Keleti Ujság, 1933. december (16. évfolyam, 276-300. szám)

1933-12-24 / 296. szám

Hárman ülünk' a tengerparton Hs várjuk' a naplementét. Hárman, akik csak úgy vetődtünk ide és ugv verődtünk itt össze, akárcsak azok a szürke fatuskók, amiket a haragos tenger rossz kedvében csapott ki a szárazföld szegélyére. Szóval: nem jószántunkból. Ahol sorsunk felett teljhatalmúig parancsoltak, se szó, se beszéd, kilóditottak s mi azt sem tudtuk, hol fogunk megállani. Azt sem tudtuk, hogy a kerek földnek valamelyik csücskén mi hárman össze fogunk találkozni. Szóval: nem adtunk tengerparti üdülésre találkát egymásnak. Ezt már azért sem tehettük volna, mert ennek előtte soha hírét sem hallottuk egymásnak. De meg azért sem, mert hármunk közül a másik kettőről alaposan gyaníthatom, hogy a földabroszon nem tudnák megmutatni, hol vagyunk. Mégis szeretem őket, mert ebben u nagy idegenség- ben, barátságtalan fegyveres népek keverékében mindössze hárman vagyunk magyarok.

A nap szemlátomást nő, tiizvörös is már, mind vörösebb és mind nagyobbra dagad. Mintha nem tudná tartani megnehezedett terhét az űrben, feltartóztathatatlanul süllyed le a kék horizont felé. A tenger is kezd mogorva lenni, oda-odaloccsint egy-egv hullámtömeget a sziklafalhoz, mintha a kőhegyet akarná ösz- szetörni; de a kőfal törhetetlen s a viz porzik fel a magasba. A szomorú cipruszfáknak megnyúlnak az árnyékai, amelyek hosszú fekete vonalakban húzódnak körülöttünk a fakó pázsiton, (emlékeztetve az elkerülhetetlenül közelgő éjszaka sötétjére). Rideg a zugás is, a csend is. Érzem, hogy sokkal nehezebb volna az elhagyatotlságom, ha ez a két ember nem volna velem s érzem, hogy őszinte barátok.

Hadd mutassam be őket.

Az egyik belefárad a nyugati láthatár csillogó szinváltozatainak nézésébe. Tüzet igazgat a pipájába.

— Nagy mező — mondja —, de vizmezö, nem lehet róla búzát aratni.

Hátrafordul. Jobban érdekli most az a másik, szárazföldi láthatár, amit görbe hegyek szabnak rövidre. Feláll és tekintete a hegyhátakon keresgél:

— Hol is van az irány, pontosan, hazafelé?

Ez Sándor, az én legényem Tulaldunai

szép szál ember, mindig gondosan ki pödörve a bajusza s a piszokban is tud ügyelni a tisztaságra. Bajban, veszélyben az egészséges idegzet nyugalma kövesedik meg az arcán. De néha el- eltünődik hallgatagon, szórakozott mosoly jelenik meg a bajusza alatt, mintha beszélne magában. Ilyenkor tudom, hogy még aznap levél- papirosat fog kérni. Most is, ahogy megmutatom jtz irányt hazafelé, szórakozottan elhallgat. Már~nincsen közöttünk, hanem a Duna-menti falu kis házatája körül. A mosoly a bajusza alatt.

— Ne jártasd el innen az eszedet, mert te itt vagy most jóhelyen — zavarta meg az el- ábrándozást a másik —, otthon térdig járnak a hóban s mi fűben heverésziink.

Ennek a fiirgeszemü beszédes kis embernek itt nem fontos a becsületes neve. Itt csak ezen a néven ismerik: Hirnix. Itt. találtam egy veszett csúnya napon. Nagy volt az öröm, amikor egymást megismertük. Vastag decemberi köd volt, éppen csak meg nem állott a bicska benne. Azt sem lehetett tudni, hogy a nap lement-e, vagy valahol ez égaljon baktat még. De nekem egyik várból a másikba kellett átmenni. Eszébe sem jut ilyenkor az embernek a nagy mindenség, az égi messzeség, Minden figyelem kimerül abban: egv lépést látni magunk előtt az ösvényből. Sürü fehér homály mindenütt, nincsen vége a földnek s nincsen kezdete a víznek. Csak a sirályok sikongása figyelmeztetett, ha igen közel járunk a parthoz. Néhol egy pár

