Keleti Ujság, 1933. június (16. évfolyam, 123-146. szám)
1933-06-18 / 136. szám
KMTIÜJSXG Vasárnap, 2933. fwmus 18. $ írja Nyíró József Nem jó a rózsát vizbehányni Annál rosszabb semmi sincs, mint mikor ■az embernek a szeretőjit a szemeláttára megcsókolják s a fehérnép „szégyenletiben“ még bejjebb búvik a legénbe. Uz Bence, mint jótestvér, teljesen átérezte helyzetemet, de ahelyett, hogy vigasztalt volna, még szidott is. — Úgy kell magának, urfi, mert minden leánba beléboloudul, akinek egyszer beleült a meleg helyibe. Érteni kell a fehérnéphez!.. Nézze meg, én csak egyet íüttyentek, s úgy jő- nek utánam a szeműiéi szebb leányok, mint a tejtől részeg malacok az anyjuk után. Igende én erre csak aszondom: „Hadd el te!“ s úgy megyek el köztik evél yen, hogy hasad meg a szövik... ott hadd hasadjon!... — Jaj, Bence! — ejtettem bele szomorúságomban orromat a liizbe, amely mellett szokott esti emésztésünket végeztük. Bence azonban dicsekedett tovább: — Vette-e észre, hogy akármerre menjek az erdőben, a vadgalambok mind körülöttem csapkodnak. Nekem, az az első dolgom, hogy amilyen szorosan lehet, összeszoritsam a lábaimat, nehogy köztük valamelyik átrepüljön, mert akkor nekem - végem van... — Miért, te? -^'elevenedem meg a furcsa beszédre. — Kicsit tud mága urfi! — nézett le Benei. — Hát nem tanulta egyik oskolában sem, hogy a leány galambképiben késérti meg a legényt?... Ha a lába között átrepülhet, akkor vége szegénynek, ráért úgy jár, mint maga... — Olx bár átrepülne! — hittem neki. — Bolond likból bolond szél fu! — nézett kedvesen, de már ő is belátta, hogy segíteni • kell rajtam. — Van annak orvossága! — biztatott. — Mi te? — eszénkedtem mohón — Hát a hármát. — A harmat? — Az — komolyodott el. — Nagy dolog a harmat, mert az égből ered. Az ég s a föld együtt csinálja. Ez termékenyíti meg a földet s a sziveket. Ha a leán homlokát, szemit kézzel szedett harmattal megmossák, soha az életben mást meg nem lát. De hajnalban kell szedni... Tán még hatásosabb, az inggel szedett harmat. Olyan inggel, amelyik egy napig volt magán. — Hiszi az ördög:, te! — Akkor nyavalyogjon tovább! — sértődött meg Bence. Hajnalban mégis felvert. — Elé az inget urfi! Akarat nélkül követtem a tanácsát, s leáa- joltam, hogy a fűről mártogassam fel a bő harmatot, de Benei rám kiáltott. — Hó! Teljesön gúnya nélkül kell szedni. Az Isten hidege vett meg. dideregtem, kékültem, a fogam vacogott, de Bence mondotta a miatyánkot, utasítva, hogy minden szóra hozzá kell értetni a virágokhoz az inget. Végre elkészültem. Az ing nehéz volt az ezüstös harmattól. Ki lehetett volna csavarni. — Má most — ragyogott az elégültségíől. — Az ing elejiből, ott ahol a szive van, hasítson ki egy akkora darabot, mint amekkora a leán homloka, — (hogy egyebet ne mondjak!) Megtörtént. — Most pedig az inget vegye fel, de ügyeljen, hogy egy csepp nem sok, annyi se cseppenjen le. Szöktem ki a bőrömből az istentelen havasi priznic miatt, a gatya lobogott rajtam a didergéstől, az orrom veresen lógott bele a gyönyörű kilátásba, s Bencét szerettem volna szájon