Keleti Ujság, 1933. október (16. évfolyam, 225-250. szám)
1933-10-11 / 233. szám
KMETI'UJSPCG Szerda, 1933. október 11. Kétszáz leány útra kerekedett* * * A kis tanilónőjelöltek elmentek a faluba, hogy megnéz* zék jövendő otthonukat — Kenyérrel, virággal és .Isten igéjével fogadták a falvakban az udvarhelyi prepákat 10.)' Még mögül. '( Székely udvarhely, október nem bujt elő a nap a Szarkakö tnég a hajnal sejtelme ült az alvó varos fölött s a fehér dértől bontott fák álmodtak, mikor a székelyudvarhelyi ref. tanitónőképző intézet kétszáz növendéke útra kerekedett, hogy megnézze jövendő otthonát, az elkövetkezendő gyönyörű, de súlyos hivatásának tövises trónusát, a falut. Égszínkék ruhába öltözött mind a kétszáz leány s az ég- boritotta hegyekről úgy ereszkedtek be hosz- szu sorban a faluba, mintha a titokzatos másvilágról kék tündérek raja jönne a szellem és a lelkek fekete napszámját vállalni. Bögöz, Derzs, Mátisfalva, Agyagfalva, mindannyi igénytelen, hegyek ráncába fejtett, kicsi székely falu, — volt a tanulmányút célja. Alig másfél évtizeddel ezelőtt halálarcu katonák lihegtek ezeken a hegyeken véres szuronyokkal és golyó, ágyú, gázok, repülőgépek, a csontkaszás vasvesszeje verte ezt az áldott, de koldus földet. Verte, verte, mig vér fakadt belőle. Verte, verte hamuvá és porrá verte az otthonokat, emberi és minden életet és az öldöklő angyal borzalmas szárnyain ezerszámra feküdtek a holttestek. Ma kétszáz leány kék rajvonala vonul végig dalolva, virágot szedve, alig sejtve, hogy a lábuk alatt a sirok sötét ürege visszhangzik a nótájuktól és ők egy hatalmas mult romjai fölött az uj jövendőt jelentik. Kis, kék leánykatonák csak ők, kik saját életecskéjük gyökereit édesapjuk sirjába kénytelenek beleásni. Tudta valahány, mert tudnia kell, hogy gazdátlanul maradt örök emberi és nemzeti értékeink fájó örökségét kell vállukra venniök és minden szép gyermekfejnek úgy kell ragyognia az öntudattó.], szellemtől, hittől, kötelességtudástól, az uj élet és uj jövendő feladatának ismeretétől, mint a Szarkakö-hegy tetején ülő, frissen ébredt napnak. Igen. Korán kellett elindulniuk a szennynélküli kék leányoknak, hogy a könyvekből tanult, elképzelt, inkább álmok és a fantázia arany fátyolába takart életet felcseréljék a valóságos élettel, a rideggel, a kegyetlennel, a zordan üvöltővel, az ellenállhatatlan öklüvel, gyiilölködő- ■s el, szemrebbenés nélkül valóságot kiosztóval és mégis — széppel, mégis élettel. Fogadás a kenyér nevében. Aliig ébredt fel a falu, mikor Bögözbe, ebbe a po- gánynevü ősi falucskába megérkeztek a leányok tanáraik vezetésével. Bizony fáztak, dideregtek. A kukorica, fák levelei, füvek lehajtottak a hóharmat ezüst súlyától és az őszi hideg zengett már a magasságokban. Kétszáz gyermeket a nyomor és küzködés kicsiny hajlékaiban nehéz elhelyezni. Csak a templom vojt elég nagy. Es igy húzódtak födél aJlá melegedni az Isten házába. A vén bögözi templom, mely a gótika fénykorában, a XV-ik században épült és egyike a Székelyföld legszebb műemlékeinek, freskói alatt pedig a hunn-székely rovásírás egyik, régiségre második emlékét őrzi, szeretettel fogadta a leányokat, a jövendő tanítóit. Mohos falaival, százados karjaival a mult megölelte ök.et és megáldotta a mennyei és földi igazság áldásával, betöltötte hangulatával. Akárki, akármit mond, maga az Isten volt az első házigazdájuk. A második, a pap, Jakab József tiszteletes uram, csak azután érkezett izgatottan, boldogan, hiszen kétszáz kék galamb szabott a templomára. Hire is ment mindjárt a faluban. Lelkendezve jöttek a népek és csakhamar a papi ház udvarán a Nöszövetség asszonyai könnyező szemekkel nyújtották át a frissen sült, foszlósbélü kalácsot, amit a gyermekek tiszteletére sütöttek. A