Keleti Ujság, 1932. április (15. évfolyam, 75-99. szám)
1932-04-07 / 80. szám
41 KELETíUJSAC XV. ÉVF. 80. SZÁM. Goethe, mint természettudós Goethe halálának ITO éves fordulóján as egész müveit világon méltó ünnepségek keretében áldoznak e nagy költő emlékének. Goethe nagyságát az érti meg igazán, aki nemcsak egyoldalúan, mint költőt vizsgálja, hanem lépés- röl-lépésre követve életének minden fázisát, egész lényét izenként szétszedi és megismeri a zsenit minden oldaláról. 1832. március 22-éD, Weimarban egy öreg, de szellemileg friss ember Olt karosszékében és mostoha leányával természettudományi kérdésekről beszélgetett. Tele a tavasz iránti reménységgel gondolt arra Goethe, hogy el kell jönnie az időnek, amikor meg fogják érteni. — Milyen rettenetes dolog az, ha az embert nem értik meg! — sóhajtott fel többször. Goethe, akinek ekkor életéből már csak nehány óra volt hátra, törődött testtel, de makacs kitartással foglalkozott fényelméletével. Minden különösebb fizikai felkészültség nélkül állította fel ezt az elméletét. Ma már látjuk, hogy a siker minden reménye nélkül, mert kimondotta, hogy a sötétség valami létező pozitívum. Ebben az elméletében igazi költő maradt, kereste müvészlélekkel a fény anatómiáját és a színek biológiáját. Mintha gúnyolódott volna vele a sors, a sötétség számára hamarosan pozitívummá változott: meghalt azon a napon, március 22-én, mikor karosszékében a fénysugár titokzatosságáról akarta a fátylat fellebben- teni. De hiszen melyik természettudóst nem kísérik pályáján sikertelenségek? Es kit nem kisértek különösen abban a korban, mikor Goethe élt? Mégis még ma sem mondhatjuk ki teljes biztonsággal, hogy Goethe határozottan rossz nyomon haladt. Mikor lesznek a fénysugár titkai véglegesen megfejtve? Sejtett megfejtésre újabb elméletek és újabb elméletekre legújabb elméletek következnek! Eltekintve attól, hogy Goethének a fénysugár kutatás terén nem voltak komoly sikerei, feltétlenül korának egyik legnagyobb természettudósa volt. Nagyságát csak az homályositja el, hogy éppen elég nagy volt, mint költő, államférfi és miniszter ahoz, hogy az ezekből származó fényözönben elvesszen, mint természettudós. * * A magánosok, kereskedők és iparosok tartozásainak rendezéséről szóló törvényjavaslat precíz magyar fordítása kapható dr. Mandel Fordító Irodában, Cluj, Str. Memorandului 24. Ára 50, vidékre portóval 60 lej. A tücsök Irtás Miklós Jenő Nagybátyám kifizette a Pannóniában szobaszámláját, jól megmarkolta kis, kézi kofferjét: „tudod, ebben vannak a titkos akták, amelyekkel a miniszter elé járultam", aztán lementünk még egy kis „frugális" vacsorára és cigányszóra az étterembe, de csak sietve darvadoztunk kicsit Banda Marci öreg nótáira hogy a bácsi még elérhesse az esti gyorsot, amely pontban féltizenegykor indult. — Holnap reggel — mondotta — már referálnom kell a főnökömnek — és egy megsemmisitöen leintő, néma gesztust csinált — mit végeztem a miniszternél. De ezt a Marcit nagyböjtig is elhallgatnám! Abban az időben második alapvizsgám előtt álltam, megelehetösen féllábon. Sötét, kis hónapos szobában laktam a Dohány-uccában és regényeket, színdarabokat, verseket Írtam, titokban, magamnak és felvágva vegyest. Pénzem... alig volt. Sőt. Mit tagadjam, alig se. A jövőm, az homályban. Egészen; nem is félig. De ezeket á