Irta: Dr. Zágont István

tévedt lépés és nagy baj van. Á bozótos völgy- hajláson ereszkedtem át, amikor furcsa kiáltozás ütötte meg a fülemet. Szöget vágott a fejembe is. Megálltam s mcgállott az eszem is. Csak rövid ideje, hogy itt vagyok a tengerparton, de magyar lelket itt nem találtam. Éreztem, hogy megnyúlnak a füleim és biztosan hallom:

— Hogy a ménkő üsse le a derekadat.

Ez magyar beszéd. Sőt: erdélyi átok. Olyan volt ez a köd, mintha a fellegek ereszkedtek volna le s a ködfellegek sűrűjéből hazai civó- dásnak a hangjai verődtek fel. Akárhogy is, testvéri hangok. Ha fának a törzsét láttam magam előtt, lombját már elnyelte előlem a köd. Ember itt nem jár, a hangok szinte kísértetiesek. A kisértet járásnak nincsenek kilométerkövei. A kisértetsuhogás előtt nincsen távolsági akadály. A kisértetnek játszótere a rejtelmes nagyvilág, időmértéke a pillánál. Hátha az erdélyi magyar falu temetődombján el kezdettek hancurozni és elkergetőztek ide is egy pillanat alatt, egy pillanatra. Akkor is hazulról jöttek. Erős kiáltás szakadt ki a torkomból:

—- Hahó, ki van ott?? Erre, erre!

A válasz nem jött olyan messziről, amint gondoltam. Jött emberi hang, törtető zaj és jött maga az ember. Csak egy. Összevágta a bokáját, kővé egyenesedett és nem akart megszólalni. Megviseli öreg baka, hegyes sipkával, köd- áztattá gyűrött küpenyeggel. Arcán verejték viz- erei, szemében az elfogódottság. Faggatom.

— Csak egy kicsit tessék várni, azt se tudom hogy kezdjem, nlásan jelentem, egy esztendeje nem váltottam szót senkivel.

Egy esztendeje. Ahogy pontosabban kiszámítottuk, egy esztendőnél is több. Nem tévedtem abban, hogy földi. Ki hiszi, ki nem, gyer- gyói székely. A csapatnál, ahová tartozik, kapta ezt a nevet: Hirnix. Mert a szolgálati nyelvből alig több a tudománya két szónál. A jelentkezés a menázsosztásnál: hier. S ha mondanak neki valamit, legtöbbször azt vágja rá, hogy nem érti: nix. Alighogy beszélni kezdett, háta mögött lomha motoszkálás és a ködből kajla szarvú, szürke fejű tehén dugta elő a fejét. Nyakával barátságosan taszított is Hirnixnek a vállán s jámbor bámész pofáját odadugta marhanyugalommal kettőnk közé. Részt kért a tanácskozásban. Hirnix megrestellte ezt az illetlenséget s rákiáltott:

— Várj! Hát hol van megint a másik?

Ott mozgott a másik is a háttér homályában. Hát ezekkel civódott az imént.

Itt élek ezekkel az állatokkal — mondta — ezeknek vagyok a komandánsa. Beszélek nekik napestig, hogy a beszédet el ne felejtsem.

A beszédet sikerült el nem felejteni. Mert meg tudta ereszteni a mondókáját. Micsoda gyötrelem lehetett ennek a közlékeny léleknek a számára, hogy senki emberfia szóba nem állhatott vele.

— Mikor volt otthon, Székelyországunkban?

—- llát hogy mehettem volna, az én számat itt meg nem érti senki. Már régóta jár nekem szabadság, de kinek, hogy mondhattam volna meg. S hogy hova akarnék menni? Ki érti azt. hogy a nagy ivet kitöltse.

A kajla szarvú tehén hátba-hátba bökte az orrával. Világosan láttam hogy nem véletlenül Mint a tanított kutya a gazdáját, ha unja a várakozást S tlirnix vezényszavakban kiáltott rá:

— Várj! Várj, Jámbor! Hogy a ménkő.

