Keleti Ujság, 1933. szeptember (16. évfolyam, 199-224. szám)

1933-09-03 / 201. szám

Vasárnap, 1933. szeptember 3. Keiftiüjsmg ?

...................................................................................................................................................................Bili ii I P'firTT"|*pwu«MuwiwiMi»n—■——^———

ERDÉLY ORSZÁGUTJÁN

•m

. Erdély országútiam barangolni hagyományosan szép dolog. Mindig voltak, akilc hivatásuknak érezték nyakukba venni a hosszú kanyargós utakat, végigtaposni a göröngyöket azért a kevés szépségért, amit ez a föld az ut két oldalán nyújt. Mert a lelkűk volt tele szépséggel és hittel, amit — úgy érezték — körül kell hordozniok mindenfelé a hegyek között, hogy szebb legyen utánuk a virág, vidámabb az éneklő madarak hangja, mélységesebb a hegyek varázsa* és tisztább az emberek arca. Hogy simábbra tapossák az utánuk jövőknek az utat, kevesebb maradjon nyomunkban a göröngy, de legfőképpen, hogy megkönnyüljön a lelkűk, mely nyugtalanságra teremtődött és elfáradjon a láb, mely repülni szeretne velük, mintha madaraknak volna a szárnya.

A szépség bennük van és ők nem keresik a szép vidékeket. Nincs szükségük rájuk, hagyják ezeket azok részére, akik azért jönnek ide, hogy szépséget vigyenek magukkal: Akik nagyon szegények, ők gazdagok ahhoz, hogy az utszé- lén összetákolt viskóba húzódjanak be éjsza kára és kopasz deszkára hajtsák le fejük, ahol nagyon jól esik a pihenés. Nekik nincs szükségük, csak vadvirágos, értéktelen dolgokra, amit az erdélyi ember is eldob már. Nem gyűjtenek kincseket, de kinyújtják kezük egy-egy elfelejtett elhajított szó után, ami a nép ajkáról hullott le és kalitkába fogdosták a szántóföldek felett szabadon szállongó szép melódiákat. A nóta és az ének kergeti hívogatja őket.

Be szép igy kóborolni.

Egyedül vannak, társtalanul. Társuk csak az országutja. És az erdélyi országút olyan jó társ tud lenni, ha valaki nagyon egyedül van. Most hideg eső permetez qz égből, a sár és viz felfröccsen a léptek nyomán. Búcsúzik a nyár is, amely nem tudott itt az idén megszokni. Búcsúznak a földtől a nagy ködfellegek, a hegyek tetején elválnak tőlünk és repülnek az égbe, a társaikhoz. Búcsúznak a mezőktől a búza keresztek és a csűrökben gyűlnek össze az eső elől. Búcsúznak a fecskék és szebb vidéket keresnek ezután.

Csak a vándor nem búcsúzik. Ő tovább csa tangói az országúton. Neki nincs hová mennie innen, tovább kanyarog vele az ut a hegyek között. Csak itt van hazája, nincs kiút. A szél tépássza ruháját, kabátját kifordítja, hajszálait szemébe vágja, összébbfogja magán öltözetét, kalapját szemébe huzza, elzárkózik minden elől a vándor. Ami rajta kivid van és csúnya. Erdély országutján igy a legjobb vándo rolni, egyedül csupán és nagyon vigyázni az egyediilvolóságra. Mert sok csúf dolog és csúf ember van a világon, akik lesik az alkalmat, hogy mikor nem vigyáz, kirabolják kincseit.

Könnyű nekik erősnek lenni, van hitük. Sok megtörni való göröngy várja mindenfelé és mennek. Az országúira falvak fűződnek fel és pergetik őket szaporán tovább, áhítattal, mint a szent olvasó szemeit a hivő.

(Székclyberesztur.)

Bözödl Jakab György

Az év minden napjára. — Szerkeszti : Schütz Antal, négy kötetben

Eddig megjelent az I. és II. kötet. Kötetenként Itizve ... SO*— lej

íélvászonkötésben

........ S20-— lej

egészvászonkötésben— 135*— lei díszvászonllötésben ... 180*— lej

A legcsodálatosabb olvasmány az emberszeretet legtökéletesebb ki* virágzásai, az igazságosság megvesztegethetetlen harcosai, az emberi kultúrák csodás alapitó szervezői és heroikus munkásai ők. Útmutató fároszai a mai önzéstől tévelygő, bukdácsoló emberiségnek. Életük a legérdekesebb es legcsodálatosabb olvasmánya a ma embereinek.

Kapható a pénz előzetes beküldésével vagy utánvéttel a Minerva könyvkereskedésben, CluJ-Kvár Str. Reg. Maria (v. DeákF. u.) 1.

