Keleti Ujság, 1933. december (16. évfolyam, 276-300. szám)

1933-12-24 / 296. szám

Vasárnap, 1935. December SI. !■ WM I IU MII I ■! HU—— RiimtnsAB ■WMMIMÍ Gyermekjátékok Xyirö József novellája Valami urak vetődtek a faluba, kik a régi holmit szedték össze, öreg, l'eslett bútorokat, guzsalyokat, fakó szekeret, zergős sulykokat, rozsdás zárakat, fénkőtokokati, le egy puliszka- keverőig minden semmiséget. Tiszta csuda volt, hogy mindenféle mocskot összehordtak. Mondotta is Vágó Dénes: — Fenerosszul mehet az uraknak is, hogy effélire vetemedtek! — Múzeumba tesszük bátyám —• szégyen­kezett a fiatalabb, — hogy megmentsük az ősi székely népművészetet. — A csak beszéd — tromfolt vissza Nágó Dénes. — Tegyék bé az anyósomat a múzeum­ba, akkor elhiszem. Benkő Jóskabácsi, a lóherélő csak értelmes ember, de még ő is a fejét tekergette: — Ha zsidók volnának, még érteném... — Akármi félék csak pénzt adjanak! — ör­vendett nekik Béla Mihály, ki a nagyapja pe­nészes, vásárrajáró tarisznyáját sózta a nya­kukba. Házról-házra jártak. Nem nézték szegény-e, gazdag-e, akihez bemennek. Még a Bors Dani kecskepásztor putrijától sem riadtak vissza, pedig a szomszédok figyelmeztették: — Ott tetőt kaphatnak, háromfélit is, de egyebet nem. Olyan szegények. — Hadd cl te — mondotta Vén Aléziué — hátha a beteg gyermekükön tudnak segíteni! Sokat tudnak az urak. A fiatal Bors Daniné ajkára tett ujjal fi­gyelmeztette: — Csendesen! Aluszik a lelkem! Ha lehet, ne költsék fel! Három nap óta most szendere- dett el egy cseppet. A szerencsétlen anya nem látta, hogy meg vau halva a gyermek. Nem is igeu tudta, hogy mi az a halál. Az is igaz, hogy nem is igen látszott a négy-ötéves legénkén. A szeme félig lecsukva, zavarosan felfelé volt fordítva, a szája leesve, de máskülönben olyan szép volt. mint az Írott kép. Az ágyon még ott hevertek a játékai, ahogy kihullottak a kezéből. Szép, nyolcágú ostor, iratos nyéllel, tiszta tökéle­tesre kifaragotit kicsi szekér, faökrök, apró eke-borona, játékkürt tinószarvából, de úgy megdiszitve, hogy a „Lehej“ vezéré sem lehe­tett ékesebb. Osztán volt még egy klánétácska is, ami olyan szépen szólott, hogy hasadt meg tőle az ember szive. Az a bolond apja faragta, mesterkedte a télen, hogy legyen mivel töltse a beteg gyermek az üdőt. — Die feinste Kunst! — súgta oda társá­nak az idősebb. — Mégis csak zsidók! — linnyorgatott a többinek Benkő Jóskabácsi, aki kisérte őket önkéntesen s oktatgatta a falu bajára­"AV. urak láthatólag meg voltak rendülve, de nem táthatták a szájukat, mig a világ. — Mikor halt meg a kicsi 1 — kérdezte részvéttel a fiatalabb. Mint az oroszlán, úgy szökött fel a pad végiről Bors Dani, a kecskepásztor és felor- ditott: — Meghalt! Az anya csendesen mosolygott és rázta a fejet. — Dehogy halt! Mit tunnak az urak! Az urak borzadozva meredtek az anyára, kiből az őrület nyugalma áradt. — Megőrült szegény! — mondották néme­tül. — Ugy-e mondtam, hogy zsidók! — győ­ződött meg Jóska bácsi. Dani, a kecskepásztor tért magához első­nek. Könnyes szemekkel és tisztelettel az urak elé lépett. — Ugy-e végrehajtók az urak?... Megis- tálom... valahogy megfizetem azt az adót, de most nem tudom. Semmiletteképpen nem tu­dom! — Nem adóért jöttünk! — vigasztalta ineg- indultan a fiatalabb — hanem a népművé­szetért... — Azt es megfizetem, ha az Isten éltet — felelte kétségbeesetten Bors Dani, mert nem tudta, mi az a népművészet. — Semmiféle köz­ségi rovatallal nem maradok adós... csak ad­janak haladékot! — Ne menjen el a szcpeszed Dani! — ma­gyarázta Jóska bácsi is. — Az urak afféle régi, cifra holmit szednek a múzeumba. Pénzt ad­nak érte. Appedig jól fog! — Ammá más! — könnyebbült meg Dani. — Azokat a gyermekjátékokat szívesen megvesszük... majd a temetés után. Hozza be Udvarhelyre!... No vigasztalást kívánunk! -— búcsúztak