Nekem megmagyarázta, hogy nyugtalan

az állat, mert már régóta otthon kellett volna lenni De a másik a ködben lemaradt s utána jöttek a bozótos völgyhajlásba, hogy megkeressék. Ketten, mert Jámbor, az nem marad el ilyenkor tőle. Van egv egész kis csordája, de a

többit már hazahajtotta. Tud vajat, sajtot, túrót csinálni s ezeknek nagy becsületje van a fel- sőbbség előtt.

Kavicsos ösvényen felfelé kapaszkodtunk s

megtaláltuk a széles várutat. Hagytam, hogy beszéljen, annyi mindent el akart mondani. Harctér, kórház, káder.

— Egy vagon marhával megindítottak. Csak a jó ég tudja s rajta kívül egyedül én, hogy mennyit jöttünk. Az egyik vonatról le, a másikra ráakasztottak. Volt úgy is, hogy ott felejtettek. Annyit jöttünk, azt is gondoltam, kimegyünk a világból. Vasútnak is vége volt, jöttünk gyalog. Itt láttam meg, hogy még sem mentünk ki a világból. Mert még itt van a világnak a vége.

— Hol?

— Itt. Itt van a földnek a széle. Valamelyik. de az egyik széle, mert lelógathatjuk a lábunkat róla.

Nem élhetetlen ember ez a Hirnix. Két német szóval letudott élni egy esztendőt. A csapat, amihez tartozik, sokfajta nép. Délszlávok, dalmátok, olaszok. Mind más és más nyelvűek. El sem igazodhatott) közöttük, nemhogy valamelyik nyelvet megtanulja.

Amint mentünk, a föld is elveszett a szemünk elől. Már azt sem láttuk a lábunk előtt. Ebből megtudhattuk, hogy nagyon beesteledett az idő. S bár lassan, időt engedve a diskurzusnak, de nagyon előre haladtunk. Amiről igen hirtelen és kissé ijedten szerezhettünk tudomást. A magasból kemény hang harsant le reánk:

— Halt! Wer da?!

Á váratlanul leorditott hang megrázott egy

kicsit és messzi zúgott a vak sötétségben. Tehát a várfok alá érkeztünk s az őr már messziről figyelte közeledésünk zaját. Hallottam, hogy tenyerét rácsapta a fegyverre. Sietve visszafeleltem s vártam szavaim hatását. Rendben van, az őr leadta a jelt, hogy a kaput felnyissák. Búcsúznom kellett a földimtől.

— Holnap megcsinálom magának a sza- badságirást, aztán pár nap alatt hazaindiţlhat — mondtam — szigorú szabály, hogy aki annyi ideig nem volt otthon, annak azonnal jár a szabadság.

Azt hittem, hogy magasba fog ugrani a boldogságtól. De nent. Azt mondta:

, — Most már nem akarok menni. Ha már

eddig nem mehettem, most én nem megyek.

— De ember, az otthonvalók bizonyosan nagyon várják.

— Ha én tudok itt várni, akkor az otthonvalók ugyancsak várhatnak, mert nekik is igy,

lesz jó!

Ezt ő meggondolta. Volt ideje gondolkozni rajta. Ha innen kimozdul, ki tudja hova kerül Itt a marhákkal csendesen elbeszélgetné azt az időt,- ami a háborúból hátra van.

— Azt mondom a hadnagy urnák is, ha már idelöktek, mint a gyermekek a játék-golyóbist, üljünk csendesen.

A várkapunál vastag láncok csördültek, páncéltáblák csapódtak. Az őrség jelszóval igazoltatott. de aztán tisztelgett. Lámpát hoztak, szolgálatkészen vezettek. Az acélkapu bezárult mögöttem s elfogott az aggodalom, hogy künn a vaksötétben tovább baktat egy ember, kinek se rangja, se szava. Ez már a testvéri aggodalom volt, amit kőfolyósón végig, kőlépcsőn le, kőszobák ajtajáig cipeltem. De benyitottam az ajtón s ott gunnyasztott a sarokban a szolgám. Öröm tört ki belőlem, mert nagy újságot mondhattam:

— Találtam egg mnggar embert.

*'

Itt vagyunk hárman s ülünk derűs alko- nyaton a tengerpart dombján. Idejárunk ki na-