Keleti Ujság, 1933. november (16. évfolyam, 251-275. szám)
1933-11-12 / 260. szám
Vetsâmap, 1933. november 12. Ke i e TrOjsxG ——esu—mam tt B Az útonálló — Nyirő József novellája — Három hetíg Kereste a munkát Égeni ur,r az asztalos, aki nyolc gimnáziumot végzett és most is tudta, hogy a májusi gyöngyvirág tudományos neve „convalaria maialis“, 1526-ban volt a mohácsi vész és ma is le tudta vezetni a vegyes négyzetes egyenleteket, de kenyeret annyit sem tudott szerezaii, hogy befedje vele három gyermekének elfeketedett szájacskáját. Törékeny, i'é'iénk, fehér, kicsi feleségét annak idején szerelemből vette el, s most szakadt meg a szive, ha ránézett. A gyermekek is széde'leg- tek az éhségtől, mint az őszi légy és állandóan dideregtek rongyos ruhácskáikban. Minden tisztességes utat megpróbált Égefii ur, de sehol egy „büdös vasat“ se kapott, ahogy a pénzt nevezni szokta. Lassankint a kölcsönkérésből is kifogytak és állandóan azon töprengett Égeni ur, hogy a faluvégi rossz parasztim» gerendájára sorba felkötözi az asszonyt, három gyermekét és végül magát is. így áll bosszút a világon. Megtenni azonban sohasem merte, mert alapjában vallásos ember volt, annak idején papnak is szánták és fázott a lelke a borzalomtól, ha kicsinyeire nézett .A nyomorúság, a nincstelenség tovább rágta testét, lelkét és valamit csinálnia kellett, mert már aludni sem tudott a belső gyötrelemtől és nem birta hallgatni az asszony éjszakai, állandó elfojtott sírását. Dühödten ugrott fel és kihúzta a fejszét a pad alól, felrántotta az ajtót és vörös tűzben égő fejjel kilépett az éjszakába. „ —- Hova megy Károly? — sikoltott fel az asszony és egy szál ingben utána ugrott, hogy visszatartsa, de Égeni ur visszalökte. Fefl’elni amugyse tudott volna, mert maga se tudta, hogy hova megy, csak azt érezte, hogy ma valaminek történnie kell. — Isten őrizzen akárkit, hogy velem ma ne találkozzék! — fenyegetőzött és ment-ment szakadatlan a késő őszi éjszakában. A menés valamennyire megnyugtatta, mert legalább csinált valamit. A feje füstötit feketén, mint az éccaka és a belső gyötrelemtől alig látott, Az erdő alatt valami vásáros szekerek érték utói. Az első elizörgött mdllette. Vadul utánabámult, de mire a második odaért, újra összeszedte magát és ráugrott a lovakra. — Hó! — ragadta meg a kantárszárat, de arra se volt ideje, hogy elkiáltsa: „Pénzt vagy életet!“ — lövés dördült el a szekérről és a megvadult lovak Égeni urat félre csapták az útból. Mikor a sárból feltápászkodott, először megdöbbent és kijózanodott. — Mit tettem? Mi történt? — döbbent öntudatra. Leült az ut martjára és maga étié bámult. — Útonálló, rabló lettem! — iszonyodott önmagától. Érezte, hogy átugrott a törvény vörös kerítésén, amely elválasztja az életet a pokoltól. Üldözött vad lett, meggyalázta önmagát, családját és vége a tisztességes életnek. Hirtelen emésztő vágy kezdette gyötörni a tisztességes élet után és irigyelt minden embert. — Ennek be kellett következnie! — vigasztalta magát. — Más után nem volt! A társadalom a hibás. Az igaz.diogy a társadalom hibás, de Égeni ur érezte, tudta, — mert intelligens ember volt, — hegy üres ez az önmegvigasztalása és őrültség volt, amire vetemedett. A lelke, a tisztességes lelke sehogysem akart eldőlni. Az angyalok homlokán nem nőnek ördögszarvak és —- őt az édesanyja papnak szánta, mert papnak való volt a lelke. A belső kinlódás annyira elfoglalta, hogy észre sem vette a sebet, amit a mellébe kapott, sem az éhséget nem érezte. A seb nem is fájt, csak mintha a lélegzése volna nehezebb és a hasát jótékonyan nehezítette csendesen szivárgó vére. — Ejnye! Ejnye! — bánkódott maga fölött