Keleti Ujság, 1933. július (16. évfolyam, 147-172. szám)
1933-07-30 / 172. szám
Vasárnap, '1933. Julius 30. KiietiOjskg •7 Népművészeti tanulmányúton a székelyek közt em^hÍbíe- pH? Ú,n?KéS szászok vásárolták össze a székely népművészeti emlekeket Pusztuloban van a regi „módi viselet és szokások — A székely „divatot meg kellene a székelyekkel is ismertetni (Székelyudvarhely, július 29.) Hárman in dúltunk útnak hátizsákkal a hátunkon. Haáz h; Rezső festőművész, öreg Kovád István, a kiváló müvészfényképész és én, hogy néprajzi körutat tegyünk Székelyföldön és ahogy lehet mentsük veszendőbe menő értékeinket. Haáz bizonykodik, hogy Erdővidék őrizte meg leginkább a népművészeti emlékeket, a tulipán- fos, gyönyörűen festett, patinás bútorokat: ládákat, asztalokat, szegelet tékákat, almáriumokat, kalántartókat, fogasokat, a ragyogó, himes színekben és formákban szinte tobzódó ősi emlékeket, a faragott holmikat, a szőttesek nek pompás tarkaságát, a régi székely jellegnek változatos tanú jeleit. Az elképzelés után izgatottan várjuk, hogy Vargyasra, az első faluba, amely utunkba esik, betoppanjunk. Az első csalódás. Vargyasról tudom, hogy ősi székely település és 1334-ben Vaygias név alatt a pápai déz- mák regesztrumában mint önálló egyházmegye szerepel. Kétségtelenül szép és nagy falu, stílustalan kőhazakkal, az egykori jómód jeleivel, de a régi székely stílusnak az építkezésben alig maradt fenn valami nyoma. Kevés u. n. „Székely ház“ vau már itt, a kő megölte ezeket. Alig akad olyan, ami megérdemelje, hogy Haáz Rezső nekiüljön és megfesse, vagy Kovács István lefotografálja. öreg székely bútor azonban elvétve még akad. Kiss Károly, a kiváló tanító vezetésével végigjárjuk a házakat, hogy felkutassuk. Találunk is nehányat. Itt egy régi asztalt, o.tt egy padot, fogast, legtöbbször kidobva a lomtárba, felhajitva a füstös padlásra, Van olyan is, ki megbecsüli és az „első ház“-ban tartja. Bizony pusztuloban vannak a fennmaradt darabok is, kopottak, rozogák, a régi szépség, a festés nyomai még íilcsillannak rajtuk, de már haldokolnak, a szu örli őket. Vén emberek, vén asz- szonyok tulajdona, kik maguk is féllábbal már a sírban vannak. Még csak a megszokás miatt ragaszkodnak hozzuk. Pedig még igy romjaikban is olyan szépek, annyi művészet, formaérzék, szinpompa van rajtuk! A mai generáció már nem érzi velük a lelki közösséget. A vásári holmi kiszorította őket. Ma már a módosabb székely bolti, gyári holmit vásáröl, éjjeli szekrényt, toálett-tükröt, fityfenét. Jártam én már olyan „székely“ házban is, amely parkettás volt. Ilyen körülmények közt nem lehet csodálkozni, hogy a népviselet is pusztulóban van. A mai székely legények már szégyenük a harisnyát és bricseszben feszítenek. A leányok pedig „bécsi rongyban“. Szerencsére vannak még falvaink, amelyeknek népe őrzi a régi népviseletet. A vargyasi nép átváltozásán már azért is csodálkozni lehet, mert itt él századok óta a székely bútorok művész családja a Sütő- familia, melynek tagjai ősi idők óta, apáról- fiura örökölve készíti a szebbnél-szebb népművészeti holmikat az ősi minták és módszer szerint. Ma is folyik a munka a műhelyben, de a mai Sütő már csak „az uraknak“ dolgozik, leginkább a brassói „Szövetkezet“ megrendelésére. Maga a nép nem igen fordul hozzá. Hiába. Siralmasan „kimüvelődött.