Keleti Ujság, 1932. december (15. évfolyam, 277-301. szám)
1932-12-25 / 297. szám
KeletiUjskg 5 KV, ÉVF, 297- SZÁM. Karácsony a (javason Irta: Nyirő József j4z erdei szállások népét a derékig érő hó ott nyomta a havasokon. Négy-öt szegény család lakott a boronaházakban. Fát vágtak és gondozták a más jószágát. Kemény, veszedelmes élet ez ide fenn, de megszokták. A gyermekek niár itt is születtek a rengetegben. Erősek, szívósak az erdei emberek, kik nem félnek a vértől, haláltól. Istenről csak derengő sejtelmük van és úgy nézik a világot, mint a farkasok, melyek éjszakánként ott nyugtalankodnak a szomszédos fák között- Fegyverük a kés és fejsze, a fog és a köröm. Homályos, babonás mesék, növelten titkok szorítják agyaikat, különös dalolhat morognak és van köztük, ki beszélni tud ui állatokkal. Juhtej és tüzszaguak, foguk fehér, csattogó, arcuk piros. Rovással imák és számolnak. Tekintetükben benne van az egek mélysége és a pokol ijedt félelme. A templomba ritkán ereszkednek le és a misén elkáprázva hallgatnak. Isten azonban ismeri és szereli Őket. Különösen vén Üdő MártcÁit tartja számon, lei jó embere neki. Ö szokott különben ide- fenn Istennek szolgálni „jeles“ napokon, vagy ha betegség, halál, erős idő rontások és egyéb veszedelmek szorongatják őket. Előveszi ilyenkor a még nálánál is vénebb könyvet, amiben benne van minden bölcsteség. "Közeledett learácsoy. Az éjféli misére le szoktak menni, mert ezen a napon pásztorembernek kötelessége felkeresni kicsijézust, amint ez meg is van Írva a bibliában. — Az idén nehezen lesz belőle gáliekő, — aggodalmaskodott Uz Bence. — Arra pedig muszáj menni, — felelte a vén Márton. A hó szombaton őt is megcsufolta. Egész karácsony hetében éjjel-nappal, szakadatlan hullott és nem akart megállani. Ünnep szombat ján pedig olyan vastagon omlott, hogy az erdő félig elveszett benne. — No ha igy tart, a róka is megtanul fára mászni — jegyezte meg a Csedő Gábor ur szolgája, az egyedüli legény a havason, — Mi azért megyünk! — tartott ki konlpkul Üdő Márton. — Igen, ha madár lesz kend, — hitetlenkedett Uz Bence. — Csak legyetek készen, mert ha Isten- őszentsége es ugyakarja, ma ott leszünk a Jé- dus jászolánál. — Hogy gondolja Marci bácsi? — érdeklődött a szolga, de vén Üdő Márton csak annyit mondott. — Az én dógom! A hótánc azoíiban nem szűnt. Estefelé olyan vihar kerekedett, hogy az erdő nyögött bele. Az emberek azért felkészültek az éjféli misére Karjukon a fejsze, kezükben fenyőszurok fáklya, a „szurkos kálón“, hátukon kossók, lábukon szőrös bocskor, testükön meleg ötözet■ — Mehetünk1 — morogta Üdö Márton. — Hogy akar ezen a rengeteg havon átlá- bolni? — kíváncsiskodott Bence, de a vén Üdő nem is felelt, hanem az istálló ajtóhoz lépett és eloldotta a láncos bikát. — Kormos me! Me-me! A füstösfejü, hatalmas állat kicammogott és aggodalmasam, ráfujt a hóra. — A kicsi Jédushoz megyünk, tudod-e? — magyarázta neki Üdö Márton. Az állat neki is indult, hogy utat taposson j az erdőkön át a kisded jászlához. Az emberek • megrendülve állottak a nyomába. Uz Bence még a szenténekre is rákezdett, arra hogy: ] „Dicsőség menyben az Istennek“ pedig a hideg• úgy vágta a tüdejét, mint az éles kés. A Csedő j szolgája áhítatában még a sapkát is lekapva dalolta: „az angyali serögök, vígan igy énekölnek“ . . . Hónaljáig ért a hó és a gyönyörű bika szügyig belesvlyedre, bömbölve szántotta. Pillanat alatt belepte a jég és zúzmara, de kurta, j fekete szarva fényesén ragyogott. Szépaszó völgy eben megszorultak, a bika fáradtan megállóit, lihegve, elcsigázva bsleros-' kadt a hóba. A hidegtől csattogva repedeztek', a fák, a szél uj táncra perdült és a fekete kavargásban az orráig se látott az ember. — Itt veszünk! — káromkodott Uz Bence. — Hijj fel me! Az állat csak a szarvait rázta, — A kicsi Jédushoz megyünk! — biztatta Üdö Márton, de a konok állatnak beszélhetett. A szolga rémülten felorditott: — Eltévedtünk! — El az eszed fazakát! — szidta vén Márton,', de maga is megrettent. Csak most látta, hogy\ milyen egyforma minden, A fák, mikről tájékozódni lehetett volna, belefolytak a setétségbe. — Elő a szurkos kalánt! — Azt könnyű mondani! — mérgelődött Uz Bence, de hogy gyújtsuk meg! Hiába tartották ellenzőnek a sapkát, bunda szárnyát, a láng erőtlenül lobbant el. A fenyő- szurok a csattogó hidegben kőkeményre