gondolat régi. Krisztus is a saját testével, a kenyérrel vendégeli meg övéit, a jövendő tanítónőit is a kenyérrel illik fogadni. Hiba volt azonban kalácsot adni a kezükbe. A kalács a kenyér lelke. Ritkán lát a székelyek asztala affélét. A fekete, kemény kenyeret kellett yolna elővenni, hogy a valóságba harapjanak bele és annak savanyu ize maradjon meg a szájukban. Ettől nő és szépül a gyermekek lelke. Alomtépés lett volna, de — talán mégis a bögözi asszonyoknak, kérges kezű drága édesanyáknak volt igazuk, kik tudják, hogy úgyis eléggé korán felébreszti ezeket a gyermekeket az élet és amikor a jövendő kenyér nevében üdvözlik, fogadják azokat, kik a faluba készülnek egész életükkel, nem szabad attól a kalácstól sajnálni a tejet és a — csókot. A bögözi kenyér túlságosan tele van szimbólumokkal. Békét is hagyok neki. Kenyér után a virág. Ami azután történt Bögözben, az megszokott. A leányok, a falu népe a templomban gyűlt újra össze, ahol a pap istentiszteletet tartott. Ennek végeztével a lányok hirtelen rögtönzött műsort mutattak be hálából a népnek. Énekkar, versek, beszédek zendülek fel a templomban, köztük Reményik Sándor gyönyörű verse: ,.A templom és az iskola“. Ez a vers, ez a néhány pro- féciás strófa különben minden kicsi faluban felhangzott, ott is, hol van templom és iskola, ott is, ahol a templom kisebbségi iskola. nélkül szomorkodik. Egyik helyen boldogságot, örömöt jelentett, másik helyen — sajnos, olyan hely van. több, ahol az iskolát, a felekezeti iskolát feladták — súlyos vádként hullottak a szavak az emberek fejére és szivére. Bögözböl egy szokatlanul virágos, festői völgyön át vezet az ut Székelyderzsbe. Valaha hadseregek ta- podták, ágyuk szántották ezt a helyet és menekülő emberek, családok kerekei vágták fel a föld arcát. Ma nem látszik ezekből semmi. A rémület eltűnt róla. Ma nem kell arra gondolni, hogy a hegygerinc túlsó ormán az ellenség katonái másznak szembe ember és nemzettestvéreikkel, hogy egymást megöljék. Ma a derzsi unitárius esperes, Balázs András vezetésével virágbokrétás leányok sziincs, székelyruhás tömege jön szembe a kirándulókkal és a hegy tetején találkoznak. Bögöz a konyér, Derzs a virág nevében fogadja vendégeit. A virágálarc iehull és mögötte a derzsi leányok, élén ott van Sárika, a pap leánya, aki a mult évben még „prepa“ vott. Sik oltva Ismernek egymásra és sírva csókolják össze volt társnői. Nem nagy dolog oz kérem, de olyan szép és elvan sokat mondó... Az idő pompás. Az ősz minden tüze és szépsége égen, földön. Lábuk alatt a „kastély“, a várfalakkal körülvett, harcokat látott, legősibb székely műemlék- templomunk, fehéren lángol fel a magasba. A katedrán „Sándor bácsi", az öreg, tudós Péter Sándor, akinek, ha meghal, még a sirja is mosolyogni fog, — a muzsaiak volt, ma nyugdíjas papja, olyan fenséges könyörgést meneszt az Istenhez, amilyent keveset hallott az ősi kastély. Mult és jövendő, egy áldott papi élet minden tapasztalata és jósága benne van ebben az önként, frissen fakadt imádságban. A hatást fokozza a Balázs András komoly, kristálytiszta beszéde. Valahányszor ezt a bibliai alakú, Erdély százados patináját magánviselö, tántoríthatatlan papot látom, a felemelt fö és lelkiismeret öntudatával, az az érzésem, mintha abban a pillanatban kelt volna fel Dávid Ferenc jobbja mellől, hogy Tordán néhány szót ejtsen az érdekünkben. Istentisztelet után Haáz tanár, a kitűnő művész ismerteti a templomkastély történetét, a hires freskókról és a legrégibb, itt talált róvásirásos emlékünkről tart előadást, világit bele a múltba éles reflektor- fénnyel. Az ősi szokásnak megfelelően a derzsi nép ma is a várfalak mögött, a „kastélyban“ tartja gabonáját, értékeit. Szebbnél, szebb tulipános ládák őrzik a derzsi