töprengéseket Banda Marci hamar kihegedülte belőlem, tiszta, fehér asztalnál itt ült mellettem maga az úri jólét, a szorgalom, pontosság, hivatali előmenetel megtestesült jelképe nyugodtan, óralánccal, feketében, erős, fölfelé meredő bajusszal: „Ad astra!" Titkos aktákkal a kofferjében, féláru vasúti jeggyel, finom borocskát töltögetve a poharamba és néha-néha felém is, a cigány felé Is megbillegtetve a mutatóujját: „Erik a, érik a buzakalász" — hát akkor mit a hónapos szoba, az alapvizsga második borzalmai, a bizonytalan jövő, megérik az én buzakalászom Is! Tiz órakor felálltunk és szívélyes búcsút véve Banda Marcinktól, elindultunk a pályaudvar felé. Nagybátyám nem adta ki kezéből kofferjét a titkos aktákkal és az uccán kicsit még megállóit és szétnézett: — En most hazakisérlek a kapuig — mondta —, eztán konflisba ülök és kihajtok a pályaudvarra. Te ne gyere. Inkább vegyél át néhány oldalt a Mariska Vilmos Pénzügytanából, mert bár: Si fractus illubatur prbir, tamen est laudanda voluntas! Nagybányám, szeretett ugyanis latinul citálni; amit ha sokszor önkéntesen is cselekedett, így jobb szerettem, mint mikor még nekem kellett pontosan ezeket a Goethe igazi nagysága abban vas, hogy mindég dolgozott! Dolgozott a tudomány és művészet legkülönfélébb ágaiban. ” Mielőtt Goethe-t, mint természettudóst bemutat- nók, érdekes tényt kell megállapítanunk. Első pillanatra az ember azt hinné, hogy Goethe sokat foglalkozott filozófiával. Müveiben sokszor olyan mélységekig hatol, hogy a filozófia határait súrolja. A 79 éves Goethe azonban ezt mondja: „A filozófiától mindég távolbartottam magam, gondolkozásom az egészséges felfogású ember gondolkozása volt.“ Ha visszatekintünk az 1820-as évek végére, mikor a nagy költő ezt a megállapítást tette, igazat kell adnunk Goethének abban, hogy a tudományt és művészetet igyekezett függetleníteni a filozófiától. Goethe egészséges gondolkozásu ember volt és igy érthető, hogy nem azonosította magát annak a kornak a filozófiájával, ami tulajdonképpen metafizika volt. Goethe egészséges életfelfogására nézve jellemző, hogy szerette a természetet és amikor csak tehette, kapcsolatba hozta velő lelkét. Ifjú korában sokat bolyongott a Thiiringial erdőben. Könnyen lelkesedő lénye ott telt meg a természet iránti rajongással, ami élete végéig kisérte. Egyik legnagyobb élménye, ami a természet titokzatos erőivel való szoroe kapcsolatának legfőbb rugója volt, Schweiz! tartózkodása. Talán helyesen mondja egyik életrajz Írója, hogy Schweizban jutott csak igazi kapcsolatba a természettel. Természettudományos látóköre nem is terjedt túl azon, amit Scweizban rögzített lelke. Ez azonban olyan lángelménél, mint Goethe éppen elég volt! Elég volt arra Is, hogy az Alpesek szikláiból kihulló kövületek láttán lelke megteljen a Föld őskorára vonatkozó egészséges gondolatokkal. Kár, hogy költészetének tüzénél Goethe lelkében sok tudás hamvadt semmivé, de életének egyes állomásai jelzik, hogy mivé fejlődhetett volna? Tizenhat éves korában, atyja kívánságára Lipcsében jogot tanult. Sokkal jobban érdekelték azonban az anatómiai, fizikai és életfán! előadások. Különös módon robbant ez ki leikéből: Strassburgban bábaképző tanfolyamot hallgatott. Természettudományi stúdiumait 26 éves koréig rendszertelenül végezte. Akkor Weimarban komoly csonttanl tanulmányokba fogott. Ilyen Irányú tanulmányokkal Lavater vezetése mellett már régóta foglalkozott Weimarban. T.oder irányításainak segítségével jelentős tudásra tett szert. A festőakadémián előadásokat tartott az ember csontrendszeréről. 