az urak. — A gyermekjátékokat? — hökkent meg Dani, de a nagy bajában mindjárt el is feledte az egészet. Odaállott a felesége mellé és lenézett a ki­csi karikás ágyra, amelyen játékai közt hol­tan feküdt egyetlen fia, Kicsidani. Aludt a gyermek is, aludtak a játékok is: a nyolcágú ostor, a kicsi szekér, faökrök, já­tékkürt és kicsi klánéta. — Te öltöztesd fel tisztességesen! — mon­dotta szelíden a feleségének. — Én megyek sirásni. Én nem tudom, hogy mit akar az Isten ez­zel az időjárással, de az idén se tavasz nem volt, se nyarunk nem volt. Az ősszel rothadt le a szarvuk a marháknak a sok esőtől s no­vember farkára olyan hideg ütött be, hogy a sziviig lefagyott a főid. Arra osztán jött a hó, de akkora hó, mintha az egész ég reánk sza­kadt volna. Nem volt könnyű dolga Daninak a sir- ásással. A temető hegyen van, ahol állandóan vág a metsző szól és úgy befutt mindent, hogy a keresztfáknak csak a feje látszott ki. Jó órába telt, mig a hóhányó lapáttal helyet ta­karíthatott a sirocskának, de azután jött a ne­hezebbje. Se ásó, se csákány nem fogta a csontkemény földet. A szerszám 6zembe pat­togott róla. Fel kellett engesztelni. Giz-gazt, ágat, törmelékfát gyújtott meg rajta, néhány kidőlt, gazdátlan keresztfát is elégetett, sokáig mocskolódott. do a füld úgyis nehezen en­gedett. — Várhattál volna te es Kicsidani a ha­lállal, legalább tavaszig! — türelmetlenkedett és nyögött a nehéz munkában. Segítsége nem volt. Nem bolondult meg senki, hogy ilyen kudus-senkiért, mint ő, eb­ben a farkasorditó hidegben egész nap tapodja a havat. Kezei, arca, fülei feketére fagytak, de va­lahogy áttörte a jeges talajt s mire beszür­kült, készen volt a sir. Sietett is, hogy a virrasztásra otthon le­gyen, bár azért a pár emberért, ki tisztesség­ből éppen csak beütötte az orrát, nem volt ér­demes sietni. Pedig Danika szép volt. Kivarrott, himes kicsi inget adott rá az anyja, frissen mosott fehér harisnyát, (meg se volt teljesen szá­radva) tiszta ünnepi bocskorkát. Tudj’ a fene miért, még az ostorkát is a nyakába akasz­totta. A nyele volt egyik felől, a csapója má­sik felől s a játékait mind melléje tette. Hát azt nem kellett volnál Mindegy no! Ültek csendesen a ravatal mellett s néz­ték Kicsidanit, kinek a puffadt hasacskája felett a dróton lógó lámpát táncoltatta a szél. Én nem tudom, hogy mit akar az Isten ez­zel az időjárással, de tizenegy óra felé a hó újból omlani kezdett s ropogott a ház a vihar­ban. — A kecskét jól bérekesztetted-e? — jutott eszébe Daninak. — Bé! — felelt az asszony s újra elmerül­tek Kicsidani szemléletében. Nem zavarta senki, gondolkodhattak. — Nem tudod, mennyit kell fizetni a pap­nak, kántornak, harangozásért? — kérdezte egy idő múlva ismét az ember. Az asszony megrezzent. — Honnan tudjam! Az ember hátra ült a platten mellé a ki­csi likas székre s pipára gyújtott. Azon járt az esze, hogy apiit a pásztorságból szerzett, fogytán van s uj kereset nincs. Itt vhlna a fa­vágás. Igaz, hogy a vágteret még az ősszel ki- nyilazták, de a hó az erdőt úgy megnyomta, hogy tavaszig nem lehet a fához férni. Hiába no! A tél nem szegény embernek vafió! Akinek semmije sincs, az mit csináljon. A pipa füstölt, a lámpa drótja csikorgót*: a halott felett. Az ember loppal az asszonyra nézett. — Te Ámáli!... Vájjon azok az urak mennyit adnának ezekért a játékokért?... ügy sincs, aki jácodjék velük... A viláfj minei 4 fáján ismerik és csodálják a biológiai hajerősitő hatását, mely megszüntet haj. hullást, korpa- képződést és elősegíti a haj növését. Nem piperecikk, hanem gyógyszer; az orvosi tudomány legújabb vívmánya. Kérje „A haj élettana“ cimü könyvecskét. Kapható minden gyógyszertárban, drogueriában és illatszertárban. Főlerakat Románia részére.' Rúzsa HI. Royal Qroperia Cluj-Ralozsgúp, Piata Unirii ZG.

Next

/
Thumbnails
Contents