Keleti Ujság, 1933. június (16. évfolyam, 123-146. szám)
1933-06-11 / 130. szám
Vasárnap, 1933. junius 11. KeletiUjs&g Day ha Margit vallatăsa Interjú, amelynél az étterem közönsége lelkes, Ünneplő színházi közönséggé alakul át (Kolozsvár, junius 10.) DayUa Margit, ez a tüneményes művészi karriert befutott fiatal művésznő néhány napig Kolozsváron játszott a Magyar Színházban. A rossz színházi szezon után valósággal csodát teremtett. Nap-nap után naponta kétszer, sőt háromszor is csaknem zsúfolásig töltötte meg a Dayka Margit estére a közönség a színházat, önkéntelenül is eszünkbe jutr hogyha a k'zíáhfiz okos művészi politikával és kitűnő előadásokkáV^kéidveskedett volna a szezon kezdetén is a kolozsvári közönségnek, akkor is olyan katasztrofális mérlegerlett volna a színházi évnek? Tudjuk, hogy nemcsak nálunk, hanem az egész világon színházi válság van. Nálunk azonban a színház nemcsak játék, nemcsak szórakozás volt, nemcsak divat- bemutató és a jó társaság találkozó helye, hanem sokkal több: lelki szükséglet s hogy kissé banálisán fejezzük ki magunkat, a magyar nyelvi kultúra temploma. Most tűnt ki, hogy ez a templom ma is élne, csak érteni kell a módját, hogy a közönség meglássa a nyitott kapukat. Jó volt, hogy Dayka Margit lejött Kolozsvárra, rövid időre visszatért hozzánk, hazajött és ragyogó művészetével, fényes tehetségével, Ízes, szép magyar _ beszédével, visszaadta az elveszett hitünket a magyar színjátszás iránt. Az azóta eltelt néhány év alatt Budapesten sztár lett belőle. Fellépéseit hatalmas plakátokon hirdetik, már a puszta neve sikert jelent annak a színháznak, ahol játszik, megváltozott minden körülötte és a „kis senki“-böl színházi értelemben vett, nagy nő :lett, Művésznő, aki a budapesti színigazgatóknak, ha fel akarják léptetni, diktálja a feltételeket. Pedig nem az a szokványos budapesti „sztár", aki kitünően adminisztrálja magát és akit pompásan adminisztrálnak. Kz látszik meg a kolozsvári szerepléséből is. Néhány szürke kommüniké s pár meleghangú kritika, csupán ennyi jelezte Dayka kolozsvári szereplését. Máskor, ha sztár jött le Kolozsvárra, még le sem törülte a. vasút szénporát magéról, máris jöttek aş interjúk a lapokban és a szokványos kijelentések, hogy- „imádom a kolozsvári közönséget, régi vágyam, hogy idejöjjek a magyar színészet ős-tradicióju városába és itt mutassam meg Budapestnek, hogy mit tudok.“ Mindez most elmaradt. Dayka Margit csendesen, szinte lopva osont le Kolozsvárra, nem változott jóformán semmit, kissé lesoványodott, kissé megkomolyodott, de mindenkivel szeriben a régi Dayka Margit maradt és ha valamelyik újságírónak eszébe jutott, hogy a budapesti sztárra! interjút kellene csinálni, nem volt nehéz dolga. Csak le kellett ülni mellé a kávéházi asztalhoz és Margitka elkezdett csicseregni, beszélgetni, percek alatt olyan meleg és közvetlen lett a hang és a beszélgetés tónusa, hogy az újságíró elfelejtette az interjút, csak azt érezte, hogy egy jóbarátjával, kedves ismerősével beszélget. Hiába maradt el a nagy reklám, Dayka Margit mégis állandóan telt házakat vonzott, szokatlanul nagy Sikere volt, az emberek a.nézőtéren néha sirtak, máskor nevettek és csak azt érezték, hogy egy kivételesen nagy művésznővel állanak szemben. Sohasem szabad lebecsülni a közönség-sikert. A legjobb kritikus az czerszemü és ezerfülü közönség. Megérzi az mindig az igazi tehetséget. Dayka közönség-sikerét pedig nem szabad összetéveszteni a színházi klakkai, mesterségesen feicsihoít sikerrel, amely hangos és lármás, de sohasem fakad a szivek mélyéből. Tulajdonképpen mi is interjút akartunk csinálni Dayka Margittal. De mikor az ismert vacsorázó helyen leültünk melléje és ag ilyenkor szokásos kérdéseket fel akartuk tenni, szóhoz sem jutottunk. Margitka felugrott, megcsókolt, maga mellé ültetett és nem a színésznő, hanem az ember beszélt belőle, áradt ki lényéből melegség, egymásután fakadtak fel a személyi vonatkozású kérdések, mindenki érdekelte, mindenkiről