Keleti Ujság, 1933. október (16. évfolyam, 225-250. szám)
1933-10-01 / 225. szám
Vasárnap, Í933. október 1. KnmUjsXG VASÁRNAPI KRÓNIKA Haloflaim Három halottat búcsúztattam el a héten. Három halottat, akikkel együtt a magam életéből is mély sírba fektettem azt a részt, amely nélkül többé már nem vagyok az, aki voltam. Lehet, hogy a vénülő kor sz e n ti men tali zmus ez, amely körömszakadtáig kapaszkodik mindabba, ami a tűnő ifjúsághoz hozzfiizte. Lehet hogy szentimentalizmus, de ón nem tudom kivonni magam a hatása alól. Miről is írhatnék ma másról, mint halottaimról? Akik kisérte ties elevenséggel élnek még a lelkemben, de akik — jól tudom — az emberi gyarlóság örök törvénye szerint egyre jobban el fognak távolodni tőlem. Most még itt vannak, mellettem állnak, némán is beszélnek, hadd mondjam el, ki volt nekem a három halott. * Egy kis fekete, rövidnadrágos fiúra emlékszem, akit a három éves korkülönbség nagyítóit vegén keresztül hatalmas férfiúnak láttam: diktátornak, mindenhatónak. Az óhaja parancs volt előttem, elfogódottan álltam meg előtte. Valahogy úgy adódott, hogy én tegeztem, ö pedig királyi gőggel visszamagázott. És ahogy együtt nőttünk, a köztünk áílló három esztendő kezdett elfogyni. Az enyedi kollégiumban azonban még kitágult, megnőtt, Csodáltam csinos fekete bajuszát, elegáneiáját és azt, hogy első gavallérnak számított, aki gúnyosan elintézte a professzorát, mert a sárga cipőjét kifogásolta. Tehette, mert első tanuló volt, önképzőköri elnök, verseket irt, ünnepelt szónoka a hazafias demonstrációknak. Aztán jött Kolozsvár. A fiatal jogászt hamarosan utolértem, sőt úgy éreztem, túl is szárnyaltam, amikor mint elsőéves joghallgató újságírónak csaptam fel, Ő pedig még mindig egy ügyvédi irodában görnyedt és egyik szigorlati terminust a másik után felejtette el. Hát még amikor még prote- zsáltam is, elhelyeztem egyik szerelmes versét névtelenül az újságban. De aztán megint megváltozott az egyensúlyi helyzet. Abból a szerelmes versből házasság lett, előtte pedig gyors iramban megszerzett szigorlati bizonyítványok, doktori diploma, állásszerzés, utána esküvő. Ö, a fiatal tisztviselő és én a fiatal újságíró égy darabig egy vonalban haladtunk. Jött az impériumváltozás. Elindultak a repatriáló vonatok végtelen sorban. Első vonalban a tisztviselőket űzte, kergette innen valami páni félelem. Emitt a bizonytalanság feketesége, amott tulnan a vagonlakások átmeneti nyomorúságán túl a magyar kenyér, a távoli, de biztos érvényesülés göröngyös s mégis egyenes vonala. Akkor mondta nekem: — Hinak Pestre. Azonnali előléptetést igéinek, de én maradok. Mi lenne, ha mind elmen nénkí Én itt sem félek, tudom, hogy az én pályám megállóit, de nincs lelkem itthagyni Kolozsvárt. Kedves szeme melegen csillogott, kezét a vállamra tette, aztán megölelt. Az én szemem tele lett könnyel, mikor visszaöleltem. Én köny nyeztem meg az ő derékbaszakadt karrierjét. És alázatosan, szinte fiúi tisztelettel szorítottam meg mégegyszer a kezét. A bátyámnak, aki csak három évvel volt idősebb nálam .., * Talán hetvenöt éves volt, talán nyolcvan Zsuzsika néni, akit ezen a héten temettek ev Nagyenyeden. Teljes nevén Fagarast Béláné, Vadas Zsuzsánna. Kis gimnázistalcént kér ültem el Nagyenyedre. Akkor, amikor meghalt az apám, s a nővérem, akinek Nagyenyeden tanár volt a férje, odahívta az egész családot. Gyönyörű őszi napsütés, olyanforma, mint