leányok kelengyéjét, himes gúnyáját. A népművészet valóságos tárháza van itt. Ezeknek pedig leg- hivatottabb trubadúrja Haáz T. Rezső. Szavai nyomán ragyognak az arcok és aMg bir a kétszáz leány betelni annyi szépséggel és értékkel. A várfalak tövében azonban már összegyűlt a falu népe. A műsort a leányok megismétlik. Ott a szabad téren. Az emberek, a tömeg, ez a színes sereg előbb csak kiváncsi, aztán elnehezednek a lelkek, az emberfejek leesnek, a mellekből sóhajtások, a szmekből könnyek szakadnak fel. A kék leányok pedig énekelnek, szavalnak, arcuk kipirul, szemük elködösödik és — vége a műsornak. Pillanatokig néma csend. Senki sem mozduL A kép fölött pedig áll az áldott nap. Dél van.„ Gifbe-görbe ösvényében A hangulatot két legényke zavarja meg. Mátisfal- váról jöttek, ök lesznek a vezetők, az útmutatók, akik erdei utakon, rövid ösvényeken átkalauzolják a csoportot. 14—15 éves harisnyás, ünnepibe öltözött legénykék. Egyikük a Falió Imre öccse. Fene öntudatosak és — számba se veszik a leányokat. Most más a bajuk. Felelősség terheli és úgy haladnak az élen, mintha nem is csipogna kétszáz fehérnép a hátuk mögött. Most nem érnek rá. Majd. Talán... Gyerünk! Hát hiszen Mátisfalván nem sok látni való van. Zsebbevaló kicsike az egész falu. Ha a kétszáz prepa ott maradna, megkétszereződnék a falu lélekszáma. Be se férnek a templomocskába, amelyet Slmó János tiszteletes uram gondozgat. Hogy hogyan gondozza, arra elég annyit mondani, hogy az alig 300—259 lélekszámú falu a környéken egyedül tart fenn felekezeti iskolát. Eüszkék is rá a mátisfalviak. No leányok! Ebből sokat helct tanulni. Nem lehet az effélit szó nélkül hagyni. Veress Margit tanárnő mond is olyan beszédet, hogy aki hallotta, holta napjáig el nem feledi. Ezután még büszkébbek lesznek a mátisfalviak. Ezután már a pap se bánta, hogy messziföldön hires rózsáskertjét a leánykák megdézsmálták. Komoly délutánba hajlott az idő, mikor a ragyogó, daloló leánysereg felkerekedett és megindult Agyagfalvára, ahol a „Harangszó“ c. lap tulajdonos-szerkesztője a bibliai nevű és lelkű Márk Mihály lelkész fogadja meleg szeretettel. A vármegyében a papok közt neki van a legtöbb leánya, ki férjhez ment, ki ezután megy férjhez. Volt tehát aki a tiszteletes asszonyon kívül segitsen neki. Rajtuk kívül össze is szedett közel száz vasárnapi iskolás fiúcskát, leánykát. Mindenik virágcsokrot tartott a kezében és úgy hatottak, mintha mindeniknek virágból volna az öklöcskéje. Hát hiszen szebb disze nincs is az emberi kéznek, bár soha se vetnék el a virágot gyermekeink a kezükből... Az agyagfalvi rét a székelység legszentebb helye, soha el nem múló temploma, a székelység történelmének legjelentősebb fóruma. Ismernie kell a történetét mindenkinek. Csak itt végződhetett az uj generáció tanítóinak kirándulása és a faluval történt találkozásuknak csak olyan befejezése lehetett, amilyent Lévay Lajos tanár adott „remek szép“ előadásában, amelyet itt tartott az agyagfalvi réten az agyagfalvi rétről és amit nyugodtan az ősi időjelzés szerint lehetne megörökíteni: Anno Domini 1933. Egyetlen elégedetlen momentuma volt a kétszáz kék leány utjának, ami kissé meghökkentette őket. Két muzsnai asszony ereszkedett hozzuk a hegyekről, megadott előttük és azt mondotta: — Nem szép maguktól kisasszonyok, hogy hozzánk nem jöttek el! Könnyes volt a két muzsnai asszony szeme, mikor mondta, de ebből is lehet tanulni. Sőt, talán ebből lehet a legtöbbet tanulni ... Nyirő József. MIKSZÁTH KÁLMÁN Még kapható a Magyar Könyvnapra megjelent 90 !©Ies propaganda kiadásból A H0SCT1 FIÚ ESETE TÓTH MARIVAL Vidékieknek 100 lej beküldése ellenében < szállítja a Keleti Újság kiadóhivatala ClujJB( " “ |(volt Brassai ucca) 5.-Kolozsvár, str. Baron L. Pop
