Keleti Ujság, 1933. július (16. évfolyam, 147-172. szám)
1933-07-23 / 166. szám
Vasárnap, '1933. Julius 23. ffELETT'UjSJEG írja Nyirö József A tinó A szerencsétlenség biza megtörtént. A medvénk leütött egy másfélesztendős, szép tinót az Üdő Márton csordájából. A szerencsétlen állat félrekódorgott, s mikor a medvét meglátta, úgy megbüvölődött, mint amikor én Teán ezek egy kívánatos, szép leányra. Pillanat alatt átharapta a nyakereit. A tinó egyet bőd ült, kettőt rúgott, s készen volt. A medve felvette a hóna alá, mint egy pelyhet és hazahozta. Az első ijedtség után kacagni kellett rajta, olyan idétlenül lógtak a lábai s a kiejtett nyelve. Mikor ledobta a tűz mellé, úgy nézett reánk, mintha azt mondta volna: — No ugy-e, én es tudok valamit! Azzal leült a nagy kerek fenekire, s várta a részit illedelmesen. Bence azonban első felindulásában pofon ütötte, s olyan cudar módon káromkodott, hogy a medvével együtt szé- gyeltük magunkat miatta. Az ügyet megnem- történtté azonban nem lehetett tenni. Bence igy is feltalálta magát. — Letagadjuk! — intett a szemivei nekem. — ördögöd van! — tetszett nekem is, hogy a kántor urat megmenthetjük. — El kell az útból a tinót takarítani! — parancsolta Bence. —• Bé a sűrűbe vele! Ne tátsa a száját urfi! Én fogom a szarvát, maga fogja a farkát!... Nem érti? A tinó farkát mondom! A nevezett testrészeknek neki ugrottunk, emeltük, hogy szakadtunk meg bele, de a tinót meg se birtuk mozdítani, pedig Bence összeszidott mindennek, nyavalyásnak, élhetetlennek, tátottszájunak, elküldött haza szopni s más hasonló műveleteket végezni. A tinó azonban nehéz volt, s abba kellett hagynunk az emelését. — Ha itt kap vele Marci bácsi, fizethetünk! — esett kétségbe Bence. Hármunk közül egyedül a medve birta volna elcipelni a döglött tinót, de azzal nem tudtuk megértetni magunkat. Végül is jókemény kötéllel áthurkoltuk a tinó derekát, s reákötöttük a medvére. Hívtuk, istáltuk, csalogattuk, könyörögtünk neki, hogy hozza utánunk, de a a medve csak nézett bután, s nem mozdult. Erre Bence előkapott egy kemény cserefabunkót s elkezdte vele ütni a medve fejét. Az eleinte kapkodta a buksiját jobbra, balra, de aztán rossz néven vette, s megneheztelve, elindult be az erdőbe. A tinót, mint egy könnyű kölöncöt úgy húzta maga után. Ahol a legsűrűbb volt az erdő, ott leoldottuk róla, s ágakkal betakartuk. — Hálistennek! — könnyebbült meg Bence. Most azonban más volt a baj. A medve olyan véres volt, hogy csak a vak nem látta meg rajta a bűnt, amit elkövetett. A szőrös mellin, hátán, farkán vastagon olvadt meg a tinó vére. Két olyan okos embernek, mint Bence s én voltunk, efféle kicsiség nem okozott gondot. — Megmosdatjuk! — találta ki Bence. — Helyös! — rikkantottam örömemben. Patak van elég az erdőben. Egyikbe bele.állítottuk a kántor urat, hogy a bűnjeltől megtisztítsuk. Engedelmes volt, mint a fehérnép a vétek után. — Én fogom, maga mosdassa! — parancsolta Bence. ^ Arra nem számítottuk, hogy a medve nem szereti a vizet. Amig a köldöke körül matattam, még állotta valahogy, tetszett is neki, mihelyt azonban a szeme közé loccsintottam a hideg havasi vízből, egyet mordult, s úgy belé- vágott mindakettőnket a göbőbe, hogy alig bírtunk kimászni belőle. Erre elég illetlen tanácsot adtam Bencének, hogy mit csináljon a