a mostani, fogadott Enyed apró házai között. Az ősi vár és kollégium büszke igőggel, királyi leereszkedéssel nézett le rám, az apró nebulóra. A bátyám már ismerős volt Nagyenyeden, ő volt a kalauzom. Megfogta a kezem és elindult velem a menedékes Bethlen uccán a sétatér felé. A baloldalon egy földszintes háznál megálltunk, mert az egyik ablakon kinéző hölgy — borzasztó nagynak és imponálónak láttam a nénit — megállított bennünket és kikérdezett, kik vagyunk, mikor jöttünk. A bátyám már ismerte és amikor elköszöntünk, tisztdlettudö, ha,lk haragon mondotta: „Ez volt Zsuzsika néni.“ Aztán hamarosan megtudtam, milyen nagy kitüntetés ért bennünket. Zsuzsika néni mindenható tekintély a városban, az igazgató felesége. Szelíd, örökké betegeskedő férje mellett az ő kezében futottak össze a hires Bethlen- kdlléghm kormányzásának sokfelé ágazó gyeplői. Mi tagadás, féltünk tőle, kemény, pattogó beszédétől, felénk nyilaló szarkazmusától és leereszkedő jóindulatától is, amely mögött villámokat sejtettünk. Gyakran mosolygott, de ebben a mosolyban mindig volt valami félelmetes. Ez a mosoly azonban lassankint elfogyott az arcáról teljesen. Meghalt a férje és meghalt, ellesett a háborúban dédelgetett, féltett kincse, örökbefogadott fia, Vadas Jóska. A nagy házban egyedül maradt, aztán özvegyi sorban mind kisebb-kisebb lakásba költözött. De a csapások, szenvedések sem tudták megtörni. Amikor a többi kisebbségi iskolák sorsában a nábobi gazdagságú Bethlen kollégiumnak is osztozkodni kellett, az özvegyi nyugdíj nevetséges alamizsnává zsugorodott össze, az igazgató özvegye beállott igépirónőnek az enyedi bankba. És még két évvel ezelőtt is, túl a hetven éven, ott körmeit a kis bank egyetlen szobájában, ugyancsak redukált fizetéssel. Zsuzsika néni jelentette nekem, a régi Nagyenyed elpusztíthatatlan életerejét. Valahogy úgy éreztem, hogy mindaddig, amig Zsuzsika nénit dtt tudom,' enyedi diák vagyok, hiába repültek el az évek a fejem fölött, a Zsuzsika néni vasenergiája, páratlan munkabírása életelixir nekem is. Még a télen, amikor egy napra ismét megálltam Enyeden, egy műkedvelői előadáson találkoztam vele. Ö volt az egyik főrendező, ő tanította be a magyar táncokat. Azt is elmondták nekem, hogy a betanítás a szó teljes értelmében értendő, mert a próbákon nemcsak szóval dirigált, hanem maga mutatta meg a régi, majdnem elfelejtett táncok eredeti figuráit. Akkor gondolkoztam is rajta, hogy írok valamit erről az örökifjú matrónáról, de valaki figyelmeztetett, hogy nehogy célozni merjek a korára, mert halálosan megsértődik. Most már meg merem Írni, de igy is belesajog a szivembe a fájdalom. Hiába megyek többé Enyedre, hiába keresem benne a régi világ, az elpusztult ifjúság élő szimbólumát, már csak egy sirlialomhoz vezethet el az utam.,. Emlékszem egy késői nyári estére. Harmincnyolc, vagy harminchat évvel ezelőtt, azt már nem tudom. Mindenesetre elég régecske volt. A Minorita uccában a pislákoló gázlángok csak éppen jelezték', hogy a városi tanács valamennyire súlyt helyez az uccai világításra. A lépteim zaját tompán verték vissza a régi házak, a minoriták temploma, amely akkor még nem is álmodta, hogy görögkatholikus templom lesz belőle. Amint elhagytam a templomot, a saroknál megállított egy apró boltocska cégére. A gázlámpa halvány fénye-odasütött a kirakatban diszlő aranyozott bekötésü táblára és megvilágította