Keleti Ujság, 1933. szeptember (16. évfolyam, 199-224. szám)
1933-09-03 / 201. szám
s KlLETI'UpXG Vasárnap, 1933. szeptember 3. írja Nyirö József. A csók firkálások. Egy női fej profilban — veszedelmesen hasonlít őhozzá — tízszer, huszor ismétlődik ugyanez a női fej. Mire gondol egy szerencsétlen sorsú királyné, inig ceruzája szórakozottan fut a papíron... ' Az asztal előtt pesti fiatalember áll és egy német hölgynek magyarázza a királyné történetét. Suttogva beszél, alig kapok el egy-egy szót, a német hölgy a zsebkendőjét gyürögeti, szipog és időnkint azt mondja: „die Arme, die Arme.“ Már mind végignéztem a legyezőket, a teafőzőt, a lorgnont, gyöngyháznyelü kését, gyűszű, olló, fehérselyem napernyő, s más holmi, a zsebkendő, ami vele volt az utolsó napon, a budai várkert hármaskuicsa., egy patkó, amit az utón talált és eltette, bronzbaönttette kabalából — a tábornok már eltűnt Kudolí gyermek- játékjai mellől, de a két öreg még mindig ott áll a könyv felé hajolva. A másik szoba, a budai várbeli dolgozószobája. Ott a fényezett mahagóni íróasztala, cseresznyeszínű posztóval bevonva, rajta aranyozott barokk óra — amely már többé nem mutatja az időt — tintatartó, tollszárak, ug>, ahogy hagyta, fényképek, papirvágókés levélnyomó s két inkognito névjegye az asztalom La comtesse de Hohenebs. Itt a kis állvány tele családi képekkel, a könyvszekrény, a polcokon Jókai, sok magyar történelem, Bulyovszky novellák, Petőfi, Tompa s mások, Toldy Ferenc irodalomtörténete, lexikonok s az emberek lábujjhegyen lépegetnek ... 1T, az uj Erzsébetszobor talapzata az Eskü téren tele van Írva nevekkel — igen ezt még nem láttam sehol — telistele — most jut eszembe — itt járt ez és ez Debrecenből, itt járt ez és ez, akkor és ekkor Hódmezővásárhelyről ... s egy ilyen felírás, tintaceruzával, „nem felejtünk el soha! Gödöllő népe“ és én azt hittem, hogy egyedül leszek itt!... Megyek kifele. A könyv fölött még ott áll a két öreg. Fogják egymás kezét. A lépcsőfordulóknál alá-fel sétálnak a testőrök. Végig megyek a Szent György téren, eh! most már nem megyek be, amiatt a dolog miatt, majd holnap. S végig ballagok a Bástyán és vissza s le az első lépcsőn a vadszüliök között a völgybe. Kocsma. Bemegyek, üldögélek egy kicsit és nézek ki a dombok oldalába, ahol már ott bujkál az ősz a bokrok között. Delet konditanak fennt. S a két öreg jön aztán, akik fennt a Vezércsillag felett összebújva... Nem is csodálkozom, hogy idejönnek, hát persze. A férfinél, amolyan vászon aktatáska féle s abból kerül hazai, tényleg vidékiek. Főtt tojás, zöldpaprika, kolbász, kenyér s két- két decit rendelnek, kadarkát. A néni rendezkedik — még el-elnézve — a tiszta kendőt kiteregeti s rakosgat, az öreg a bicskáját töröli s aztán esznek. Majszolnak. Tisztes vénember, ámbár nem az a színpadi, népdalos fehér, kicsit kese. Az öregasszony, még inkább mutat. Eszegetnek. S nézem. Az udvar felől igen rongyos cigány kémlel be. Olyan inkább koldus, mint cigány. Sok jár most ilyen, úgy egyet-kettőt cincog s krajcárt kér. Benéz a cigány. Húzódik is vissza. Nem vagyunk matéria. Bujkáló párocskákra vadászik, de két vén, s magam.. Az öregember int neki s a cigány bejön — az öreg mosolyog is, nem is s szól úgy félszájjal az asszonynak, féllel a cigánynak. A kolduscigány hunyorog s fogja a hegedűt rákezdi: Lehullott a rezgő- nyárfa ezüstszínű levele. A két vén leteszi a készséget, bicskát, mit, s fülel. Az ember