Keleti Ujság, 1932. április (15. évfolyam, 75-99. szám)
1932-04-08 / 81. szám
4 KClETlUjSXC XV. EVF. 81. SZÁM. 6gy asszony, aßi a világot uralta és világpoíitikát csinált... Szenzációs leleplezés Wilsonnéról,aki hat hónapig maga volt az Egyesült Államok elnöke Newyork, március hó. Amerika szenzációja most az a feltűnő cikksorozat, amit egy hetilapban ir George Sylvester Viereck, az ismert amerikai újságíró, akinek már nem egy leleplezésével volt óriási sikere. A szenzációs cikksorozat, amely a „Liberty“ hasábjain jelenik meg, Wilson elnök kormányzásának, a békeszerződések és a Népszövetség keletkezésének eddig teljesen ismeretlen titkait hozza nyilvánosságra és ezek az intimitások olyan érdekesek, hogy nemcsak Amerikában, hanem világszerte méltán kelthetnek nagy érdeklődést. A cikksorozat cime: „Amikor egy asszony volt az Egyesült Államok elnöke“ és Wilsonnéról szól. A szerző elmondja, hogy adatait Wilson legmeghittebb munkatársaitól, minisztereitől és személyi titkárától kapta, akiket meg is nevez és évekig tartott amig a megdöbbentő kulisszák mögötti eseményekbe bevilágitó adatokat összegyűjtötte. A második asszony. Már sokat foglalkozott a nyilvánosság Wilson második feleségének titokzatos szerepével, különösen abban az időben, amikor az Egyesült Államok elnöke már súlyos beteg volt, sőt könyvek is megjelentek már Wilson titokzatos haláláról. Most azonban Viereck cikksorozata az eddiginél sokkal jobban megvilágítja, hogy tulajdonképen mi is történt Wilson kormányzása alatt és milyen befolyások érvényesültek akkor, amikor Amerika elnöke világtörténelmet csinált, A szerző pontos adatokkal bizonyítja, hogy hat hónapig: 1919 szeptemberétől 1920 áprilisáig egy asszony gyakorolta az elnök jogait az Egyesült Államokban és ez az asz- szony irányította ebben az időben a világ sorsát is. Ez az asszony Edith Boiling Wilson, a néhai elnök második felesége volt, akit Wilson már a Fehér Házban vett feleségül. A cikksorozat szerint Wilson elnökségének első éveiben hatalmát teljesen House ezredessel, legbizalmasabb munkatársával osztotta meg, Wilson könnyen befolyásolható ember volt, akinek szüksége volt egy erős és határozott tanácsadóra és ezt a szerepet House ezredes kitünően betöltötte. House mellett nagy befolyással volt az elnökre már első felesége Ellen Axson W iison is, akinek 1914. áprilisában bekövetkezett halála után még jobban megerősödött House ezredes hatalma. A háborn alatt House többször járt Európában, ahol Wilson megbízásából államfőkkel, királyokkal és államférfiakkal folytatott fontos tárgyalásokat és még jóval a háború előtt az ő gondolata volt, hogy Wilsonnak egy nagyhatalmi konferenciát kellene összehívni, amelyen egy ligát kivánt megalakítani, minden esetleges háború megakadályozására. Ez a gondolat volt tulajdon- képen a Népszövetség eszméjének a csirája, amivel később Wilson a világ elé is lépett. A világháború vége felé Wilson elnök House ezredessel együtt dolgozta ki hires tizennégy pontját is és általában az elnök minden munkájában tevékeny részt vett az ezredes is. Wiison második házassága után azonban már lényegesen gyengült House befolyása, mert ekkor már Edith Bolling Wilsonnak volt nagy szava a Fehér Házban. A legjobban ez akkor ütközött ki, amikor a világháború után House ezredes ellenezte, hogy Wilson elnök maga is részt vegyen a békekonferencián. Mint az ezredes a cikksorozat szerzőjének maga elmondotta, megtáviratozta Párisból Wilsonnak, hogy a békekonferencián való személyes megjelenését Clemencean, Orlandó és a többi államférfi sem tartja szükségesnek és kívánatosnak. Wilson azonban választáviratában közölte Houseval, hogy r.em mond le tervéről. Wilsonnó Parisban akarja ünnepeltetni magát. — Elhatároztuk, hogy Parisba megyünk és nem akarjuk felforgatni terveinket —- igy szólt Wilson táviratának egyik mondata és ebből a többesszámból House megértette, hogy