Keleti Ujság, 1932. november (15. évfolyam, 252-276. szám)
1932-11-22 / 269. szám
4 KElETiWsm XV. ÉVF. 269. SZÁM. Langemark (München, november közepén.) A háború réme kisért a gyászos novemberi naptól komor egyetem falai között. Langemark — sújt a szivekbe a szó. Németországban fogalom. Fájdalmas fogalom. Sok ezer szülőt, testvért, szeretőt, kedvest gyászbaboritó örökös seb. November tizenegyedike a langemarki halottak napja, 1914-ben történt, hogy az első háborús napok izgalmában, a fanatizmus szent hevületében égő diákok önként jelentkeztek frontszolgálatra. Rövid kiképzés után elérték a nagy, az áhított, boldog célt: harcolni a hazáért. Kivitték őket a frontra, az első vonalba dobták valamennyit, ahol legnagyobb a veszély. Itt volt a legnagyobb szükség erre a kitűnő, friss emberanyagra (gyűlöletes szó!). Vájjon mit érezhették akkor az egyetem padjai közül kikerült fiuk, amikor először látták meg, hogy mi a háború? Mit érezhették az orvosnövendékek, akik tanultak, gyötrődtek, dolgoztak, hogy gyógyítani tudják az Embert. S most meg kellett tanulnlok ölni az embert. Mit érezhették a mérnökök, akik építeni akartak s most rombolniok kellett? Mit gondolhattak magukban a Goethe hatalmas, szabad szellemével táplált fiatal németek, amikor véres- sárosán, rohantak sebesülteken és holttesteken át: „diadalra" ? Talán Kanttal vigasztalták magukat? Tudtak-e még mindig hinni abban, hogy ez kötelesség? Nincs felelet. A diákezred rövid harc s az ellenséges vongl áttörése után hősi halált halt. Nincs tovább. S most jeltelen sírokban, földdel egyenlővé váltan fekszenek a diákok. A classica philologia szenvedélyes, komoly hallgatója az örökké jókedvű joghallgató mellett', a kis szőke művészettörténész, aki annyira szerette Rafael madonnáit, hogy a képtárban elfelejtkezett az előadásról, a közgazdász mellett, aki egy kékszemü leányt szeretett, azért nem ment órára. De most már nem tanulnak, nem örülnek, nem szeretnek, csak fekszenek. Fekszenek a földben s alusszák örök álmukat. Vájjon miről álmodnak? A müncheni egyetemnek is sok derék kiváló készségű fiatal polgára veszett el Langemarknál. Ezeknek emlékére üljük most a gyászos ünnepet. A hatalmas tömegnek kevés a hely az egyetem hatalmas lépcsöcsarnokában s három emelet folyosóin. Talán valamennyi hallgató itt van, de eljöttek em- lékezni és szenvedni az örökké gyászolók, az anyák is. Itt is, ott is feltűnik a sok fiatal arc között egy- e0y a fájdalomtól barázdásra szántott szenvedő asz- szonyarc. Sötét ráncbetükkel ráírva a szó: Langemark. Kürtharsona jelzi az ünnepély kezdetét. Fájnak az éles hangok s a gyors ütem. Bevonulnak a tanárok s elhelyezkednek csendben a részükre fönntartott helyen. Szemben velük az alaA kürtszó, a dobpergés varázsolta elém s a háborús gyászdalok, amiket a mostani diákok énekelnek halott társaik emlékére. Hiszen már régen túl vagyunk a háború borzalmain. Túl vagyunk. Vájjon csakugyan túl vagyunk-e? Az emelvényen szemüveges ur tart nagy pátosszal előadást arról, hogy milyen szép halállal haltak meg a langemarki fiatalok, hogy milyen nagy dicsőség ez rájuk nézve s hogy milyen tökéletes értelmet és célt adott rövid életüknek az a körülmény, hogy a hazáért haltak meg. Elhangzanak a beszédek. Újabb kürtszó mellett kivonulnak a tanárok, az állam képviselői, a Reichswehr érdemrendektől díszes katonái s a régi ragyogó császári hadsereg kiérdemesült civilruhás fakult öreg tisztjei. Ok küldték a harctérre a diákokat. Lassan elvonul az ünneplő közönség. Utoljára jönnek a diákok kettős sorban, csoportok szerint. A bajvívó testületek mögött még egy barnaruhás diákcsapat menetel. Ezeknek az oldalán nem függ kard. De a tekintetük zord, a szemük homályos a fanatizmustól, a léptük, katonás, fegyelmezett, az öklük kemény. Hitler katonái ők, a rohamosztag emberei, sok végső elkeseredés egyetlen reménységei. Vájjon túl vagyunk a háborún? A zászlót tartó, középkori ruhá3 diákok autóba ülnek. Hideg őszi eső szitál. Az első autó elindul. A szél belekap a zászlóba a meglengeti a fekete fátylat. A tar fákon varjak kárognak. November tizenegyedike. Lengyel Vera. Egyelőkelő berlini hölgyet börtönre ítéltek, mert szerelmével üldözött egy fiatal orvost (Berlin, november 21.) A berlini botránypörök között is feltűnt az a per, amelynek hősnőié Petzold államépitésügyi főtanácsos felesése volt. Az előkelő társadalmi hölgy már ötvenéves elmúlt és még a modern kozmetika csodái sem tudtak belőle legalább csinos asszonyt csinálni. Az öregedő és szépnek egyáltalán nem nevezhető asszony már esztendők óta különböző kellemetlen kalandokba keveredett, mert állandóan fiatalemberek társaságát kereste. Pár hónappal ezelőtt megismerkedett egy dr. Werner nevű fiatal orvossal és röviddel az ismeretség után