Keleti Ujság, 1933. november (16. évfolyam, 251-275. szám)
1933-11-26 / 272. szám
Vasárnap, 19S3. november 25. KUETlUjSXG VASÁRNAPI KRÓNIKA Irodalmi unió Én is elolvastam Ligeti Ernő cikksorozatát: „a magyar irodalom szabadságharcáról“. Hogy milyen módon kapcsolódnak bele az ereiéi. irók ebbe a kétségkívül tisztességes és nobilis eszközökkel vívott küzdelembe, azt majd meglátjuk. Meri, hogy erre rá vannak kényszerítve, hogyha egyáltalában számot tartanak arra, hogy ne csak az Íróasztalok fiókjának dolgozzanak, az szerintem kétségtelen. Régóta mondom, hogy ha valahol, úgy ezen a téren ragaszkodnunk kell az „unió“- hoz, akárhogy is döntött a trianoni békeszerződés. Az irodalmi unió ellen talán még a vasgárdának sem lenne kifogása. ügy érzem ugyanis, hogy nagy adag nagyképűség, hányavetiség és hibás célkitűzés szorgalmazta és igyekezett kihangsúlyozni éveken keresztül az „önálló“ erdélyi ii'odal- mat. Szerény véleményem szerint az irodalmi autarkia erdélyi vonatkozásban üres fikció volt mindig. Ami kicsinyes viszonyaink mellett, két folyóiratunkkal, gombamódra szaporodó, de irodalomra költeni nem tudó napilapjainkkal, korlátozott számú és egyre apadó olvasóközönségünkkel írónak kenyeret adni nem tudunk. Hogy csak egyet emlitsek: még Nyirő József sem tudna a lehető legprimitívebb életnívóig leegyszerűsített igényekkel sem megélni, pusztán szépirodalomból. Pedig ő az utóbbi években csaknem félévenkint kiadta a maga könyvét, azok tudtommal el is fogytak, saját darabjának színházi vállalkozójává is felcsapott, s mit ért el mindezzel? Még csak egy kunyhócskát sem, még csak egy hónapokra elosztható, irodalomból megkerset házbérjárulékot sem, pedig ha valaki, úgy Nyirő igazán megérdemelné, hogy legalább gond nélkül élhessen irói presztízséből. Ha pedig igy megy.neki, nemcsak a „télnek“, hanem a Párnasszusnak és majdan a díszsírhelynek a legünnepeltebb erdélyi s az' egyik legkitűnőbb magyar iró, mit remélhetnek a többiek? Legfeljebb a kis magyar glóbusz Nobel-diját, a Baumgarten-dijat remélhetik, egy jobb banktisztviselő fizetésének megfelelő, azonban csak ideiglenes apanázst. De ezt sem mint az irodalmi szeparatizmus elefántcsonttornyába visszavonult, az irodalmi autarkiába beleszédült iró, mert tisztában kell lenni azzal is, hogy aki csak Erdélynek akar Írni, majdnem annyi, hogy csak maga bak ir. Korántsem akarnám én emigrációra kóny- szeriteni az erdélyi ivót. Éppen eLlenkezőleg, az a legnagyobb baj, hogy Erdély különös, a ínagyarországitól, annyira elütő, élete az erdélyi magyarság tarka kaleidoszkópja csak elvétve támad fel erdélyi könyvekben és csak ritkán olyan formában, hogy ne csak a vicinális érdeklődést ébressze fel, hanem a tőlünk vadidegen külföldi olvasó lelkét is meg tudja rez- diteni. A Knut Hamsun furcsa halásznépsége még a magyar olvasó előtt is közelebbi ismerős, mint a mi torockói, vagy csiki parasztjaink. Történelmi regényeink is vannak Erdély régmúltjából, regényfigurái azonban legfeljebb csak iskolai olvasmányaink olajképeit idézik. A szomorú valóság, amit nincs értelme elkendőzni, hogy Erdély a világirodalomban ismeretlen földrész, sokkal ismeretlenebb, mint a Szahara, vagy az afrikai őserdők. Hiába, nem akadt még erdélyi iró, aki felfedezte volna a világ számára. Ami más szóval azt jelenti, hogy mindeddig nem láttunk túl az erdélyi horizonton, sőt sokáig tartotta magát az az irányzat, amely a szűk határaink közé való visszahúzódást ajánlgatta — radikális programul. Mire kell tehát