az el-1 nők felesége volt az, aki nem akart lemondani a párisi ünnepeltetésről. Párisban azután kimélyült a szakadék House és Wilson között. Wilsonné hiúságát ugyanis mélyen sértette, hogy a nagyhatalmak miniszterelnökei nem férjével, hanem House ezredessel folytatták az érdemleges tárgyalásokat. Egyes lapok annakidején nyiltan meg is írták Amerikában, hogy nem az elnök, hanem House irányítja a béketárgyalásokat és adatok vannak arra vonatkozólag is, hogy egy alkalommal, amikor Wilson felkereste Houset Crillon szállóbeli lakásán, egymásután érkeztek Houschoz Orlando, Clemenceau és Lloyd George, akik mind az ezredessel tanácskoztak egy szomszédos szobában, Wilson pedig feszengve várta a megbeszélések befejezését. Wilson könnyezik,,. Amikor Wilson Párisból visszatért Amerikába, körútra akart indulni, hogy propagandát csináljon a békeszerződések és a Népszövetség mellett. Egészségi állapota azonban ekkor már nem volt jó és orvosai lebeszélték a megerőltető kőrútról. Wilson azosban felesége befolyása alatt nem hallgatott orvosai tanácsára és körútja alatt, 1919 szeptember 25-én Pueblóban, amikor beszéde alatt a tömegből egy ellentmondás hangzott el, nem tudott uralkodni érzésein és könnyekben tört ki. Másnap reggel titkára Tumulty már kétségbeejtő állapotban találta az elnököt. „A nyelve akadozott, nem tudott egyetlen artikulált hangot sem kiadni. Arcának egyik fele megbénult és könnyezett!“ — mondotta. Tumulty. A körutat megszakítva, Wilsont visszavitték Washingtonba, a nyilvánossággal azonban csak annyit közöltek, hogy „az elnök gyengélkedik és ezért mondott le az ut hátralevő részéről.“ Október 4-én Wilson újabb szélütést kapott és ettől kezd ve orvosán kívül senkit sem engedtek betegágyához. Állapotáról még kabinetjének a tagjai sem tudtak többet, mint a nyilvánosság, amellyel csak annyit közöltek, hogy az „elnök trombózist kapott.“ A kormány tagjai csak Mrs. Wilsonnal érintkezhettek és Wilsonnó mindig közölte az egyes miniszterekkel, hogy milyen „utasításokat küld számukra az elnök.“ Ugyanakkor azonban, amikor Wilsonné ezeket az „utasításokat“ közvetítette, az elnök eszméletlenül feküdt. Hat- és félhón«p«m at.. Lansing külügyminiszter megsejtette a valót és azon volt, hogy az alelnök vegye át a kormányzást, ez a törekvése azonban meghiúsult és így aztán hat- és félhónapon keresztül, amíg Wilson valamennyire magához tért, Mrs. Wilson volt az Egyesült Államok elnöke és ő irányította a Fehér Házból a világpolitikát is. Wilsonné annyira féltette a hatalmat, hogy senkit sem engedett be Wilson betegágyához, még veiét sem, aki ugyancsak tagja volt a kormánynak. Wilson csak 1920 áprilisában szedte magát annyira össze, hogy először résztvehe- tett a minisztertanácson. Wilsonné azonban ekkor is annyira féltette az urát. hogy állandóa* benézett a tanácskozóterembe és araikor látta, hogy az elnök kimerült, intézkedett, hogy a tanácskozást fejezzék be. Az erősakaratu asszony ekkor egyébként bosszút is állt: Wilson lemondatta külügyminiszterét, aki betegsége alatt azt akarta, hogy az alelnök vegye át a kormányzást. A cikksorozatban elmondja még Viereck, hogy Edith Bolling Wilson nem akarta elhagyni a Fehér Házat és amikor Wilson elnökségének második terminusa is végétért, ő vette rá a szélütött embert, hogy harmadszor is jelöltesse magát az Egyesült Államok elnökévé, holott nyilvánvaló volt, hogy a demokraták már nem jelölik újból a nagybeteg elnököt. A cikksorozat igen nagy feltűnést kelt Amerikában, mert roppant érdekes titkokról rántja le a leplet. Csak most tudja meg Amerika és a világ közvéleménye, hogy a történelmileg legfontosabb években a világháború befejezése után milyen fontos szerepe volt egy asszonynak, aki fél évig maga gyakorolta az elnöki jogokat az Egyesült Államokban... A tücsök Irta: Miklós Jenő (Folytatás és vége.) Ami egy napra jutott, kiadtam, de már a másik naphoz