már szerelmeslevelet küldött nekiDr. Werner egy udvarias levélben, amely ben azt irta, hogy valószínű valami tévedésről van szó, elutasító választ adott és erre Petzoldné szerelme gyűlöletté változott. Mindenfelé követte az orvost, útjába állott, amikor a pácienseihez indult és az uccán reprodukálhatatlan szidalmakkal árasztotta el. Az orvos először nem vett tudomást ezekről a. sértésekről, mert amint a bíróság előtt mondotta. azt gondolta, hogy elmebeteggel van dolga, de amikor az államépitési főtanácsos felesége a nyilt uccán megtámadía és inzultálta, följelentést tett ellene. A följelentésnek az volt az első következménye, hogy az asszony férjét elhelyezték Berlinből. Az orvos azonban ezzel nem sokat ért el, mert Petzoldné nem törődött azzal, hogy férjét elhelyezték, továbbra is ott maradt Berlinben és most már még jobban üldözte szerelmével az orvost, akit többször összevert az uccán. Végül annyira elfajult a gyűlölete, hogy, egy fegyházból szabadult embert arra birt rá, hogy az orvos ellen kövessen el merényletetA fegyházviselt ember elő is készült a merényletre, revolvert és boxert szerzett be, de a rendőrség idejekorán közbelépett, mert azzal, hogy állandóan az orvos lakása körül ólálkodott, magára terelte a figyelmet. Letartóztatása után rögtön bevallotta, hogy Petzoldné bujtatta fel és erre megindították az eljárást a megvadult asszony ellen, akit a bíróság most kilenchavi börtönre Ítélt. \ sikkasztással vádolt tisztviselő lelőtte liivataifőnőkét és az alakon átrepült golyó megsebesített egy békés járókelőt bárdosok, kürtösök s a főlépcsőn festői mozdulatlanságban a bajvívó diáktestületek küldöttségei. A szivárvány minden színében pompázó mentéket viselnek., különös formájú díszes sapkákat, térdenfelül érő Napoleon csizmát sarkantyúval, vivókeztyüt s az oldalukon kard függ. Mindegyik testületnek külön zászlója van s a zászlón fekete fátyol. Ismét az előbbi idegizgatő kürtszó. Majd dobpergés. Az első ütem lassú, majd hangossá, izgatottá válik. Most ismét elhalkul, elritkul, lassan, súlyosan hull bele a levegőbe. Mi ez? Távoli ágyuszó? Kürt, trombita, hadsereg, háború? Száguldó csapatok, puskaropogás, sebesültek. Halálhörgés. Vér, vér, vér. A jajkiáltás nem hallatszik, elnyomja a lárma, a háború hangos, a háború kegyetlen. A vérzivatar elsöpör mindent. Mi ez a néhány emberélet? Van még emberanyag bőven! Németország nagy! * Borzalmas viziő. (Bukarest, november 21.) Boraalmas gyilkosság tartja izgalomban az egyik regáti város lakosságát, melyet tegnap követtek el az Ismail-i halászati hivatal igazgatóságánál és áldozata a hivatal egyik igazgatója. A hivatal egyik tisztviselőjét. Cocos Sándort pár nappal ezelőtt bizonyos pénzeknek a szabálytalan kezelése miatt megbüntették, A tisztviselő tegnap megjelent a hivatalban egyik szocialista képviselővel, hogy meggyőzze a hivatal igazgatóját arról, hogy nem sikkasztotta el a szóban forgó pénzt. Az igazgatóhoz azonban csak a képviselőt engedték he, aki hozzákezdett az ügy előadásához. mialatt Cocos kint a folyósón várakozott. ■■MMax.wn. A beszélgetés nem mehetett valami simán, mert olyan hangos kiabálások hangzottak ki a teremből, hogy a folyósón figyelmes lett rá Cocos is, aki mikor meghallotta, hogy az igazgató a szóbanforaó 17.000 lei eltulajdonításával vádolja, felrántotta az ajtót. — Hát tolvajnak neveznek engem? — kiáltotta és ebben a vérebén már el is sütötte revolverét és egymásután több lövést adott le az igaz gatóra, aki vértócsában esett össze. A.z egyik golyó az igazgatót bal homlokán találta és a kisagy közelében állott meg, mig a többi lövés célt tévesztett. Az egyik közülük az ablakon keresztül az uccára röpült és egy ott elhaladó vos* tai tisztviselő orrát súrolta- # Mindez olyan gyorsan, pillanatok alatt történt, hogy a folyosón tartózkodó többi embernek nem volt ideje a vérengzőt lefogni, aki különben az igazgató összeesése után kezében tartva a füstölgő pisztolyt, egykedvűen állott a nyitott ajtóban, mig az odarohanó emberek le nem* fogták. A súlyos lövéstől eszméletét vesztett igazgatót beszállították a kórházba s az orvosok véleménye szerint nem sok remény van élet- benmaradásához. A golyó olyan kényes részeket ért, hogy az operáció nagyobb veszéllyel jár, mintha a koponya alatt hagyják. A gyilkos cinikusan adta elő a rendőrségen, hogy nem bánta meg tettét és méltóságérzete követelte, hogy lelője a becsületében gázoló igazgatót. Ártatlanságához azonban kétségek fűződnek, mivel zsebeinek átkutatásánál több mint hu- szonkéíezer lejt találtak nála, amiről nem tudott bővebb felvilágosításokat adni. I ivottá I a legszebb ajándék rendelje meg ■ az aj 1933. évi Moravetz—Bárd KARÁCSONYI ALBUMOT Kapható minden könyvkereskedés* ben és MORAVETZNÉL, Timişoara.
