Keleti Ujság, 1932. április (15. évfolyam, 75-99. szám)
1932-04-15 / 87. szám
4 KeiEnUjsXG VX. ÉVF. 87. SZÁM. Tlraöi árvizképek Á védtöltés, mint kirándulóhely — Nem szívesen megy kényszermunkára a polgár (Arad, április hó.) Tele van ez a város szokatlan sziliekkel és eseményekkel. Valahogy kilendült az élet a megszokott rendjéből, az a néhány méter, amivel a Maros emelkedett, elég volt arra, hogy megváltoztasson mindent. Megváltozott a gondolkodás, felfogás, cselekedet, ^háttérbe szorult mindaz, ami eddig érdekelte az embereket. Diadalmas aktualitással tört előre a viz és a sárga iszapos tömeg ott hömpölyög a 'hálószobákban, a díszes ebédlőkben, elegáns sza- 'lónokban, a korzón, kávéházban, moziban, be- Ifészkelődött a szivekbe és koponyákba is, ahon- inan csak akkor távozik el majd, ha újra normá- jlis lesz az élet, amikor a Maros ismét békés- ; csendesen folydogál eredeti medrében. Ma már i könnyebben lélegzőnk, mert a viz egy métert iapadt és igy talán szabad néhány pillanatfelvételt megörökitenünk abból az időből, amikor a irémület harsogott végig Aradon. • Vasárnap délután a szép napos időben megindult az áradat a töltésekre. A kövérre hízott derék polgárok kirándultak nézni a vizet. Vittek magukkal kávét, kalácsot, bort, meg sonkát, jösszeálltak tercierére és megvitatták, hogy mit íkellett volna tenni. Egy fiatal asszony még a (gyerekkocsit is kitolta, mert a kicsikének levegőre van szüksége. És a Marosparton olyan pompás a levegő. Csak kár, hogy a zsákot hordó munkások annyit alkalmatlankodnak és félni kell, hogy bepiszkítják a ruhát... Még soha annyi mérnöke nem volt Aradnak, mirt mostanában. A fehérhaju pirosarcu bácsik csak úgy ontották magukból a jótanácsot. Az iegyik szerint úgy kellett volna... a másik sze- jrint amúgy... Abban azonban mindnyájan megegyeztek, hogy mindaz, ami eddig történt, céltalan, engedték volna csak őket, majd megmu- taiták volna. És a szervezéssel sem voltak megelégedve. Kevés az élelem, kevés a dolgozó ember, rosszul rakják egymásra a homokzsákokat, másképpen kell az ilyesmit csinálni. Estefölé azután szépen hazamentek, nyugodtan megvacsoráztak,, beállították a rádiót és a maguk részéről elintézték az árvizet. ♦ Egy kopasz urat valamelyik durva rendőr felállította a kávéházban a feketéje mellől^ és elvitte dolgozni. Ez még akkor történt, amikor a Maros emelkedett, veszedelmesen emelkedett és csak centiméterek hiányoztak... Az elegánsan öltözött aranygyürüs, monok- iis, kamásnis, kifogástalan külsejű ur méltatlankodott: — De kérem, hogy gondolják ezt... Hogy én dolgozni menjek?... Ez mégis csak sok.. Elviszik az embert a kávéházból... Hallatlan... A rendőr, aki durva és faragatlan lélek, nem akarta elismerni az érvek jogosságát és ragaszkodott hozzá, hogy az elegáns ur hagyja ott a kávéházat és menjen dolgozni. Az ölegáns ur tovább méltatlankodott, igazoló iratokat szedett ki a tárcájából, amelyekkel bizonyítani igyekezett, hogy ő nem olyan közönséges ember, akit csak úgy egyszerűen elvinni lehet, a rendőr azonban (durva és faragatlan lélek) erra sem volt tekintettel. És igy nem akceptálta a íeceptet sem, amelyből kitűnt, hogy az elegáns ur hónapok óta étvágygerjesztő cseppeket szed, tehát nem alkalmas gáterősitési munkára. A rendőr karonfogta a kávéházi vendéget, betuszkolta a teherautóba és kivitte Mikelakára. A rendőr bizonyára úgy gondolkozott, hogy a mikelakai gát az elegáns ur vagyonát is megvédi, tehát méltányos, hogy néhány homokzsákkal ő is védje a saját gátját. • A teherautók sok bajt csináltak az árvizve- szedelem első napjaiban. Váratlan időközökben bukkantak fel a város különböző részein és vitték az embereket. Sokan szívesen mentek, még többen