nem nyúltam. Aztán később már félre is tettem. Gyűjtöttem. A fölöslegből. Eleinte krajcárokat. De bankók lettek belőlük. Édesapád ezt nem érti. Te se! Tücskök vagytok, ciripeltek, ugráltok, aztán télen... hirtelen nem jutott az eszébe, mit csinálnak a tücskök télen. De kivágta magát: — alusztok! Quod erat de monstrandum! En inkább, látod, hangya vagyok — és akkorát húzott a vizes pezsgős pohárból, hogy én még hangyát igy hörpinteni nem láttam. — Hangya vagyok — mondotta később is. — Te most kaptál tőlem húsz koronát. Abból tizet tégy el a rosszabb napokra! Kocintottunk és ittunk. Aztán megint. Aztán kicsit auzattunk és együtt kimentünk a pályaudvarra. Ott vettük észre, hogy a kis koffert a titkos aktákkal a lokálban felejtettük. — Küld utánam postán — mondotta könnyedén nagybátyám. — De a titkos akták? — Miféle akták? — Amelyek benne vannak. — Van a fene. Hálóing meg fogkefe. Most már megmondhatom, mert nagyon megszerettelek. Szégyen- ienék előtted nagyképüsködni. A gyorvonat elragadta, de forró barátsága velem maradt. Es jó tanácsa is. Hogy spóroljak. A télre. Amikor a tücsök — mit is igen, alszik. Alszik! De óh, ismertem magamat, hogy belőlem nem lesz olyan egyszerűen hangya. Pedig de mi mindent adok ki feleslegbe. Ha olcsóbb és kevesebb cigarettát szívnék, többet járnék gyalog, nem adnék annyi borravalót, beosztanám a kosztomat, hideget vacsoráznék — egy év alatt sok pénzem volna! Es akkor — szörnyű dolc-grm határoztam el magamat. Ma is szégyenlem. Az egyik tizkoronást a mellényzsebembe gyűrtem, a másodikért egy postahivatalban lnvélbélyegeket é* póstatakaréklapokat vettem. Szörnyű! De igy volt. Pestatakaréklapnkat! Bs azokra rira- gasztottans a bélyegeket. Hogy ne tudjam elkölteni. \ figy legalább ..körülményesebbe»" tudjam. Ka egy tiicaék hangyává akar átváltozni, akkor nevetséges bogár lesz belőle. így hordtam magamnál a postatakaréklapokat egy egész — hétig. Akkorára elfogyott a mellényaaebbe gyömöszölt tizes, lassan, de biztosan (fortiter... laudate Dominum — mondta volna nagybátyám latinul) és én Itt álltam egy lerögzített tőkével koldusszegényen, mert éppen hogy vasárnap volt és minden takarékpénztár, igy az enyém is: a Pos-tsta-karék-pénztár zárva volt! Szomorúan ültem szokott kávémérésemben és ki- búraultam az ablakon, amikor a sarkon megpillantottam jó, öreg hordáromat. Vörösben állt ott, vörös sapkában, vörös orral, vörös bajusszal, vörös pofával, mint egy nagy vörös — hangya. Jól ismertük már egymást. Zálogház, könyvek, titkos levelek, virágok is, néha, no és a többi ésatöbbi. Magamhoz intettem. — Nézze, barátom. Itt van tíz korona, felragasztva bélyegekben. Holnap beválthatja. Adjon érte kilenc Koronát. Ká. Pé. De most! Savanyúan mosolygott: — Nagyságos ur. En nem vagyok — uzsorás. — Adjon érte tizet! Annyi baj legyen. — De nincs pénzem. Ellenben.... van egy barátom. Itt lakik a közelben. Az foglalkozik ilyen üzletekkel. Hátha elsütöm. Négy koronáért ott hagyhatom? Az egészet? — Megőrült? Hétért. Utolsó határ, örök áron. Hét. Sieben. A hordár elment, félóra múlva visszajött. — Nagyságos ur, nem lehet, ötöt adna. De csak nekem. Finfe! — Hatot — mondottam dühösen. — Sechs! A hordár elment azzal, hogy megpróbál — alkudni. Félóra múlva visszajött: — Nagyságos ur, nem lehet, öt korona ötven. Ha tetszik. Egy krajcárral se többet, örök áron. — Adja — mondtam bágyadt kézlegyintéssel é3 élénk undorral. A hordár elment, egy félóra múlva visszajött és leolvasta szép, piros postalapjaimért a potom 5 korona GO-et, amiből neki 1 korona 50 járt. — Sok utamba és fáradságomba került — jegyezte meg végül némi kis lenézéssel. Pedig a gazember csalt luftalkudozást csinált. Mert sétáin mindig, körbe-körbe önmagával alkudott. Miképpen kereshetne a legtöbbet rajtam? De hiszen... Jaj annak a szamár tücsöknek, amely hangya akarat lenni. Azt a hangyák szétmarcangolják és him-ham megeszik.