a cégfeliratot is, amely Hantz könyvkötőm'ester nevét örökítette meg. Eigy krajcáros irka is volt az auszlagban és én mindjárt el is határoztam, hogy azt másnap reggel 5 meg fogom vásárolni. Azért időztem olyan hoez- szasan a könyvkötő üveges kirakata előtt, mert aznap este engedély nélkül elszöktem a színházba (egy vándor ripacstársulat vendégszerepeit a Tornavivódában a színház nyári szünete alatt, pontosan emlékszem, hogy egy Finom Bózsi cimii népszínművet adtak) s igyekeztem eltolni az időt, amikor szembe kellett találkoznom a nem annyira apai, mint testvéri fegyelem rideg szigorával. Ez a több évtizedes kép azóta is mindannyiszor kísértett, amikor késő este, vagy éjszaka a Minorita uccán keresztül mentem. Valami ellenállhatatlan kényszer mindig megállított a földszintes házacska előtt, pedig pár év óta eltűnt homlokáról a Hant» név, azonban az én szememben ott vibráltak azóta is az öreges betűk. És egy pillanatig szakasztott úgy szorult össze mindig a szivem, mintha még mindig az engedély nélküli kimaradásért kellene számot adnom. És arra az egy krajcáros füzetre is gondolnom kellett mindannyiszor, pedig azt nem fogom többé megvenni. Tegnap láttam, hogy durva kőműves» csákányok rombolják az ódon házat, az alap- falakból még van egy kevés, de holnap, holnapután teljesen eltűnik még a nyomuk is. Ez a lebontott ház az én harmadik halottam, ezt is el kéllett temetnem az ifjúságom egy darabkájával. Szász Endre. IWHWWitttUIHMHIIIIIIMlHil A magyar ifjúság megmentéséért A magyar főiskolai ifjúság megmentése érdekében kiadott felhívásra lassan, de mégis megindultak az adományok a diáksegélyakció cimére. Megrázó segélykiáltás volt ez, mert megrázó a sors, ami a szegény magyar főiskolai ifjakra vár, ha a támogató kezek nem segítenék. A magyar szív áldozatkészségének fontos próbatétele a gyűjtési mozgalom, aminek ha nem lenne megfelelő eredménye, a magyarság sorsa szenvedné meg. Egy nemzedék jövője áll előttünk abban a súlyosan nehéz helyzetben, ami a főiskolákra _ bevonulni igyekező ifjakra vár. A beiratási dijaknak, vizsgadijaknak, a kenyérnek a gondjai hatalmas akadályokként állanak a tanulni vágyó ifjúink előtt. Át kellene őket segíteni ezeken az akadályokon, de ehhez nagyobb ösz- szegnek az összegyűjtésére volna szükség. Nagyobb lendületet vár ez a komoly ügy azoktól, akik bármi keveset áldozni tudnak. Az alábbi névsor, egyheti gyűjtésnek az eredménye, példát mutat és követőket keres. E példamutatásban mindig első között szokott járni Bátnffy Ferenc báró, aki most is jelentős ösz- szeggel sietett a segítő munkához. A Diáksegélyakeió javára újabban a következő adományok folytak be: Dr. Gulácsy Sándor, Székelyhid 200 lej. Nagyenyedi Kisegítő Tlcptr. 500 „ Szigethy Béla, Nagyenyed 100 „ Dr. Széli Lajos, Arad 200 „ Dr. Gál Miklós, Torda 500 „ Ugrón István, Kolozsvár 1000 „ Báró Bánffy Ferenc, Borsa 4000 „ Tordai Magyar Kaszinó 1000 „ Dr. Asztalos Kálmán, Nagyenyed 300 „ Cs. Lázár László, Lapusnyak 200 „ Kovács Pál, Nagyenyed 300 lej. Eddig befolyt adományok 8300 lej. 17.513 lej. Összesen: 25.813 lej. Erzsébet Királyné szálló Budapest IV.9 Egyetem ucca 5.{A Be,udro$ központin) 60 éve a fővárosi és vidéki úri középoszolly találkozóhelye. 100 modern, kényelmes szoba. — Leszállított árak ! Az étteremben és kávéházban cigány zene. — Az ER ZSEBE T- P IN C E a főváros legszebb sörözője. SZABÓ IMRE, tulajdonos ti