törekednünk: erdélyinek lennünk a szó igaz, nemes értelmében, de ez az erdélyiség ne jelentsen szüklátókörüséget, lielyhezkötöttséget, vicinális izt. Ebhez pedig az első lépés: szervesen belekapcsolódni a magyarországi irodalomba, amely mégis csak közelebb van Nyugathoz, amelynek hangjára inkább felfigyelnek már azért is, mert ha más téren nem is, de színpadi irodalmunk megtalálta az érintkezési vonalat a nemzetközi metropolisokkal. Bevallom, nem szivesen Írtam le az előző mondatot amelyben azonban kénytelen-kelletlen a budapesti színpadokat kellett megjelölnöm, mint minden magyar iró számára az érvényesülési lehetőségek első és úgyszólván egyetlen belépő állomását. A magyar irodalmi viszonyok furcsa és sajátos tünete az, hogy az ismeretlen iró előtt majdnem hermetikusan bezárul minden könyvkiadó vállalat, kapuja. Egyedül a színház, ez a tipikusan elüzletiese- dett, de mégis irodalmi fórum kénytelen, mint „nagyfogyasztó“ névtelenekkel is próbálkozni s még a titkos drámaírókkal is szóbaállni. Akármennyire igazságtalan is, de ma az a helyzet, hogy egy közepes szinpadi siker országos nevet jelent, sőt külföldi relációkat is. A pesti színházak Molnár Ferenc óta belekapcsolódtak a világvárosi színházak érdeklődési körébe s volt idő, amikor még a francia szinpadi írókkal szemben is előnyösebb helyzetbe jutottak. Más kérdés, hogy megérdemeltem-e? Mert akármennyire világmárkává nőtt a Drégely Gábor, Fodor László és egy még néhány „szerencse fiá“-nak a neve, a magyar irodalom aligha fog eldicsekedni velük. De most nem erről van szó. A lényeg az, hogy a mai pesti színház, ha irodalmi koloritot nem is, de olyan reklámlehetőséget tud nyújtani, hogy ezen a réven, aki tud valamit, annak alkalma van be is bizonyítani. Bizony, nem valami vigasztaló, hogy igy van, de ki tehet róla? Az erdélyi iró semmi- esetre sem. Az aztán már az illető tehetségén és rátermettségén múlik, hogyha sikeresen áttörte a részvétlenség frontját, produkáljon is. Egész sor példával illusztrálhatnám ugyanis hogy egyetlen szinpadi siker megnyitotta az addig ridegen elzárkózó nagyobb napilapok, jobb könyvkiadók ajtait. Kár volna tehát beleplántálni az uj generáció leikébe az „önálló“ erdélyi irodalom ábrándját. Nincs erdélyi irodalom, csak magyar irodalom van. És nem az erdélyi Írón van a hangsúly, hanem a jó magyar irón. Az igazi jó iró pedig, ha nehezen is, de átröpül a trianoni határon s elérheti azt az irói súlyt irói rangot, amelyet a szűk, az utódállamok magyarságát is egybefoglaló magyar nyelvterületeken csak elérni lehet. Ne adjuk fel tehát az „irodalmi unió“-t. Amikor elutazott a bukaresti inspektor, abkor jelentkezett az aradi rendőrök mill ős slkkasztója (Arad, november 25.) Már úgy látszott hogy Bogdán Demeter belügyminiszteri vezér- felügyelő elutazásával az aradi rendőrségi botrány hullámai elsimulnak. A tegnapi napon váratlanul szenzációs fordulat állott be az ügyben. Orgovici Demeer megjelent az aradi ügyészségen és bejelentette, hogy a hivatalos pénzekből nyolcszázezer lej hiányzik. Az ügyészségen jegyzőkönyvet vettek fel Orgovici vallomásáról, majd Vulpa főügyész és a vizsgálóbíró rovancsolást tartottak a rendőrségi pénztárnál, amely alkalommal megállapították, hogy az aradi rendőrségi pénztár és kishitelbank fedezetlen hiánya, illetve az elsikkasztott összeg körülbelül más- félmillió lej és ezért letartóztatásba helyezték a beismerő vallomást tett Orgovici Demeter pénztárnokot. A folyamatban levő vizsgálat során az a jogos gyanú