1784 nevezetes fordulót jelent Goethe tudományos téren való elötörésében. Megállapítja, hogy az os-lnter- maxlUare (az állcsont hegyén levő csontrész) az embernél azért nem alkot külön csontot, mert a fokozatos fejlődés során a varratok eltűntek. Az os-lntermazUlare a halaktól elkezdve, minden gerincesnél külön csontot alkot. A majmoknál kezd összeolvadni az állcsonttal a az embernél eltűnik, mint külön csont. Goethe azt Is megállapította, hogy az os-intermaxlllare hiánya az embernél sem az emberi különállóságot jelképezi az állatokkal szemben, hanem evolucionária jelentősége van. Állat és ember közös származásúak! Óriási jelentőségű és merész megállapítás volt ez abban a korban, mikor még nem lehetett tudni, hogy a sötétség és világosság harcában ki marad felüt? Méltán tisztelhetjük Goethében tehát az összehasonlító anatómia egyik megalapítóját ée tovább fejlesztőjét. A botanikában Goethe rámutat a levél jelentőségére. A növény szerveit levezeti a levél képletből. A növények metamorfózisáról irt dolgozata kezdetben ksvéa sikert aratott, de miért? 1831-ben már Geoffroy St. Hllalr a párizsi akadémián méltatja Goethe felfedezését. Szerinte a felfedezésnek az az egy hibája volt, hogy mikor Goethe közzétette, nem voltak olyan, Igazi botanikusok, akik megértették volna. Goethe zsenialitását az jellemzi legjobban, hogy mikor még az élőlények testének szerkezetét nem Ismerték, Goethe állította, hogy az élőlények sejtekből állanak. Ezt csak halála után egy évtizeddel fedezték fel Schleiden és Schwamm növény- és , állat-biológusok. De minek tovább folytatni a Goethe 14 vaskos kötetet kitevő természettudományi munkásságának Ismertetését? Amit Lamarck és Darvln a származástan terén tettek, egy szemernyivel sem több, mint amit Go«the tett. Hogy ez az érdeme más érdemeivel együtt elhomályosult, annak nagysága volt az oka. Ki nyúl az arany után, ahol gyémánt ragyog? Halálának 100 éves fordulóján azonban megérdemli, hogy mindenki megismerje úgyis, mint korának egyik legnagyobb természettudósát! Dr. Szász Ferenc. BUHIJUOS MAS. ÖN SZÓRAKOZHAT. Jó könyvet már 5'— Leiért kap a Lepage antikváriumban Kvár. Kérjen ingyen jegyzéket bölcsességeket latin tanáromnak fölmondanom. Most is bólintottam a laudanda voluntasra, befordultunk a Do- hány-uecába, a kaput már bezárták, becsengettem, akkor a nagybátyám jobbról Is, balról is megcsókolt, jobbról is, balról is egy-egy zöldhasu papír tiz-tiz koronát nyomott a markomba (ez már igen!) meghatva betuszkolt a kapun és hát — megint egyedül voltam ebben a rengeteg, idegen városban! Vagy mégse. — Várjon! — súgtam a házmesternek a kapu alatt — még kimegyek, csak egy jogi kompendiumért jöttem haza. Felfutottam a szobámba, szétnéztem, hát tényleg! Menten szétrobbantam volna, ha most e piszkos és s-.