“ Jól esik azonban látni ennek az embernek a lelkesedését, ahogy hallgatja a Haáz tanár útba igazításait, aki meghívja, hogy nézze meg a múzeumát, ősi székely mintákat igér neki cs óvja a káros hatásoktól, nehogy az igazán értékes régi motívumok elrontva kerüljenek ki a keze alól. Festett guzsalyt, zergős sulykot láttam A mai szerelmes legény nem igen készíti a babájának. Hiába interjúvolok meg két-három szép leányt is, akikről feltételezhető a szerelem. Nekem kell elmagyaráznom, hogy mit jelentettek egykor az efféle himes dolgok. Felcsillan a szemük, ahogy hallgatják, de egy vénasszony megbotránkozva azt mondja: — Milyen heábavalóságokat beszél az ur! — és mérgesen eltipeg. — Majd Felsőrákoson kigyönyörködheted magadat! — vigasztal Haáz tanár, aki gyak- lan bejárta ezeket a falvakat és szinte darabszámra tudja, higy kinél mit lehet kapni. Románok, szászok vásároják össze a székely népművészet emlékeit. Közel fekszik egymáshoz a két falu. Szerencsénk van a vasárnappal, mert a nép nincs a mezőn. Jól esik látni, hogyha az épitkezésnél nem is, de a viseletben még megőrizte emlékeit a nép, különösen a nők. Színesek, üdék, igazak, mint a virág, a kis leánykáktól kezdve az idősebbekig.^ Ez a művészet sajátságos és idevaló. A férfiaknál a furcsán nyírott bajusz lep meg. Kelemen István unitárius esperes világosit fel, hogy az angol bajuszt Felsőrákostól vette át a divat. Itt százados viselet. A székely bútorok dolgában azonban itt sem állunk jobban, mint Vargyason. Pár évvel ezelőtt sok szép ilyen holmi volt, de hirtelen megfogytak. Csak itt tudjuk meg az okát. A \ szomszédos Ágostonjaivá román lakossága " összevásárolta, ami csak eladó volt és saját otthonában helyezte el. Mindenesetre szép dolog, hogy román testvéreink ennyire megbecsülik a székely népművészeti emlékeket, csak az a veszély ne fenyegessen, hogy egyes kevésbé tájékozott historikusok majd a Felsőrákoson és '*rs*a Dolgozzon Yoigfcländer filmmel és felvételei megfelelnek a legmagasabb igényeknek is. másutt összevásárolt ősi székelybutorokban ne keressenek bizonyítékot annak a -politikai okokból erőszakolt és nem egyizben hangoztatott feltevésnek igazolására, hogy a székelyek elmagyarositott románok. Ezeket a nem mindennapi adásvételeket már jóelőre ezért is le kell szögeznünk, mert az említett téves „történelmi“ felfogásra már nem egy példát tudunk. Az a tény, hogy az egymás mellett élő népek sok tekintetben hatással vannak egymásra, különösen az ilyen szomszédos, érintkező területeken, nem szokatlan. Magunk is láttunk úgy Rákoson, mint Vargyason olyan bútordarabokat, amelyekről azonnal felismerhető, hogy a szász nép művészetének jelei. Ornamentikájuk, stílusuk teljesen szászos. Eltekintve attól, hogy hozzáértő ember azonnal felismeri őket, majdnem minden egyes esetben kiderült, hogy Kőhalomból kerültek ide. Ennek a vidéknek ugyanis különösen a vásár szempontjából két nevezetesebb helye van, ahová eladni, venni eljárnak: Bárót és a szász Kőhalom. így kerültek ezek a darabok a székely házakba. Az megint aztán ránk vet szomorú világot, hogy népünk 50—200 lejért, potom áron olyan köny- nyen, lelkiismeretfurdalás nélkül válik meg ősi, jellegzetes és értékes művészi emlékeitől. Pár évvel ezelőtt más falvakban is tapasztaltam ugyanezt. Székelyzsomborról pld. a szülőfalumból teherutó számra szállították a száss múzeumba a székely népművészeti emlékeinket. A nép-e a hibás? Ezt a kérdést lehetetlen elkerülni, akárhogy fáj is a ráadandó felelet. A nép nem hibás, mert egyfelől a mai súlyos anyagi helyzetében kénytelen mindent pénzzé tenni, hogy élni tudjon, másfelől nem is értékeli, nem becsüli eléggé saját művészi