az árokparton. Ilyen helyzetben többet az életben nem volt és azon törte a fejét, hogy mit kellene csinálnia. — Végeredményében nem gyilkoltam, nem tehetnek semmit ellenem! — jutott eszébe — amit tettem, arra is a végső szükség kényszeri- tett... Ez enyhitő körülmény... Az enyhitő körülmény azonban nem enyhítette Égeni urat. Akárhogy kerülgette, akárhogy szépitgette, tudta ő azt jól, hogy rabló, gyilkos belül és nem rajta mult, hogy fejszéjével szacskába nem vágott embert, lovat, szekeret, mindent. Mintha hirtelen valaki figyeütoeztette volna, az jutott eszébe, hogy menekülnie kellene, mert a megtámadott szekerek idáig beértek a faluba és valószínűleg a csendőrök mái’ útnak is indultak, hogy elfogják. A félelem végig borzon go tt rajta. Lassan feltápászkodott és lelépett az útról. Kicsit sajnálta az utat, mert azt már elvették tőle, többet, nem járhat rajta egyenesen, emelt fővel. Még egyszer visszanézett a falura és gondolatban elbúcsúzott a családjától. A sirás fojtogatta, mert alapjában lágy szivü, érzékeny ember volt, félig-meddig még maga is gyermek, ki alig bujt ki az ifjúság szép kék ege alól. Bánatosan ment a bokrok között és vigyázott, nehogy zajt üssön, nehogy egyetlen ághoz is hozzá érjen. Az is árulója lehet... — Minden nyomot el kell tüntetnem! — jutott eszébe és sajnálta, hogy nem tud úgy lopózni, mint Old Satterhand, vagy Winettu... — Jaj a fejsze! — döbbent meg. A fejszét bizony ott feledte az utón, de nem mert vissza menni érte. Félt, remegett és a félelem mind (gyorsabban űzte, végre, futni kezdett és vörös rémülettel, lihegő szájjal rohant a havas felé, míg el nem fulladt és térdei összeverődtek a fáradtságtól. Megállóit és kissé csillapodott. — Óvatosnak kell lennem! — tisztult a feje és azon töprengett, hogy hol rejtőzködhe- tik el. A csendőrök meg fogják hajtani érte az erdőt és nem lesz nyugalma se éjjel, se nappal. Üldözött, nyomorult fegyenc Lett belőle. — Vájjon otthon mit csinálnak? — gondolt ismét a családjára és az erdők fölött elnézett abban az irányban, ahol a falut sejtette. Soha, soha sem szerette olyan forrón a családját, mint ebben a pillanatban és soha, soha sem volt ilyen keserű az élete. — Csak a gyermekek meg ne tudják, hogy mi lett az apjokból!... Szegények!... Szegények! ... Hosszasan álldogált a fák alatt és sárgult falevelek hullottak fejére, vállára. Az erdő csendesen haldoklott. A csordákat már régen behajtották a faluba, a vadak is készítették téli vackukat. Csendes, elhagyott, szomorú volt a havas. Már várta a havat. Hideg hóharmatok feküdtek a földön és a viz is megtisztult a fagyoktól. Ha szél mozdult, egy-egy száraz ág zörögve lekalimpált a fákról. Égeni ur megrezzent. — Hova menjek? — tűnődött. Akármerre, de mennie, menekülnie kellett. Felsóhajtott és elindult. Egyszerre meghökkent: — Mi van velem? Nyomasztó, mély fáradtságot érzett, lábai alig bírták, szemei elnehezedtek, szája, kezei hidegek voltak és valami csendesen, finoman zúgni, muzsikálni kezdett a fülében. Melle elszorult és csak nyögve birt lélegzetet venni. Most kezdte érezni a szúró fájdalmat. — A lövés! — jutott az eszébe. Rémülten tépte fel a ruháját és a véres lyukat hosszasan nézte a mellén. Összeborzadt és rászorította a kezét. A félelem ujult erővel rázta meg és ismét megfutamodott. Úgy érezte, mintha locsogna valami benne és a hajszolt testből ujjal közt kitört a vér.