beszélt, csak önmagáról feledkezett meg. Egy félóráig szóhoz sem jutottam és akkor valami olyan szépet és egyszerűt mondott a magyar színészetről, hogy a szemekben könnyek, jelentek meg, egy kicsit ö is el- szégyelte magát és elhallgatott. Végre itt az alkalmas pillanat és megszófái1 bennem az újságíró. Minden ma- licia nélkül kérdezem: — Es hogy érzed- magad Margitka, mint budapesti sztár? Megdöbben. Asóllrcdn fájdalmas vonás jelenik meg. — Mondd, miért gunyolódol velem? Vétettem én valaha neked valamit? Valami bocsánatfélét dadogtam s Dayka Margit, talán, hogy engem vigasztaljon, beszélni kezdett: — Sokat, nagyon sokat szenvedtem. Nem olyan j^V.blakokat és ajtókat becsukni • FLY-TOXal 6—8-szor permetezni, egy negyedóra múltán összeseperni és elégetni a lehullott legyeket! könnyű az, ahogy azt ti gondoljátok. Egy fiatal nőnek nagy ellensége a főváros. Mikor engem leszerződtettek, borzasztó zavarban voltam és nagyon, nagyon féltem. Azt hittem, hogy ez a nagy szörnyeteg egyszerűen felfal és sohnsem fogom semmire vinni. Az első fellépésem előtt, mikor a jelenésem következett, olyan kicsinek és gyöngének éreztem magam, hogy azt hittem, megsemmisülök, egyetlen hangot sem tudok kiejteni a számon. Csak a szivem verését éreztem, azt is a torkomban. Mikor kitámolyogtam a színpadra, nem láttam semmit, süstörgött és forgott velem az egész színház, nézőtér, az volt az érzésem, végem van. De las- sankint a színpadon magamhoz tértem, kollégáim bátorítólag néztek rám, elkezdtem mondani a szerepemet, egy kicsit önmagámra találtam, megpróbáltam magamat játszani, a szivemre hallgattam és talán ez az ijedt és rémült szerénység jelentette számomra az első sikert... —■ Na és azután is mindig úgy drukkolsz? —Mindig. Minden ore repera előtt. Még most is és ma is félek. Mikor itt Kolozsváron budapesti szereplésem után először léptem a lámpák elé, most is’ ugyanazt éreztem. Tudod, arra gondoltam, hogy most a kolozsvári közönség sokkal többet vár tőlem és halálos remegőssel néztem le a nézőtérre és nagyon boldog voltam, mikor megállapítottam, hogy meg tudtam találni a lelki kontaktust a nézőkkel, amikor láttam azt, hogy amit csinálok a színpadon, tetszik a közönségnek. Különösen hálás vagyok budapesti és-kolozsvári kollégáimnak, akik szeretnek engem, dédelgetnek és mindig bittér áznak. Sokáig attól féltem Budapesten, hogy önmagamat veszítem el, hogy utánozni fogok más, nagy szülésznőket, de hála a jó Istennek, hogy függetleníteni tudtam magam a külső behatásoktól és a színészetben ma is egyetlen elvem van: mindent úgy csinálni, ahogy érzem. Mindig önmagámnak és önmagamért játszom, minden szerepembe teljes erővel, minden érzésemmel és idegeimmel belefekszem. A színjátszás nekem tökéletes lelki és idegi kiélést jelent, más számomra alig Is létezik. — Es boldog vagy, mint ember? Elgondolkozik. Erre a kérdésre úgy látszik nem szívesen válaszol. — Mint ember? Mint ember, aligha. De mint színésznő, egy kicsit boldog vagyok. De valahogy úgy vagyok ezzel is, hogy nálam a szinész és az ember ugyanaz. Nincs nekem két életem. Nálam ez a kettő összeforrt... Most megzavarja a beszélgetést az étterem zsúfolt közönsége. Azon vesszük észre magunkat, hogy az egész vacsorázó közönség áll és énekli az ősi diákdalt, a „Gaudeamus igitur"-t. Mi is feladunk. A vacsorázó és borozó társaság Dayka Margitot ünnepli. Mindenki az ö egészségére koccint, elhaimozzák, a szeretet minden jelével. Itt is sikere van. Boldogságában és zavart- ságában nem tudja, mit csináljon. Az asztalon lévő hatalmas virágcsokrokat szétszedi, a virágokat a közönség felé dobálja, s mikor csak tiz-tizenöt rózsaszál marad az asztalán, azt is levelenként széjjeltépi és úgy szórja az őt ünneplő közönség felé. Amivel a kitáruló szeretet elárasztotta, azt virággal fizeti vissza. Ez Dayka Margit. Es ez a sikerének igazi titka. Cipőgyár keres* ül Ajánlatokat „Boderimeister* jelige alatt Rudolf Mosse S. A. Bucureşti, Btilévárd. Brătianu 22, továbbit. s