dudorászik. Az asszony bólogat. A cigány olyan gyalázatosán huzza, hogy ilyen fültépően rosszul még nem is hallottam hegedülni. Inkább csak úgy ki lebet találni, hogy ez az. Nem is tudtam, hogy ezt lehet. Ilyen csúnyán! És ilyen szépen... És én is zümmögnék az öreggel. De szemüveges embernek az nem á,ll jól. Azért mégis... egy kicsit, na! — lehullott a rezgőnyárfa... Török Sándor. Cukor-bizományi raktárt létesítünk minden nagyobb községben. Agilis, komo’y anyagi és erkölc-i garanciával rendelkezők ajánlataikat RUDOLF MOSSE CLUJ, címre „Agilis“ jeligére nyújtsák be. Szénacsinálás idején az egész falu felköltözik a havasokra, s csak a vénasszonyok maradnak otthon házőrzőm. Hetekig tart, mig a munkával elkészülnek, de szép az ilyen. Tüzek verik fel a rengeteget, a klánéta is megszólal esténként, nappal aranyfátylak, éjjel barnafátylak terengenek a kivilágított erdők fölött. Nagy, meleg élet lakozik ilyenkor bennük. Már hajnalban suhog a kasza, dől a rend, s az illattól megbolondult fehérnépek dalolva teregetik, rázzák. Arcuk kivirit a tengerfényben, vérük nyugtalankodik, szivök szomjas és ilyenkor legkönnyebben kaphatók csókra, szerelemre, ami olyan bőven lepi meg őket, a kábító szénaágyakon a tüzek mellett, hogy még álmukban is nyögnek tőle. Ha a fehérnépek megbolondulnak ilyenkor, mi Uz Bencével még bolondabbak voltunk. Éj- jelenkint még a lenge magyart is lerúgtuk magunkról, hogy a hold, vagy az éjszaka kiszijja belőlünk a bűnt, de nem használt, pedig a tavaszi nagy csalódások után mindaketten eléggé meg voltunk ülepedve. Nekem volt a rosszabb, mert akármilyen ügyes fin vagyok, a hozzám- való küsasszonyok nem járnak takarni a havasra, hanem kényesen otthon takaróznak selyem paplannal; de Bence dúskálhatott a nőkben. Meg is kapta a maga fehérnépit mindjárt a második napon. Maga a leány jött a szállásunkra, Pottyandi Régina; gyönyörűséges kövér leány, akkora testű, hogy a napot elsötétítette útjában s olyan vastag hangja volt, hogy ha csak fel is kacagott, a medvének csuk- lani kezdett ijedtében. Félvéka töröbuza lisztből készült puliszkát egyszerre meg tudott enni, de meg is látszott a fájin, ropogós testin, mert akármelyik legényt a sorkához verte, ha a szerelme körül ügyetlenkedett. Velünk szemben azonban igeniskedves volt, mert ilyen szorgos dologidőben kevés a napszámos, Regina pedig mindenképpen meg akarta nyerni kaszásnak Bencét. A ravasz Pottyandi Dávid tudta mit csinál, mikor a leányát küldte a hires Uz Bencéhez, aki a maga marhaerejével három ember helyett tudott dolgozni, de büszke legény volt, s ha akkora darab aranyat küldött volna Dávid, bá, mint a leány, akkor ss tudta volna napszámra fogni. De a leány ma ga? Tejóságosist^n! Annak nem lehete ellen- áliani, mikor szemérmesen leült a Bence ölibt, s aszonta: — Ugy-e eljössz kaszálni? Bencéből a nagyáldotta fehérnép miatt semmi sem látszott, de a hangja elszorult a boldogságtól, mikor kinyögte az édes teher alól. — Én-e? Én érted a pokolba es elmennék sánta ördögnek es, ha megcsókolnál. — Hatéba! — kacagott a leány — hiszen a csókomtól ami kicsi bajuszod van, az es leégne! Bajusz, s általában szőrözet dolgában gyengén volt felöltöztetve Bence, de ennél elmét, s szivet szakitóbbat nem mondhatott volna neki a leány, aki — hogy vettem eszre — értette a legénybolonditás módját, mert mihelyst Bencs nyálazni kezdette a füle tövit, pirulva felszökött, s engem a kezemnyelénél fogva védelmül úgy