-- Nem szabad futnom! figyelmeztette önmagát. Most már csendesen, óvatosan haladt élőre. Véletlenül, rágondolás nélkül tolult eszébe a halál lehetősége, de nem hitt benne, mert félt tőle. — Ah! Szamárság! Nekem még kötelességeim vannak' a családommal, gyermekeimmel szemben; nem fordulhatok fel. Világosan állott azonban előtte, hogy ezeket a kötelességeket már eljátszotta, de igazságtalannak tartotta, hogy a bűnéért az életével fizessen. _ — A legnemesebb motívumokból tettem... félig öntudatlanul, elkeseredésemben tettem, nem is beszámitható állapotban! — kavarogtak benne a gondolatok, de a leikéről a sötét árnyék nem mozdult. Nem birt megkönnyebbülni. A távolból szekérzörgés-t hallott, attól megrezzent. Figyelt, A zörgés, zaj megszűnt. — Mintha megállóit volna! — gondolta. — Hátha a megtámadott szekér jött vissza a csendőrökkel, hogy a helyet megmutasák!... Jó lesz tovább állani. Alig lépett néhányat, érezte, hogy, végleg elgyengült, nem birja sokáig. — Ha nem csinálok valamit, itt esem össze. He pedig összeesik, úgy fog elpusztulni elhagyottan, segítség nélkül a bokrok alatt, mint a vádállatok. A hidegben meg is fagyhat, teljesen tönkre teszi magát, soha ember nem lesz belőle. — Valahol) fedél alá húzódom! — határozott. Körültájékozódott és a hegyoldalon észrevette az Uz Bence kalyibáját. Többször járt nála. Ismerte a helyet. Már nem tűnődött se csendőrrel, se börtönnel, csak az életével, a rongyos, nyomorult életével és megindult a kalyiba felé. Az ereje valahogy kitartott, de nem volt szerencséje. A kalyiba üresen állott. A tűz rég kialudt előtte. A ftiágy még meg volt. Mikor Uz Bence felhagyta a szállását, nem tartotta érdemesnek kihányni a kalyibából. Ott hadd üljön! Égeni ur félig öntudatlanul roskadt le rá. így is jól esett kissé megpihenni. Fázott, de nem mert tüzet tenni, hogy a fény oda ne csalja a csendőröket. A pillanatnyi nyugalom öröme a fájdalmát is elvette. Lihegve, tanácstalanul ült az ágyon és riadtan forgatta körbe a szemeit. Később megnyugodott. — Lesz, ami lesz! Végig hevert az ágyon és fásultan pihent egyideig. Teste lankadt volt és gyötrő szomjúságot kezdett érezni. Szájába sós iz tört fel és kiszivárgott az ajka szélén. Keze hátával letörülte és megnézte a holdvilágnál. — Vér! — rânduit össze. — Úgy látszik, nem úszom meg szárazon... Csak a szomjúság ne volna olyan elviselhetetlen ! Azon könnyű segíteni. Kőhajtásnyira van a jó, friss patak. Az ember feltápászkodott, hogy valami merítő edényt keressen. Edényt nem kapott, mert ez a tekergő Uz Bence mindent magával vitt. Egyik sarokbau azonban valami a kezébe akadt. Rongyokba volt polyázva. — Hátha pénz! — villant az öröm az Égeni ur szemébe- Nem pénz volt, hanem a Kicsijézus-szobor, akit Bence a nagy háború alatt Lengyel- országban egy összelőtt templomból lopott volt. Szépen mosolygott a holdvilágban. — Legalább nem vagyok egyedül! — morgóit az ember és a szobrocskát kedvesen odatette maga mellé az ágyba. Csendesen feküdtek egymás mellett. A szobor nézte az embert, az ember a szobrot és rn indaketten elmosolyodtak. Égeni ur érezte, hogy a szomjúsága is elmúlik és drága, meleg nyugalom ereszkedik a szivére. Már nem is fázott, sem fájdalmat nem érzett, csak pihent boldogan, mintha teste se volna. Kezét levette a sebéről és hagyta, hogy folyjon a vére, ha akar. Homloka lassan hülni kezdett, a kezét se birta felemelni, a lába is olyan érzéktelen volt, mint egy darab fa, do a szómé nézte a szobrot. — Milyen jó, hogy itt felejtette Bence! — pihegte boldogan. — Legalább nem vagyok egyedül. Sokra ugyan nem ment a szobrocskával, s mint intelligens ember, ki nyolc gimnáziumot végzett, ezzel tisztában is volt; de nem is akart sokra menni. — Álmos vagyok! — mondotta halkan a szobornak aki nem válaszolt; de az is felrém- lett az emberben, hogy ez tulajdonképpen a szemeire szálló halál álmossága. Az életösztön felrázta és rávicsoritotta fogait Jézuskúra. .