ük négy fal közt kell maradnom a felváltatlan két tiz koronámmal. Már futottam is le a lépcsőn, a kapu alá. Mint egészen uj ember léptem megint az uccára. Szembe velem, úgy kicsit srégen, egy kis kávéház ragyogott. Az ablakában gyöngyökkel kihimezett, kacérkodó, rózsaszínű függöny: Damenkapelle. Szegényes csetléseim-botlásaim idején sokszor benéztem e függöny rejtelmes hasadékain. Söröző, nagyhasu állatkereskedöket, aranygyűrűktől ékes fiak- keiosokat, leberetvált, merev urasági inasokat és főúri portásokat láttam üldögélni és ott a sarokban emelt pódiumon libegő tüllruhácskában, kócosán, fekete harisnyában, röpködő mosollyal a Damenkapellét, amint egy hervadt cigányprimás hegedürángásaira ők is rángatják fel-le beszappanozott vonóikat. Vagy énekelnek félhangon valami pajzán kupiét és egyikük kiáll pörögni. Mindig közelebbről is meg akartam nézni ezt a mulató világot, az elfüggönyözött páholysort vörös plüs, kopott díványaival — de sose volt annyi kidobni való pénzem, hogy a marhakereskedőkkel, fiakkerosokkal, portásokkal, esetleg (ha rá kerül a sor) versenyt ihattam volna. Hát most volt pénzem! Most volt. Két tizes. Kivágtam az ajtót és beléptem. Leültem egy sarokba és két üveg sört rendeltem. Most már, utólag, évtizedek távlatából szégyen nélkül bevallhatom, hogy igenis kavargott a gyomrom. Hogy nyeltem, nyeleget- tsm. Hogy a Damenkapelle kereszttűz alá vett. Hogy az egyik lefüggönyözött páholyban valaki szörnyen bömbölte: Haben Sie den kleinen Kohn gesehn? Hogy a mellette leVö, ugyancsak lefüggönyözött páholyban valaki pezsgőt hozatott. Mintha riadót fújtak volna. Mindenki e páholy felé sorakozott. Pincérek, a tulajdonos, a nyeszlett cigány és a teljes Damenkapelle, Várakozó nagy csend. Pukkant a dugó. Gyönyörű Ívben kirepült a kávéház közepére. Ott még csábítóan, hoplá, egyet-kettöt ugrott s aztán egy fiakkeres nagy zsebébe vándorolt. Hazavltte spagétra ajtófüggöny- nek. Vagy negyedóra múlva újabb pezsgöbontáa után szétlebbent a szentély függönye és — Es — nagybátyám lépett ki. Frissen, domboruan, még mindig feketében, de már jóval virulóbban és a titkos aktatáska nélkül. Szétnézett, elindult, a Damenkapelle felé, aztán — megtorpant és megállt. Mert tudniillik meglátott engem. En ugyanis akkorát bámultam el — ó én retteneteset tudok elbámulni —, hogy elfelejtettem lekapni, vagy leharapni, vagy a hónom alá dugni, az asztal alá hajtani a fejemet. A váratlan találkozás öröméből nagybátyám ócsu- dott fel először. Akkorát kacagott, hogy a falnak támasztott brácsa leesett a pódiumról. Aztán bácsikám kitárt karokkal rohant felém, megölelt és becipelt a szeparéjába. — Úgy is lekéstem már a vonatot — mondotta egyszerűen —, örülök, hogy legalább veled lehetek. — En Is csak azért jöttem — mondottam egyszerűen és megcsókoltam a homlokát —, hogy együtt lehessünk! — Szereted a francia pezsgőt? — hunyorított rám. — Csak parádi vízzel megspriccelve — hunyorítottam vissza. — Jó — mondta ünnepélyesen —, idd, ahogy akarod, de erről se az anyádnak, se pedig különösen a nagynénédnek ne szólj semmit. En se szólok — tette hoízá könnyedén, — az apádnak! — Jó. Ebben megállapodtunk. Hajnalig voltunk igy együtt. Legnagyobb mérgére a tulajdonosnak, a cigánynak, a Damenkapellének — szigorúan kettesben. Nagybátyám ezalatt folyton — oktatott. Kihasználta a véletlen alkalmat. Es ivott. En, mondhatom, nagyon sokat tanultam akkor. Es nagyon sokat ittam, s különösen megkapott, amit ő már úgy a hajnali kékes derengésben mondott: — Szeretném, ha te is helyes beosztással élnél! Fn mindig beosztottam a pénzemet. Soha többet nem (öltöttem.
