Keleti Ujság, 1933. december (16. évfolyam, 276-300. szám)

1933-12-24 / 296. szám

Vasárnap, 1033, december id,

KElETfOjSÂG

3®

EGY FIGYELMESSÉG

• . • I • \ . li í:

háláitól a

V.7^«

■

«te.

Ve&

^Öy

Aţ» V „

XÄ*» a,

Út* £?*. ío&rfa'e/£e*%%?ty**,, *%,,

Q o-, l!/r>,... ^1/. fix, 'Or.S' fa '°<°, ^ eÄÄ

II %

/*. ^

Í1

&HH

ÄH

mi

i

§1 #*

f::BS

K<‘

U. j. Kérjük a dobozt azonnal k ny tnl, hogy megsyfiződheasék róla. vájjon a nyerő bon berne von-e?

A D’Argv púderek finoman vannak illatosítva „Tou les les Flau s** Cher Amoui" és «Taifun* illatszerekkel.

►♦«Ik<KH

tMBBWMMM———————gg.yz^S^EUIM

ponként, naplementére. Hogy Sándor legényem megkérdezze pipagyujtás után: merre is Van pontosan a direkció hazafelé s hogy Hirnis megmagyarázza, miért nem jó nyugtalankodni.

— Igen könnyen beszélsz, Hirnix — állapítja meg Sándor.

— Te vagy a pipás ember, neked könnyű — feleli — leülhetsz a martra, lelógatod a lábad s fujhatod hátra a füstöt a világba, ahol ropognak a puskák, de ide nem ér ki a fegyvergolyó.

— De benn abban a világban nemcsak háború van — szólok a vitába — hanem a családjaink, testvéreink, földünk, házunk.

Aztán ez a rengeteg ágyú itt; erdő van az ágyncsövekből, a hatalmas tarackok óriás csövei úgy emelkednek ki ebből az erdőből, mint elszaporodott durvák fejei a réti sásból. Mindez nem tréfából van itt. A tengerről várjuk a nagy támadást.

Hirnix bennebb huzza a mágus bakasipkát a homlokára, bihunyorit alóla.

— Mit gondol a hadnagy ur, miért vagyunk itt mi csak hárman magyarok? £n nem hallok semmit, mert nem értek semmit, de látni látok.

Valamit mintha mondana ez az egyszerű ember. De az is igaz, hogy ha mégis támadás jön ide, ahol annyi a vár, erőd, az öbölbe bedugott nagv hadihajó, a kikiszaladgáló német tengeralattjáró, a viz tele aknával, a föld katonával, csak nagyon nagy erővel jöhet s pokol lesz itt, miben meg kell állani. Hirnix legyint és kiigazítja fején a sapkát:

— Gondolja-e hadnagy ur. hogy amig. itt tele van minden zug rácokkal, taliánokkal, addig idebombáznak?

A mólóhoz kis hajó érkezett a kikötővárosból, amelyből régen kiürítették a városi életet. Katonák málhákat cipelnek, megérkezett tisztek vesznek különböző irányt útjaiknak. Közelünkben halad el egy éles állu. éles szemű kapitány. Alig fogadja a tisztelgésünket, pedig Hirnix ugyancsak kivágta a magáét. Az ő kapitánya. Valami nem tetszik neki. Kétszer is visszanéz. Különben is vettem már észre, hogy lisztek körében feltűnt az én barátkozásom a tehénpásztorral. Nem baj.

A nap lecsúszott a nyugati égaljon a horizontig. Az ember lesi a pillanatot, amelyben alsó karimája beleér a vizbe. Hirtelen vörös fény ömlik el a felszín csillogó azúrján, mintha léket kapott volna a lánggal telt golyó. S benn a kikötőben e kilesett pillanatban felhangzik a mozsárlövés, a nagy hadihajókon feszes vigyázban állanak a matrózok sorfalai és ismét fújnak a kürtösök. A nap elmúlt vész nélkül és az éjszaka titka Istennél van.

Hirnix összeszedi a maga kis csordáját s megy mindenikünk a maga esti utján.

A kikötőváros felett magasan áll a római aréna körfala. Mögötte a keleti égbolton rózsaszínben verődik vissza a vizbe bukott nap búcsúzó fénye s az ókori amfiteátrum boltíves üregei színesen kirajzolódnak a sötét falon. Mintha ez a kőfal állana közöttünk és a mögöttünk maradt otthoni világ között s a hatalmas boltívek megannyi ablaka mögött a távoli nagy tűz lángjai csapódnának fel az égboltozatra.