medvéjével, mire ő is megfürösztődött. A fürde tés után mi nem, de a medve annál véresebb volt, az alvadt vér megolvadt rajta, s ott is befestette, ahol eddig tiszta yolt. Szerencsére „elbujdosott“. Mindig el szokott bujdosni kót-ná- rom napra, ha nem volt megelégedve velünk, s mi megkönnyebbülve mentünk haza. i— Csak a nyomot meg ne kapják, ahol eljött — magyarázta Bence. — Akkor szárazon megusszuk. Attól nem igen kellett tartanunk, mert tudtuk, hogy a vén Marci bá a csordát nappal nem hagyhatja magára, éccaka pedig szagolhatja a nyomot. Első nap, s első éjjel azonban nem mertünk elmozdulni hazulról, lestük, hogy jön-e Üdő Márton a kárát keresni. Ha a szél megzerren- tette a száraz falevelet a földön, mindaketten ijedten fordultunk arra. Vártuk, vártuk, de nem jött. Eltelt esti tizenegy óra is, akkor se jött. — ügy látszik, nem reánk gyanakszik! — nyugtattuk meg magunkat. Pénteken éccaka azonban éjfél után felköltött Bence. — Szép holdvilág van urfi, jöjjön csináljunk valamit a tinóval! Késeket, szekercét vittünk magunkkal. A tinó akkor már kótakkorára volt puffad- va, de addig mesterkedtünk vele, mig sikerült megnyuzni. A bőrét el kellett gazolnunk, mert egészen reasült. Egye fene, nem törődtünk vele.' — Fáin húsúnk lesz! — örvendezett Bence. — Igende megromlik! — ellenkeztem. — Meg a szeme világa! — kacagott Bence. „A szeme világa“ szójárása volt Uz Bencének, amiről sohase tudtam leszoktatni. Utaşiása* szerint minél vékonyabbra felszeleteltük a húst és besóztuk. Kősónk volt bőven, egész esztendőre való. Arra elé, ami kötél, istráng- féle volt a háznál, s feltüztük a húst. A köteleket két fa között a hússal kifeszitettük. — No most gyenge tüzet alája! így füstöltük, szárítottuk napokon keresztül. Hol én őriztem, hol Bence éjszakánkint, mert akkor mertünk tüzet tenni. A tűz világa messzire ellátszik éjjel. Élni azonban jól éltünk. A legjobb falatokat félretettük, elrejtettük jó hideg, északos veremben s éjjel-nappal zabáltunk. Bence már kezdett hasat ereszteni tőle. Én nem, mert sovány természetű ember vagyok, s akkor még növekvőben is voltam. Harmadik, vagy negyedik éjjel azonban megriadtunk. Egyszer csak halljuk, hogy az erdőből nagy csörtetve felénk jön valaki. — Nem lehet más, mint Üdő Marci bácsi, — rémültem meg. — Egészen olyan a lépése. Látni nem láttunk semmit, de úgy figyeltünk, hogy szakadt meg a szivünk. A szél felénk fújt. — Büdösséget érzek! — derült fel a Bence arca boldogan. A következő pillanatban elő is bukkant a medvénk a setétből, barátságosan bólogatva és mindjárt le is ült a tíiz mellé. Bence örömében azonnal szájon vágta egy tizfontos husdarab- bal. — Egyék, kántor ur! — Ne gazold el a drága kőtséget! — figyelmeztettem. •— ő hozta! — döfött a medve felé az orrával Bence. — Tán maga érdemli meg inkább, hogy jól lakjék belőle. Ettől én is á medve pártjára állottam. — Tiszta igaz! Bence felállott, jóllakóttan nyújtózott és elbúcsúzott. — Osztán jól ügyeljen mindenre! Hazament lefeküdni. Ezen az éjszakán rajtam volt az őrködés sora. Ketten maradtunk a medvével. — Három napig nem láttuk! — veregettem 11 meg bizalmasan a hátát. — Hol tekergeti kántor ur? A medve meg se moccant. Olyan ábrándozva nézte a tüzet, mint egy erdélyi iró, akinek nincs témája. Elégedetten elnyúltam a tűz mellett. Felettem