*1

PESTI LEVELEK

Lehullott a vezgönyávfa. • •

(Budapest, szeptember 2.) Valami hivatalos

dolgom akadt az egyik minisztériumban s az egész délelőttömet nem szeretném elherdálni. Felmegyek jókor. Bosszul számítottam, az illető ur ma külső tárgyaláson van, nem jön be, csak tizenkettő után. Nna. Mire visszaérek, haza, már el is indulhatnék megint. Inkább járok egyet idefennt a Várban a vékonyka, már őszies napon.

És elindulok csak ngy. Itt hűvös és előkelő ’.send van, a zárt kapuju címeres paloták során s a vaskosaras ablakokban virág. Lenntről csenddé folyik egybe a város lármája s csak néha vágja fel1 egy-egy antó szirénája. Megyek az utakon, nem sietve, nézdegélve s a szemem történelembe botlik minden pillantásnál, ahogy kanyarodok visszafelé a Szent Gyögy térre. A falakról márványtáblák mesélik, hogy kik laktak erre 200—300—400 esztendővel s félezred évvel is ezelőtt — mert itt már akkor is paloták sora állott — és amott egy kőbajitásnyira, ha meggondolom, ott ütött a hóhér háromszor a Hunyady László nyakához és emitt egy ablak megett a Gara nádor leánya zokogott. Amott plakett hirdeti, hogy itt hangversenyezett 1800-ban „az egykor budai teátromban“ — Beethoven.

A téren csend. Két percenként a sikló kalauza rövidet trombitál, rá vékony csengetés felel. És ismét csend. Szemben a várta jár aliatei olyan kőfal alatt, amely, mintha örökké ott állott volna s örökké ott is maradna, az idők végezetéig. A várta jár alá-fel. Bakancsa csattog, pontosan egyforma időközökben. Egy másodperccel se előbb, vagy később. Hat lépést jobbra — mintha rugóra járna — állj! s tizet számolok magamban mig fordul — balra át! ismét tizet számolhatok, megint balra át. Tíz. S elindul. Hat lépés. Állj! Tizet számolok Jobbra át. Tiz. Jobbra át. Tiz. Indul. Hat lépés. Állj. S ha áll olyan, mintha maga is kőből volna. »

Két óriási autocar érkezik. Angolok és franciák. Leszállnak és elindulnak kodakjaik- kal. A gépeket először is a vártára szegezik. Annak a szeme se rebben. A téren testőrtiszt megy át. A várta tiszteleg. Az idegenek még- egyszer lekapják.

Megyek beljebb. Elhagyom a lovastestőr- ség istállóját, elsétálok a Mátyás király kővadászai előtt s lassan ballagok át az udvaron. Az egyik balkon előtt rendőr áül s 'német turis táknak magyaráz, akik cigarettával kínálják, köszöni nem fogadja el. De ő ad tüzet. A né metek névjegyeket adnak emlékbe, mire hap- tákba merevedik és megköszöni.

Odébb egy kapu alatt testőr áll fegyvertelenül. Körüljárom az udvart,, visszaérek a rendőrhöz,, akor látom, hogy a háta mögött tábla: Erzsébet királyné emlékmúzeum.

Erzsébet királyné emlékmúzeum,.. nem is tudtam, hogy van ilyen. Be kéne menni. Még csak tizenegy óra, debát... tudniilik, sose jártam itt, igy közelről. Na, de ha itt a muzeum- Kérdem a rendőrt— Tessék — mondja — két óráig van nyitva és délután négytől hatig. — Utána teszi: — belépődíj nincs.

— Köszönöm — s bemegyek,

A lépcsőházban egy bocskai-sapkás testőr, jár alá-fel, szintén fegyvertelenül. Kérdem, merre menjek.

—- Tessék felfáradni a második emeletre.

Megyek felfelé és gondolom: ki járhat az Erzsébet királyné emlékmúzeumban?... Nem kegyeletJelenül gondolom, csak úgy tárgyilagosan, hogy: jár oda valaki? Á! magam leszek. De, mondom, mindezt nem kegyelet nélkül, sőt, inkább kissé meghatva gondolom hogy Erzsébet királyné... S elhagyom az első emeletet, ahol a kormányzó irodája van, látom kiírva ügyeletes testőrtiszt s más ilyeneket s felmegyek, belépek a múzeumba,

A kis muzeum, két zsúfolt terem, a harmadikat ideiglenesei! bezárták valamiért. S a két terem tele van látogatóval! A szekrények előtt könnyekig meghatott emberek állingálnak, az asztalok felett szipogva silabizálják a kéziratokat, a szobrok és fényképek alatt áhítattal magyaráznak egymásnak. Egy félhangos szó sem

esik, mindenki suttog'.