azonban húzódoztak. És igyekeztek kibújni a kellemetlen kötelesség alól, mert általában nem kellemes reggeltől estig földet ásni, vagy homokos zsákot hordani. Tanácsban itt sem volt hiány. Egyesek azt ajánlották. hogy mozgósítanak három-négy korosztályt és azok dolgozzanak. Mások arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a tisztviselő, szabó, borbély és más könnyű foglalkozású nem alkalmas a nehéz földmunkára, helyesebb kubikosokat, napszámosokat és földműveseket verbuválni. Akadtak olyanok is, akik azt proponálták, hogy vessenek ki megváltási összeget és ebből fogadjanak embereket. Később a találékonyak úgy oldották meg a problémát, hogy szereztek fehér meg sárga karszalagot. Egy-egy prefekturai bélyeggel ellátott szalag magas áron kelt el. Ilyenformán voltak fekete-munkások, fekete-mentők és fekete-gárdisták. Centimétereken mullott... Ha a szeszélyes Maros a növekedésiben nem áll meg hirtelen, ma víz boritaná az aszfaltos uccákat. És milyen szívesen ment volna öreg és fiatal, gazdag és szegény a gátakra, csakhogy visszaszoritsa a vizet. Csakhogy akkor már késő lett volna. Szerencsére elmúlt. Jobb nem gondolni rá... Az optimizmus lassan kezd visszatérni. Az üzletajtók és pincék elé tett hoţnQkzsâkokat lassan eltakarítják. Már nincs szükség a „preventiv” intézkedésre, mert a Maros egy métert apadt. Már a mozikba is jár a közönség. A kávéházakba is. A teherautó már nem cirkál az uccákon. Csak Mikelakán, Bodrogon és Zsig- mondházán simák az emberek, de az messze van, nem hallatszik ide. Az árvízveszély elmúlt, nem kell félni attól, hogy éjjel betódul a piszkos ár a városba. Általában kezd minden rendbe jönni. A cinikus és fölényes emberek már nem titkolják a véleményüket, hogy az egész csak vaklárma volt. Az az izé, az az árvíz, csak ijesztés volt, ők tudták előre, hogy nem lesz baj, ők megmondták, hogy Aradot soha nem önti el a Maros. Ismétlem, csak néhány centiméteren mullott. Mert elfogyhattak volna a centiméterek a töltésből és akkor ennek a nevető, könnyelmű, léha városnak helyén ma ugyanolyan csendes temető terpeszkedne, mint Zsigmondháza, vagy Mikelaka helyén... ’ Károly Sándor, TAMÁSI ÁRON; 8ZIMERESEK Az erdélyi irodalom egyik legnagyobb szén- zációja 225 lei helyett 80 lei Lepagenál, Kvár. fl TIGRIS Irta: CSflTHÓ KflhmAn (Folytatás és vége.) — Hát, — kezdte, ahogy kiértünk az uccán, — van nekem itt egy öreg pártfogoltam. Egy negyvennyolcas honvéd. Úgy hivják, hogy Karimás bácsi. Karimás bácsi nyugalmazott bádogos, azt állítja, hogy veressapkás honvédkapitány volt és Bem alatt szolgált. Én azonban esküdni mernék rá, hogy csak puccer volt, az is legfeljebb csak KÖniggratznél, mert hiszen, ha igaz lenne, amit mond, hát száz évesnek kellene lenni neki, pedig legfeljebb, ha hetven... De hát én elhiszek neki mindent. Még azt is, hogy a piski hidat ő foglalta el egyedül. Sőt hetek óta fizetem a vacsoráját és meséltetem, mert olyan tigrist akarok csinálni belőle, amilyen még nem volt. — Hogy hogy? — Hát hallj ide!... De gyere csak ide a hátsó kapuhoz, a szinészbejáróhoz, mert magunkkal kell vigyünk valakit!... — Kit? — Egy másik öreg honvédet. Ma tudniillik nagy nap lesz! Be fogok mutatni Karimás bácsinak egy másik bajtársát, aki alatta szolgált, az ő századában. Egy barátomat kimaszkiroz- zák itt a színészek. Nagy szakállt ragasztanak neki, fehér parókát tesznek rá és ez az ember emlékezni fog mindenre, amit Karimás bácsi hazudik. Nézd meg. milyen tréfa lesz ebből! Hogy fog ámulni az öreg. A végén meglátod, még ő maga is elhiszi, hogy csakugyan honvéd volt, vagy pedig bevallja, hogy hazudott. Megvallom, nem tudtam túlságosan lelkesedni az ötletért és aggodalmaskodni kezdtem: — