Keleti Ujság, 1933. december (16. évfolyam, 276-300. szám)
1933-12-17 / 290. szám
Vasárnap, 193S- december 17, KElETlUjSJfG 3 ..Olcsó" lámpa — drága világítás. A silány lámpa árán csak banikat fa- karítkatunk meg, de az áram számlír* azi tízszeresen . fizetjük rá. Olcsó fényt vásároljon, ^ ne „olcsó" lámpát!) Vegyük tehát csak a tökélete*, tenyeres,' gazdaságos TUNGSRAM IZZÓ LÁM PÁTI «-HM «■W VASÁRNAPI KRÓNIKA Egy hangversenyrendező vallomásai 'Az ember általában gyanakvó természetű és a látszat fontosabb előtte, mint néha az írásos dokumentum, különösen ha az utóbbit el sem olvassaEgész sereg impresszáriótól hallottam például, hogy Romániában nem érdemes hangversenyt rendezni, de mivel ugyanazok az impresszáriók, akik kétségbeesve panaszolták cl, hogy mindig deficittel zárják le a mérleget, legközelebb ismét csak beállítottak a maguk „világhírű“, „zseniális“ kóklerükkel, vagy művészükkel és saját szememmel győződtem meg arról, hogy mindannyiszor elég szép számú közönség töltötte meg az előadótermet, — nem lehet csodálkozni rajta, ha jogosan vontam kétségbe a jeremiádok hitelességét. Úgy adódott azonban, hogy egymás után két hangverseny rendezésének ódiumát kellett magamra vállalnom és ezek után én sem mondhatok mást, hogy Romániában csakugyan nem lehet, nem édemes hangversenyrendezésre pazarolni sem az időt, sem — ami, az előzetes költségek miatt legtöbbször szintén veszélyben van — a pénzt A két hangverseny, amely ebben az irányban bő tapasztalatokkal ’látott el, Fischer Annie és Bartók Béla kolozsvári hangversenye volt. Az ujságirószervezet országos elnöke, Sárkány Gábor kedves kollégám volt az, aki egy hangverseny-ciklus ötletét felvetette, kitűnő művészeket szerződtetett le, óriási fáradtsággal és költséggel szerezte meg az engedélyeket, mindezt annak a feltételezésével, hogyha az igazán nagy nevek megjelennek az előzetes plakátokon, a közönség ostromot intéz a pénztárak ellen s az újságírót segélyalapok jelentős összeghez fognak jutni. így kerültem én, mint a helyi szervezet elnöke abba a slainasztikába, hogy akarva, nem akarva, hangversenyrendezőnek csaptam felKezdem azzal, hogy Kolozsvárt egyáltalában nincs hangversenyterem. Ami van, az csak kényszerűségből megfelelő és csak kisebb rezsijü hangversenyek közönségét tudja befogadni. Az uj iparkamarai bérháznak, akármilyen diszes palota is, úgynevezett hangverseny-terme azonban mindössze talán háromszáz ember befogadására alkalmas, tehát egy közepes fellépési dij kikötése esetén horribilis, ma megfizethetetlen helyárakat lehetne csak kombinációba venni. Emellett a terembér meglehetősen magas, ami még súlyosabbá teszi a hangverseny költségvetését. Volna még egy: a katholikus gimnázium díszterme, amelyet pár évvel ezelőtt egyenesen hangversenyek céljaira alakítottak át. Nem beszélve arról, hogy ez is csak kényszerhelyzetben elfogadható helyiség (legtöbb ember nehezen szánja rá magát a második emelet megmászására és más kényelmi akadályok is vannak), újabban ez sem jöhet számításba, mert nem tudni mi- I csoda pedagógiai bakafántoskodással megtiltották, hogy előadásokra bérbeadják. Hogy a vármegyeházáról se feledkezzünk meg, ennek is nagy baja, hogy csak korlátolt befogadóképességű cs megszerzése adminisztrációs nehézségekbe ütközik. Ennek ellenére én mind a három teremre kalkuláltam, azonban akárhogy adtam össze, szoroztam és kivontam, rá kellett jönnöm, hogy még elvben sem lehet kihozni, maximális bevétellel sem, sem az iparkamarában, sem a másik két teremben na- gyobbszabásu hangverseny költségeit. Maradt tehát mint egyedüli lehetőség a Magyar Szinliáz. Kolozsvárnak ez a legnagyobb közönség befogadására alkalmas lokali- tása. Intimnek ugyan nem mondható, meglehetősen rideg és dísztelen, de ezernél több embert lehet elhelyezni benne, ami nagy szó, mert a mai viszonyok között drága helyárakra nem lehet építeni. De a Magyar Színháznak is nagyok a terhei, ingyen ezt sem adhatják. Most kikapcsolom a Fischer Annie-hangver- senyt, amelyről elég ha annyit mondok, hogy többheti szaladgálás és megfeszített munka után kerek kétszáz lej tiszta haszonnal zárult és csak a legutóbbi Bartók-hangversenyről beszélek. Bartók Béla van olyan nagy név, világmárka, hogy jogosan lehetett zsúfolt házra számítani. Az első magyar zeneszerző, akit Londonban épp úgy ismernek és nagyra tarta nak, mint Kamcsatkában s akiről az is köztudomású, hogy, hogy a magyar és elsősorban a székely népi dalt emelte ki az ismeretlenség ködéből és vitte bele a nemzetközi zenei_ világ köztudatába, ráadásul a román népi zene kincseshányájából is aranyértékeket hozott felszínre, tehát egyike azoknak a keveseknek, akik