merült fel, hogy az úgynevezett rendőrségi kishitelbank tulajdonképpen a rendőrlegénység államilag kiutalt fizetését kezelte és igy a rendőrlegénység Aradon a saját pénze, illetve fizetése után fizetett kamatot a kishitel- banknak. Jogos az a gyanú is, hogy Orgovici Demeter nem a saját elhatározásából nyúlt a hivatalos pénzhez és kölcsönözte azokat ki tetszése szerint, a kishitelbank igazgatóságának tudta és beleegyezése nélkül, hanem magasabbrangu rendőrtisztviselő presz- sziójára folyósított szabálytalan utón ki- sebb-nagyobb összegkölcsönökct., amelyek nagyrésze elveszettnek tekinthető. 9 Ha minőségre súlyt fektet, akkor ▼egyen csak „Trinaco« gyártmányt, mert akkor biztosan jól választott. 99A minfagyerefc detronizălăsu“ Egyik német lap jegyzetet, közöl a „mintagyerek detronizálása" cimen. Azt mondja a német lap, hogy teljesen igaza van Schcm bajor kultuszminiszternek, amikor hangoztatja, hogy a német diáktól az iskolában bátorságot, vitézséget, némi kalandosságot és más hasonlókat kell követelni. A bajor kultuszminiszter is, meg a német lap is bizonyos nem palástolt idegenkedéssel viseltetnek az iskolák eddigi követelményével, a tudással szemben. Amióta olyan kormányzati elvek diadalmaskodnak a világban, amelyek az államélet totálitására törekszenek és még a vallással szemben is az egész embert veszik birtokukba, valóban a „tananyag“ nagy változásokon ment keresztül, mig a demokratikus Franciaországban még mindig gyűrűzik a hullámverés, hogy milyen mértékben alkalmazzák a humanista nevelést és az ország leghivatottabb tényezői kardoskodnak amellett, hogy a görög-latin kultúra nélkül nem lehet igazi jellemet kitenyészteni, a demokráciától eltérő gondolkodású nemzetek a jellemnevelés útját egészen uj forradalmi irányelvekben jelölik meg. Azt mondják, hogy: a formális tudás túlértékelése elvonatkoztatja a gyermeket az élet valóságától, bizonytalanná teszi az eseményekkel szemben, szobajellemeket farag belőlük, holott ma olyan egyéniségekre van szükség, amelyek testileg neveltek, úgyszólván testileg intelligensek, egyszóval: katonák. Amikor megkérdezték Hitlert, hogy mi a kedvenc olvasmánya, kijelentette, hogy: May Károly. A Vos- sische Zeitung is legutóbbi számában azt ajánlja az ifjúságnak, hogy szorgalmasan olvassák e kétségtelenül népszerű ifjúsági szerzőt. Mi is olvastuk ifjú korunkban, de azért nem hittük, hogy tanáraink szeme előtt May Károly lebegett volna, mint a legjobb jellemképzö iró, annál kevésbé, mert maga May Károly nem éppen a legépületesebb erkölcsi jellemek közé tartozott és néhányszor jó pár esztendőre meggyűlt a baja a büntető hatóságokkal. Németország mindig klasszikus hazája volt az iskolamestereknek. Nemcsak abban a vonatkozásban, hogy a pedagógia sajátosan német tudomány, de a német pedagógia elvei mindig kihangoztatták annak az el nem múló elvnek az érvényességét: non seolae, séd vitae discimus. A német' iskolamesterek élén Pestalozzi áll és aki az újabb (vagy már elavult) német pedagógusokat, egy Spranger, Korschensteiner nevét ismeri, az előtt tudott dolog, hogy a, német pedagógusok nem maradtak el az élettől, az uj nemzeti gondolkodás kútfőivé váltak és hogy például éppen a német nemzeti szocialista nemzedék felnevelésében is jelentékeny része lehetett Spranger Eduardnak. Különben egy francia pedagógus, Vienot nem irt volna hatalmas kötetet Scource de la Vitalite allemande címmel, bemutatva az uj pedagógusokat, ha nem érezte volna meg a jelenkori német pedagógusok elveinek