megnyilatkozásait, emlékeit, ízlése elferdült, elromlott, elrontotta a sok idegen holmi, a városokban látott sok Ízléstelenség, amelyeket a városi magyar családok zsúfoltak össze otthonukban a „modern és divat“ cimen. Miért becsülje a nép, ha az „urak“ se becsülik? Miért legyen több Ízlése és müvészetszeretete az egyszerű népnek, ha iskolázott, kulturált, müveit urai, vezetői se tartották és nem tartják fontosnak a művészet megbecsülését? Ezért nem is élhet meg Erdélyben a képzőművészet. Honnan tudja az az egyszerű székely nép, hogy kincsek ezek a régi festett, iratos, gyönyörű ládák, ágyak, padok, almáriumok, varrottasok, kan- csók stb. Ha még a papjai, tanítói, velük közvetlen érintkezésben levő vezetői házában sem látja, senki őket fel nem világosítja, nem tanítja, irányítja? Tisztelet természetesen a kivételeknek. Tudom, hogy vannak ilyenek. Ismerem és teljes mértékben értékelem azt a munkát, amelyet Bethlen Mária grófnő, Pál Gábor- né, Haáz Rezső, Vámszer Géza és mások végeznek, tudom, hogy nőegyleteink és a nemzet fennmaradásának gondját viselő férfiaink egész tömege újabban igyekszik megállítani a népművészet pusztulásának tragikus folyamatát és szeretné újból régi ragyogásában feltámasztani. Azzal is tisztában vagyok, hogy a külföld figyelme és becsülése, sokszor csodálata fordul ősi művészetünk felé, lassan talán divattá is lesz, sőt a falu is észrevette, hogy „az urak keresik“ a régi művészi holmikat; de mindaddig csak részleteredmény mindez, amíg maga a nép fel nem ébred és újból nem érzi lelki, belső szükségletének, hogy ősi művészetéhez visszatérjen, azt értékelje, otthonába visszafogadja és büszkén szeresse is. Ezen & téren elsősorban a papoknak, tanítóknak kell előljárniok szóval és tettel. Elsősorban a papi házakban kellene viszontlátnia a népnek a saját művészetét úgy építészetben, mint képzőművészetben. A székely iskolába adja gyermekét, de se a múltban, se a jelenben ez a gyermek nem tanulta meg, hogy az ő régi otthonának milyen szépségei és értékei vannak. Csak legújabban, nehány intézetben kezdették meg a művészi oktatással kapcsolatban a végzetes mulasztásnak pótlását. Ki törődött vele, hogy a régi székely házak elmúlása után az uj építkezések megtartsák a székely jelleget? Ki adott építészeink közül erre mintát, példát, inditást? Maguk az urak is lehetetlen lakásokat építenek. Építészeink, iparművészeink mit tettek ebben az irányban, vagyha akadt is ilyen köztük, ki juttatta el terveiket, álmaikat, munkájukat a néphez? Nem elég kifelé gondolni, befelé is kellene néznünk, mert ezek olyan sürgős és súlyos problémáink, melyek megoldásra várnak. Csak a temető... Négy-öt falut jártunk végig, de Erdő vidéknek ebben a sarkában mindössze két faluban találtuk meg a székely népművészet ősi, változatlan emlékeit, Száldoboson és Erdőfülében. Itt is mindakét helyen a temetőben, ahol még érintetlenül megmaradtak az ősi sir jelek, a kopjafák. Százával állanak a sirok fölött, a halottak fejénél. Gyönyörű dolgok, az embernek a szive megremeg, ha látja őket Olyan szép darabok vannak köztük, hogy külön tanulmányt lehetne Írni róluk. A velem járó két művészember azonnal munkához lát. Egészen elvannak káprázva a gyönyörűségtől és reszkető kézzel festik, fotografálják a temetőt. Ez az egyetlen, ami megmaradt igazán székelynek, szépnek, művészetnek és igaznak. Miért csak a temető?... Istenem őrizz meg, nehogy szimbólum legyen belőle! ... Nyirő József. Félrevezetik, ha „OLLA“ helyett silány utánzatot ajánlanak.