magyar, székely és román előtt egyformán magas piedesztálon áll. Hat éve nem volt már Kolozsvárt, amely amugyis kiesett a világjáró művészek körforgásából. Ráadásul éppen az általános szegénységre való tekintettel, olyan alacsony beléptidijakat állapítottunk meg közös egyetértéssel a színházzal, hogy igazán nem kellett fantázia és túlzott reménység ahhoz, hogy telt házra számítsunk. Pénteken délben megkérdeztem Lukács színházi titkártól, hogy mennyi az elővétel? Tizenháromezer lej, — hangzott a válasz, bizakodóan ugyan, de már csak csüggedt optimizmussal. A hangverseny kilenc órára volt hirdetve, de (ősi kolozsvári szokás szerint) kilenc órakos még csak egy-ket tucatnyi ember lézengett a nézőtéren. Szép kilátások! A pénztárablak előtt volt ugyan némi torlódás, de egyáltalában nem veszedelmes- Fél tizre aztán nagy keservesen mégis csak begyültek az emberek. Jó félház. Az előadást azonban még nem lehetett megkezdeni, mert a titkári szobában közelharc zajlott a közös érdeket hősiesen védő színházi titkár és a rendőri és ügyészségi segédlettel megjelent „zeneszerző“- egyesület, megbízottja között. Erről a bizonytalan célú és a világon páratlanul hatósági, esetleg revolveres és géppuskás segítséget is igénybe vehető egyesületről sokat tudnának beszélni azok. akiket végzetük csak egyszer is nyilvános előadás rendezésébe sodort. Azt (♦HUMMMMIIMMUmMHHIUIIM FÁJé ÉLET Tudjátok milyen az amikor fáj az élet Amikor fáj testünknek a ruha,... Amikor hiába meleg a bársony karosszék Dideregve kuporgunk mély ölén... És nézzük hosszan kályhánk tüzének táncos [lángját. Elfeledjük azt, hogy van bu s öröm, Nem vagyunk sem vigak, sem szomorúak, Fájó agyunk nem gondol semmire Csak fáj, fáj, fáj ... a fájdalom fáj. Olyan nagyon, hogy fcljajdulhatnánk De hangunk sincs... és semmi, semmi nincs... Kályhánk tüzének lángja már utolsót lobban Izzik a szén egyetlen vaskos tömbben De hirtelen széthull halk zörrenéssel Milliónyi apró szögletes részre. Parázsló, tüzes, bársonyos a fénye ... és milyen szürke, hideg hamu lesz belőle!... (D.) mondják, hogy ez az egyesület védi Romániában a szerzői jogot. A törvény mindenesetre felhatalmazza erre. Ez a felhatalmazás odáig is kiterjed, hogy száz és kétszáz évvel ezelőtt meghalt zeneszerzők számára is beinkasszálják a nem csekély obulusokat- Most is hallatlan agresszivitással követelnek ezerszám lejt. Akkor, amikor a műsor jelentékeny részét a jelenlevő szerző müvei töltik be. — Bartóknak tisztességes fellépési dija van, ha kell, idehozzuk és lemondatjuk a jog- dijról, — érvel a titkár. — Semmi közünk Bartókhoz. Nekünk pénz kell. — Brahms is követeli a jogdiját? — Túlnyomó részben élő zeneszerzők szerepelnek a műsoron. Nincs kegyelem, fizetni kell, még pedig előre. Fizetünk is, mint a köles. A nézőtér közben elsötétül, kezdődik a hangverseny. A közönség elmerülten gyönyörködik a jelenkor egyik legnagyobb zsenijének és legnagyobb zongoraművészének teremtő erejében és művészetében. Bent a teremben költészet szárnyal, az irodában pedig prózai számsorok csatáznak. A pénzügyigazgatóság kiküldöttjei udvariasan, de megfelelő határozottsággal elszámolják és behajtják a húsz százalékos adót, amelynél Románián kívül sehol jobban meg nem sarcol- ják a zenekultúrát- A számvetés egészen egyszerű: honorárium 10.800 lej adó 3.500 „ szerzői jogdij 1100 „ zongora és más apróbb kiadások 2.000 „ ____ Összesen: 17.400 lej. Az összbevétel 19-000 lej, marad tehát 1600 lej, aminek a terhére esik még a Magyar Színház egynapi rezsi-költsége. Két liet.i szívós munka után efölött kellett „osztoznunk 4 Vájjon mi maradt ebbői a színháznak és az újságírók segélyalapjának? Ugye tehát ezek után a közönség is beismeri, hogy nem érdemes? Legalább is üzleti számításból nem- Ha csak azt nem veszem elégtételnek, hogy alkalmat adtunk pár száz em bernek arra, hogy három órára a Bartók Béla művészetének kedvéért megfeledkezett a gondjairól. De kötve hiszem, hogy Bartók Béla megismételje rövidesen kolozsvári hangversenyét, Előttem legalább is meglehetősen bosz- szusan jelentette ki. hogy többé ilyen zongorán nem hajlandó játszani, még ha kétszeres honoráriumot is kap. Pedig — el sem hinné a közönség, — hogy Kolozsvárt ez az egyetlen hangverseny-zongora . és ezt is csak hosszas könyörgések után lehetett kölcsön kapni a katholikus gimnáziumtól. A zongora nem tehet róla, hiszen már elmúlt huszonöté vés és a legjobb zongora sem szokta megérni ötvenéves jubileumát- Pedig, mi kolozsváriak azt hittük, hogy olyan zongoránk van, amely versenyen felül áll- Bartók Bélának kellett Kolozsvárra jönni, hogy felvilágosítson: ne nagyon dicsekedjünk a zongoránkkal. Szász Endie.