A falon képek özöne s bennük egy letűnt világ. A királyné, amint tenyeréből eteti lovát, egy falkavadászat után; fogadja a német császári párt; mint kislány a családjával; apró színes miniatűrök, aztán a koronázás, a millé- nium; séta Ferenc Józseffel Schönbrunnban — a királyné elől megy egy lépéssel, Ferencz József civilben, összehajtogatott esernyő a jobbkezében, balkezét, bátra rakja; képek, képek, ötven, hatvan száz, meg száz, két nő áll egy garmada előtt. Nézd, nézd — mutogatják — ezt a gyönyörűt! Nézd a derekát! A homloka! — képek, képek s végül a tó partja Genfben, kereszttel jelölve a hely, ahol az olasz anarchista mindenek után pontott tett tőrével, és aztán, a ravatal Genfben s üveg alatt néhány szál rózsa a sirjáról. Ferenczy Ida ajándéka.

Mennyi esemény*, mennyi dátum s az üvegek alatt bolt tárgyak, melyek tanuk voltak. Nehéz fekete selyem díszruha, melyet utolsó hivatalos megjelenésekor viselt 1896-ban a milléneumi koronázási évfordulón. Mellette, fekete bársony, ezüst csipkés főkötő. A koronázáskor viselte. Amott kis fekete keresztje, emitt egy pár cipője, útitáskája, naplókönyvecskéje, sely*em keszkenője, gyöngye, kesztyűje.

A közönség nem fogy, sőt hárman-négy*eíi ha elmennek, mások jönnek, még többen. Az egyik szekrény előtt öreg furulya-nadrágos tábornok áll, csípőre tett kézzel. Nagyon szigorúan és marconán áll s mereven néz egy pontra, keményen, inkább zordul. Csak fehér bajusza remeg, nagyon gyanúsan. Nézem, hova néz. A szekrény aljában Budolf királyfi gyerekkori holmija. Falovacska, fakard, rugóspuska, dob, trombita, s más efféle. Budolf ... hiszen ezelőtt bárom esztendővel Szegeden két tanyai magyar jött be egyik kollégámhoz, akit megbízható embernek ismertek s nagy titokzatosan megváltották neki, hogy bizony Budolf királyfi őfelsége odahaz van náluk, az. Elbújtatták a szöllökbe, mert a hatóságok üldözik szegényt. Nagyon öreg már a királyfi, de olyan szép meséket, rigmusokat tud, hogy az csoda. Valami habó- kos szélhámosféle ugratta be a tanyák népét, ezt a józan számi tó és sokszor rideg népet, amely azonban, ha egyszer megszeret valakit, hát azt... hiszen Petőfit is visszavárták, vagy hetven-nyolcvan esztendeig Szibériából, nem törődve az idők haladásával, semmivel, képét beleszőtték a legendába s adogatták egymásnak, a pár ól fiúra.

Az egyik üvegasztalon aranykapcsos ima- könyve. A Tárkányi féle Vezércsillag. Felnyílik azon az oldalon, ahol az ország javáért való imádság van s jegynek betéve Deák Ferenc arcképe s egy száraz viola. Mikor a királyné odatette, tán úgy lehet, még nem volt száraz. Az imakönyv előtt egy öregasszony s egy öregember. Tisztes két öreg. Vidékieknek látszanak s áhítattal hajolnak a könyv felé, mint a gyermekek.

Az üvegasztalon sok más is van, Például egy csomó népnaptár, különböző évekből, úgynevezett István bácsi naptára. Egy 1866-ikihan, a jegyzetnek való rovatban a királyné Írásával, hogy mit fog mondani az őt fogadó budai városi küldöttségnek: „Ámbár az ok, mely engem ma ide vezet szomorú, és az idő borult s veszély terhes (t. i. 1866-ben, a porosz hadjárat idején) mégis öriil a szivem, hogy ismét itt lehetek, a kedves Magyarország szeretett földjén.” Alája ezt irta: Bártfa, s ennek nincs köze a szöveghez, látszik, hogy csak úgy szórakozottan oda firkálta, szerette Bártfát.

Magyar helyesírása még akkor kissé hiányos. Vezet két tével irja: vezett. Veszély terhes, ezt külön irja két szóban és ezt irja: főidén, jé nélkül. Kedves, hogy a múzeumi katalógusban, báró Szalay Imre, a Nemzeti Muzeum egykori igazgatója, aki összeállította, kegyeletesen kijavította a hibákat Itt fék ősznek azok az elsárgult levelek, amelyeket Eötvös József báró kultuszminiszterhez irt s amelyeket Eötvös kijavítva küldött vissza. A magyartalanságot aláhúzta és alája irta helyesen. ^

Egy másik naptár üres oldalán rajzok, kis