vágni, de ő mint egy jóságos édesanya kurál- gatott. — Éröz-e még valamit a szerelemből? Érzett a kutya füle, semmit az egy hidegen kívül, de a becsületet már nem hagyhattam. Azért feltorzitottam arcomat a szomorú, esőre: álló égre, s azt mondtam: — Ne juttasd eszembe Bence, ha Istened van!... — Akkor induljon! — taszított meg szeli- den — de nem úgy! Nem jól vau! Az ingdarabot két ujjal tartsa maga előtt! Tehetetlenül mentem tiz lépést és megha- tottan visszafordultam, hogy szóljak neki: „Te nem kisérsz el Bence?“ — hát Bence úgy röhög, hogy a rázkódástól mozog alatta a föld. Erre aztán megharagudtam, s a harmaton ingdarabot benyomtam a fogai közé. — Tedd bolonddá apádat! — Mindent elrontott! — szidott Uz Bence, mikor kissé magamhoz tértem a tűz mellett, de többet nem erőltetett. Hagyta, hogy szenvedjek. Három napig szédelegtem a fák közt, vagy megálltam a patak mellett, téptem, csókoltam a vadvirágot és dobáltam bele a patakvizbe, mert eszembe jutott, hogy a görög mitológia szerint a tengerbe dobott rózsából született Aphrodite, s nem adtam volna semmiért, ha csak egy ölelésre való leány is születik az én vadrózsámból. Hiába legeltem le azonban az egész bokrot, mint a kecske, az én rózsáimból a Bence jóizü röhögésin kívül semmi sem született. Mikor amiatt, s keserűségemben meg- anartam ölni, jóindulatulag figyelmeztetett: — Veszedelmes dolog a virágokkal jád- zani! — Miért, te? A kíváncsisággal mindig le tudott venni a lábamról. Két denevérfüle is a szája elé hajlott a nagy titkolózástól, mikor megsúgta: — ... mert aki egy rózsabimbót leszakít, az fiat szül! — Én-e, vagy a rózsabimbó? — kacagtam fel, de Bence nem derült kedvre. — Azt sohasem lehet tudni! — sejtclmeske- dett. — Volt nekem egy öreg kancám, de olyan öreg, hogy a lába akadt össze. Ez es leharapott egy rózsabircbót, s olyan csitkót veteti, tőle, hogy aki látta, nyerített örömibeu Tőle tudtam meg, hogy a virág „lélekrejtő“. Vannak ilyen lélekrejtő dolgok. Ilyen a tölgyvessző, amit ha levágnak, vérzik, a gyümölcs, különösen az alma, amit nem tanácsos jeher népnek megenni, némely erdei bogyó, a szőlőszem, a fuszujka. bors ás falevél. — De olyan semmi sincs, mintha az embernek a szivit a szeretője megszagolja! — állitja Fmce. — Ettől úgy megbolondul, hogy még öregkorában sem tudja lerázni a férfiember magáról. — Hiszenha annyira juthatnék, szivesen elhinném én neked! — sóhajtottam Bencének, akinek a lelke egészen megesett rajtam. Megpróbált velem mindent. Mikor aludtam, megöntözött langyos lótejjel, kőből ütött tüzet tett a fejemhez, lehulló csillag útjába állított, megfüstölt medvetrágyával, faoduba állított, mint egy szentszobrot, olyan füvet vágatott velem, amit kigyó hozott a szájában; de Töltőtoll javításokat gyorsan és pontosan késziiünk. Rossz töltőtollakat újakkal becserélünk. FEHÉR ÍRÓGÉPVÁLLALAT Cluj, Str. Reg. Maria 2. Telefon: 11-03 semmi sem használt. Én csak hervadoztam, omorkodtam, a szerelem ette a szivemet. Egy hét múlva azt hittem, hogy olyan vagyok, mint egy büszke, de szép haldokló virág, amelynek kelyhével