fagyott, avart, száraz ágat ilyenkor nem lehet kapni — Ha legalább egy darab papirosunk volna! — fohászkodott a szolga. — Van! — mondotta elszántan vén Üdö és condrája belső zsebéből elővette a százesztendős imádságos könyvet, Mindahárman megdöbbentek. — Ez bűn! Szent dolgot nem lehet elégetni! — Pedig muszáj! — mondotta kék, hebegő szájjal Bence — különben itt veszünk. — Isten ne büntesd meg szógádat ! — imádkozta Üdő Márton, de a szive nagyot sajduli, mikor letépte az avult könyv felét. A fáklya tüzet fogott. — No Isten hirivel! Próbáljak még egyet! A bika újból talpra állott, nekifeküdt az útnak es széles szügyével ismét szántani kezdte a havat. — Ne hadd magad Kormos! — biztatta a három ember. A hórétegek éles jéggé fagytak és átvágták az állat bőrét. A bika a fájdalomtól még jobban megvadult es elsötétült aggyal, habtól csepegő szájjal törtetett előre. Véres volt a hó, amerre haladt. Az emberek alig bírtak a nyomában maradni. A völgyön sikerült átvágniok, de a bika ismét kimerült és tehetetlenül összerogyott. Most már dühroham fogta el Üdö Mártont, s az égő fáklyát belesütötte az állat húsába. — Vissza leéli fordulnunk! — tanácsolta a Csedő ur szolgája. — Vissza, vissza, de hol vám a vissza! — vakarta a fejét Uz Bence. — Amerre jöttünk, befútta az utat a hó. \-- Se elé, s.c hátra! — ismerte el Üdő Márton is. — Valahová el kell húzódnunk. A rengeteg veszedelmesen morgott, távoli mélyében fehér köd gomolygott. Uj viharkitörés közeledett. — Siessünk! — serkentette a többit Márton. — Jön a fehér ló! A száguldó viharfelhőnek volt fehér ló alakja, ők már tudták, hogy mi az. Rémületükben a kutyák is visszaugattak rá. — Hamar a palakfenékbe! — ordította Uz Bence, A szel arcunkba csapta a-fáklya lángját, de nem törődtek vele. A bika is felugrott, 8 súlyos, hatalmas ieste reszketett a félelemtől, mint a nyárfalevél. Az is érezte, hogy jön a fehér halál. Tipródva, zugó fejjel, verejtékezve, kézzel, lábbal mászva, jajgatva, káromkodva futottak a patak felé és lezuhantak a partjáról. A vadvizek kimosták a part alját, s ahol a patak ütközött, a tépett föld a másik partig előre hajlóit■ Alatta jó menedék látszott. — Tüzet! — kiáltotta Üdö Márton. Könnyű volt mondani,' de a dermedt kéz lesorvadt a fejsze nyeléről. Nem volt idő a késlekedésre. Vékony ágból, száraz fából megvetették hirtelen a tűz fészkét és alá ja dugták az égő fáklyákat. A fejszék ü megsuhantak és a fák ledőltek. A tűz fellobogott. Köréje ültek és megpihentek. A bika is odavonszolta magát. Csapzott oldalán vörös fényt vetett a láng. A bajszokról a jégcsapok leolvadtak, s a fagytól felrehuzódott, dermedt szájak kiengedtek. Ültek és nézték a tüzet, fejük felett pedig tombolt a fehér halál. — Ha ott fog az utón, mind elveszünk! — borzadozott Uz Bence, Társai hallgatlak. A meleg lassan átjárta és elbágyaszioita. — Miért kellett a kicsi Jézusnak ilyen cudar időben születnie? — tudakozódott a szolga■ — Mert Agusztus császár úgy adta ki a parancsot! — világosította fel üdő Márton. — Csak ez a vihar ne volna! — téritette másfelé a Szót Bence. —Az is a rni, bitnyinkért vagyon! Ettől megszeppentek és bámulták a tüzel. Nedves höfétykik csapódtak a patak falához, az ég nyugtalanul gomolygott, fénytelen, kietlen volt a -világ. A szorongó várai, ozásban igy telt el egy óra is. Egyszer csak elváltozott hangon megszólalt a szolga. — Vájjon már megszületett-e? Nem tudtak rá felelni. Tudva van, hogy éjfélkor kell a világra jönnie a Gyermeknek, mert akkor von a mise, de nem volt órájuk, a harangszó ide nem hallszik, tájékozódni az égről nem lehetett. Hirtelen a bika fe7szökött, megrázta szarvait és gyönyörű fejét vízszintesen elnyújtva hangosan belel.őreit az éjszakába. — Ezt mi leié! — csudái hozott Bence. Üdö Márton azonban színében elváltozva Select HU®záré december S9-étdl csütörtöktől kezdve mutatja be egész Romániában először krétai ßapSio leghatalmasabb filmalkotását, a «Im ran«! Hotel» Vicky Baum világhírű regénye után. — Rendezte Edmound Goulding, „Anna Karenina“ rendezője. A többi szereplők: J#aii Crawfortl John és Lyonnel Barrymore, Wallace Beerry, Lewis Stone, Ez a film 5.000,000 dollárba került. ■ 1 I US Tessék a jegyeket a délelőtti pénztárnál 11 órától előre megváltani! _______ Ezen filmhez semmi kedvezményes vagy permanens jegyek nem érvényesek. mm