— Ott, az a középső nagy ablak az irány hazafelé

*

Éjjel repülőtámadás. A város felől ágyulö- vések adják le a jelt. Én a páncéltoronynál állok szolgálatban. Hatalmas fényszórók gyulnak fel s irlózajos magasságokba vetítik fel a sugárkévéket. Fenn, a sötét végtelenben keresik az apró szárnyasokat, melyeknek motorzugása félelmetesen tölti be az éjszakát. Amint megtalálnak egyet, többé nem engedik ki a fénykörből s akkor a nagy öböl partszegélyeiről, az öbölben nyugvó nagy hajókról, a dombokról, hegyekről, városból, mezőről megszólalnak a magasan hordó ágyuk. Mind több és több. Az egyik bömböl, a másik csattog, száz és száz ágyú ontja a füzet. A reflektorfényben megvilágított repülők csillogva úsznak az égen, mint valami apró szentjánosbogarak. Nehéz azt a magasságot a tüzérnek lemérni, méternyi, sül centiméternyi pontossággal kiszámítani, hogy a levegőben robbanó lövedékek találjanak is. Verébre sem nehezebb ágyúval vadászni. Itt-ott láng csap fél a földről, irtózatos reccsenés a hangja. Magasról pottyannak a bombák. Robbanásuk fület siketitőn recseg. Az ágyuk százával bömbölnek, ugatnak. Mintha a töld is mozogna.

Másnap délben az ebednél ott van a doktor. aki a környék több erődjének orvosa. Beszéli az eredményeket. Semmi különös. Pár ház a városban, szénaraktár a város mögött. Legborzasztóbb volna, ha a nagy arzenált el tudnák találni. Egyszyr hozzám fordult:

— Az a magyar ott fenn, tudod jól, a szomszéderőd tehénpásztora, tetszik nekem.

— Igen? Ismered?

Hogyne, mindenki ismeri ott. Úgy betanítja a teheneket, mint ahogy a kutyákat szokták. Ma hozzám hozták, nem akart jönni.

— Túnesak nincs valami baja?

— Nem lehet komoly. Ö maga bekötözte a kezét. Azt mondja: nix doktor. Be akartam küldeni a kórházba. Nem kell neki. Nix spital.

Itt minden katona álma, hogy kórházba kerülhessen. A szimulánsok sorfala szokott az orvos előtt állani. Neki nem kelL Némi büszkeséggel, de ugyanannyi aggodalommal hallgatom, hogy nevetnek ra jta. Mondják, hogy érdekes figura barátom van. Nem bánt. Ebéd után lövöm a szolgát s megindulunk, hogy megkeressük.

Megtaláljuk a völgyhajlásban. hova a dagály kiszokln nyomni a vizet. Kezét a tengerbe mártja, kendőbe csavarja, majd kibontja s u tehén orra alá tartja, hogy megnyalja. Feláll. leül. megy a vízhez, onnan a marhákhoz. Nem leli a helyét. A sósviztől irtózatos n fájdalma. Valami furcsa lapos kis féradobozkűkat talált, az ellenséges repülők dobatták le. Felvette, piszkálta, kővel ütötte s ferobbant. Hosz- szu Iángnyelv sistergett ki belőle. A keze csupa eleven bus. Orvos? Nem kell neki. Nekem megmondja, hogy miért:

— Nem bizom én itt senkiben. Bevisznek a betegek közé, aztán mit tudom, hogy onnan hová? Nekem nem kell, hogy az alatt más vegye át a marhák kommendóját.

Hanem azok a robbanó kis dobozkák igen gyanúsak. Valami apró gyujtópatronok. A nagy arzénált a kőkerítésekkel elzárt völgyben, a petroleum- és benzintelep tartályainak hosz- szu sorai a másik völgyben. Sötét éjszakán olyan magasságból, ahol a reflektorfényben a gyorsan száguldó repülőgép csak lassan úszó fénybogárnak látszik, nehéz ezeket bombákkal megtalálni. Hátha akad a földön olyan kéz, amely a gyujtópatronokat felszedné és bedobálná. Hirnix nem bízik még az orvosban sem. Nem lehet itt bizni senkiben. Igyekszem szóvá tenni. Hirnix fájdalmasan megszenvedte ezt a felfedezést. Tengervízzel, marhanyállal, tehénvajjal gyógyitgatta a kezét. Meg is gyógyította.

Jöttek ismét ködös napok. Amikor az ember nem lát se vizet, se földet, csak hallja az összebújt sirályseregek sikongását. De megindul a veszett szél és felsöpri a ködöt s a felszabadított föld és viz fölött nem ismer más hatalmat. csak a saját dühöngő uralmát. A hazafelé' vergődő hajó táncol a hullámhegyeken.

A viz magasan felcsapódik a várfalra s e csattanás szabályos időközönkénti ismétlődése gyilkolja az emberi türelmet. Zug minden. Láthatatlan fúriaként éles bugás hasit végig a légkörben, mint megállíthatatlan vésznek riasztó