a halál harangoz, de mikor Bencét megkérdeztem, illő tiszteletadás után igy nyilatkozott: — Hisze* gölöhősnek elég gölöhös! A beteg ember szereti a részvétet, szememben titkolt könnyekkel igy unszoltam Bencét. — De mégis! Mondd Bence fiami Mégis, milyen az... az... arcom?... Bence előbb rámerkelt az arcomra, — amelyet magamban haldokló virágharanghoz ha- sonlitottam, — tekert egyet a fején s igy szóla: — Én biza nem nezem az arcát! — És te mért nem nézed? — fájdalmaskod- tam. — Mert jön, hogy reaköpjeml... — Jaj az anyád... vetett volna kiskorodban párnát a szájadra! — dühödtem fel, de Bencére nem lehetett haragudni. — Meg van magia rontva, urfi! — mondotta komoran. — Én eléggé meg! — Bizonyosan meg! — töprengett. — Azt te honnan tudod? — kérdeztem, csakhogy szóljak valamit. — Voltam én es igy — jutott!i'áz eszébe. — Mikor születtem, nem tudtam szopni, mert a fejemet mindig elrántották a csicstül. El voltam „kötve“ tőle... Maga el „el van kötve“ attól a leántól, de egyszerű az orvossága — vi- dámodott meg és mint a jó doktor kérdezősködött: — Ugy-e éjjel nyomást érez a mejjiben? — De még milyent! — sóhajtottam. — Tudtam! — kurjantott örömében. — Elé hamar a kacrot! Kicsit megijedtem, de Bencóvtl nem lehetett ellenkezni. — Vegye a balkezibe! — kommandérozott. Megtörtént. — No most hirtelen vágja el a lábravalója madzagját! ügy rám kiáltott, hogy önkéntelen megtettem. — Ugy-e, hogy megkönnyebbült? — örven- detett tiszta szivéből. Kacagnom kellett, ha akartam, ha nem, mire Bence megvigasztalódva figyelmeztetett: — Asztán többet efféle elé ne forduljon! Másnap egy vénasszony Ilonkától levelet hozott, amig Bence „dolog után“ tekergeti az erdőn, s ebben meg volt Írva, hogy „Az nem úgy volt Jóska, ahogy maga látta, mert én Bélával nem vagyok úgy, s az én szerelmem nem ojjan...“ Életemben olyan kedvem nem volt, mint azon a napon. Alig vártam, hogy Bence előkerüljön s kitálaljam neki a dolgot. — Hova az ördög maga nem mehet, vénasszonyt küld maga helyett! — szentenciázott, de ki törődött ilyen helyzetben az ő morcosságával. Boldog voltam és ujjongtam. —- Mégis jó volt, látod-e, a rózsát a vízbe hányni? — Ammég megválik! — ellenkezett, de számba se vettem: — Mondj bolond, mondj! Szaladtam a patakhoz és énekelve, két kézzel szórtam a vadrózsa szirmokat a patak habjai közé. Uz Bence nézte, de nem szólt egy szót sem. Nem tött bele egy hét, sóért, borsért, miegymásért Bence begiyalogolt a faluba. Nagy, meleg, ujjongó levelet küldtem tőle és minden pillanatban felszaladtam a hegy tetejére, hogy lássam: jön-e. Jönni jött, de egy lépéssel sem sietett jobban, mint rendesen. Elébe szaladtam. — Odaadtad-e a levelemet? — Nem es ettem meg! — mormogta — S mit válaszolt? — ö semmit. Meghökkentem. — Nem volt ideje? — reménykedtem — Egy leánynak mikor nincs ideje effé- líre! — nézett le Bence. Elfehéredtem és nem mertem kérdezősködni. Bence szemrehányólag nézett rám. — Ugy-e mondtam, nem jó a rózsát a vizbe hányni?... Ekkor láttam először sirni Uz Bencét... És ez az utolsó, szentséges babonája meggyógyított..