maga elé rántott, hogy szinte orra estem. — Mit akarsz Bence, az urfi előtt? — Menjen innen a zántinyvalyába! — dühöngött rám Bence — Minek a Szönpétörnek lábatlankodik ott, ahol nem kéne!! Minden dolgomat elrontja!... Én csak a szájamat tátottám, s ha a leányra néztem, csak csudálkozni tudtam a Bence bátorságán, s a magam kicsinységén. Élhetetlenül félrehuzódtam a medve mellé, s onnan hallgattam, hogy mégis megígéri Régina a csókot, ha a takarással készen lesznek. — Egyéb fizetség nekem nem is kell! — gavallérkodott Bence. Ebből láthatni, hogy elveszi a szerelem az ember eszét. A leány elment. Se én, se Bence el se kisértük. Én azért nem, mert féltem, Bence azért nem, mert eszébe se jutott. Még a vaesorafőzést is elfelejtette izgalmában. Nekiugrott a fenyőfának, amelyre, rá volt akasztva a kaszája. Elő az üllőt, kalapácsot, s ott mindjárt a tűz világánál nekifogott a kaszaverésnek. A feneke alá húzott egy nagy tökét, annak a hegyibe belekopintotta az üllőt, s vigan dudolgatva, finom ütésekkel verni kezdte a kaszáját, hogy készen legyen, s pitymállatkor munkába állhasson. Egyetlen suhintással az egész havast levágta volna, csak minél előbb megkapja a csóJ kot a leánytól. — No bolond! — kacagtam magamban, amig elálmosodtam és elnyúltam a tűz másik oldalán. Bence arra se méltatott, hogy a rossz ko- zsókját reámvesse. Ott hagyott istenszámában. Mire felébredtem, már el is távozott a szállásról. Két napig nem láttam. Első nap untam magam Bence nélkül, de nem tudtam, hogy merre a Régináék „helye“, merre keressem, mikor pedig másnap céltalanul nekiindultam, hogy egy kicsit sétálgassak, a havasi széna- gpüjtők ettek meg a szájukal. Különösen a fehérnépek. — Hova menyen urfi? Ha csók kell magának es, itt is kaphat!... Reginával ne kezdjen ki urfi, mert az egyetlen csókjával felszippantja. Az egész havas»tudta és kacagta az Uz Bence „napszámját“. Szemérmetes ember vagyok, s abban az időben még ártatlanabb, mint most; azért szégyenkezve, szinte szöktem haza a szállásunkra, hogy ember ne is lásson. Attól is féltem, hogy emberhalál lesz belőle, ha Bence meghallja a gúnyolódást. No ha azt hittem, akkor nem ismertem Bencét. Kevélyen, boldogan állított haza harmadnap kaszával a vállán. A kíváncsiság ölt meg, hogy megkapta-e a csókot, de nem mertem szólam. — Vagy megkapta', vagy nem — találgattam. — Ha nem kapta volna meg, most szomorú volna, mivel azonban olyan büszke, hogy egy sáros fácskával sem lehet az orrát felérni; bizonyosan megkapta. Mit tagadnám, irigykedtem rá, hogy ilyen szerencsés, boldog férfiú, s sóhajtva gondoltam az én egyedülvaló, leánytalan ifjúságomra. — Tán megnémult! — vett észre végre Bence. — Ötözzók hirtelen, mert megyünk a faluba! — parancsolta. — Miért akarsz te estére a faluba menni? — bátortalankodtam. — Mire beérünk este lesz. — Azzal ne törődjék, csak őtözzék! Őmaga is beleszökött a göböbe, hogy az izzadtságot, szénamurvát, port leáztassa magáról. Aztán „fejért“ vett. Nyakáu az inget nekem kellett begombolnom, olyan izgatott volt. Innepi harisnyát húzott s a vizes haját szépen béfésülte a homlokába. Még a veres nyak- ravalóról sem feledkezett meg. Nem tudtam megállani, hogy meg ne szólítsam. — Te tán lakodalomba készülődől? — Affélibo! — nevetett boldogan. Hirtelen békócsoita az ejtőmakkos zárral a kalyiba ajtaját, s megindultunk a falu felé. Jó fertály óráig nem szólott Bence, csak pirult, s látszott, hogy küzd magával, mikép-