lógott a hus-füzér. Egyszer csak látom, hogy a hús mind magasabbra emelkedik a csillagok felé, s végül eltűnik a végtelenben. Bekoppant a szemem. Nem tudom, meddig aludtam, de mikor felébredtem; rémülten láttam, hogy a medve a húst kötelestől megette. Éppen a végénél tartott, mikor rárontottam. — Az Istenért! Mit csinált kántor ur! Az ördög éppen akkor kellett, hogy odahozza Uz Bencét is. Azonnal felismerte a helyzetet. Odaszökött, megragadta a kötél végét és teljes erejéből huzni kezdette visszafelé a medvéből a drága húst; az azonban egyet harapott, s Bence hanyatt esett. Az esemény annyira leverte Bencét, hogy apathiájában még csak meg sem szidott. Panaszosan csak annyit mondott: — így ügyelt a húsra urfi? — ő hozta! — tromfoltam vissza az esti szavaival. — Tán te érdemied meg inkább, hogy jól lakjál belőle! — Isten adta, Isten elvette! — nyugodott bele a változhatatlanba Bence. A rossz kedv a havason nem tart sokáig. Különösen akkor vidultunk fel, mikor másnap megláttuk a medvét. Az istenesen megsózott rengeteg hús úgy megfeküdte a gyomrát, hogy kétrét guzsorodott tőle. Két mancsát rászorította a domború hasára, s szárazon öklen- dezve kínlódott, kereste a nyugalmat a fák között. A görcsöktől eltorzult az arca, s nem leié helyét a bajában. — Hogy tudjunk rajta segíteni? — szántam meg én is. — Mért tanult annyit, ha ennyit se tud! — panaszkodott Bence. — Maga a hibás, most vegye elé a tudományát! Adjon valami orvosságot! Az egyetlen Üdő Márton, aki tudna segíteni, de hozzá nem mehetünk! — búslakodott. — Nem is kell! — jutott eszembe a mentő gondolat. — Van nekem egy üveg ricinusom, amit a betegségem miatt hoztam magammal. Azt beadjuk. > • • >•'! Nehéz lett volna a medve szájába az orvosságot betölteni, de Bence néz közé keverte, s a medvével felnyalatta. Mindjárt meg is könnyebbült tőle, de alig pihent fél órát, hirtelen felugrott és megfutamodott. A ricinus hatott, a medve futott, mi Bencével kacagtunk. Az iga,z, hogy amerre a medve akkor bolyongott, az erdő minden varázsát elveszítette egy időre. Egy hétig kacagtunk rajta. Még Üdő Mártonról is megfeledkeztünk. Csak akkor kezdettünk kissé drukkolni, mikor eljött vasárnap s a tinónknak, amit ketten vettünk volt Bencével, sót kellett vinnünk nyalatni. — Menjen maga, urfi! — húzódozott Bence. — En nem akarok a Marci bácsi szemei elé kerülni. — Én tudom osztán, hogy nem! — tiltakoztam. Végül mindaketten elmentünk. Kicsit reszketett a gatya rajtunk, mikor megláttuk Üdő Mártont, de uralkodtunk magunkon, mint akik semmiről semmit se tudnak s ártatlan képpel üdvözöltük. — Adjon Isten jóreggelt, Marci bácsi! Az öreg nyugodtan, szemrebbenés nélkül fogadta. — Adjon az Isten! Hát tü mi jót hoztatok? — Mi biza sót! — Azt minek? — Hát a tinónak! i— Miféle tinónak? — Hát a mi tinónknak, ami itt van a kied keze alatt! — Annak nem kell! — Miért nem kell? — hökkentünk meg. — Annak azért, mert ti már megettétek magát a tinót!... Egészségetekre adja az Isten! Bence nem szólt erre egy szót se, csak rohanni kezdett haza. Én utána. Vén üdő Márton úgy kacagott, hogy a hasát fogta. Mikor hazaértem, Bence szomorúan nyújtott át egy darab marha bőrt. Szépen, két nagy betű volt rásütve: „U. B. — Uz Bence". A tinót azonban azóta ne emlegesse senki Bence előtt, akinek az élete kedves. f
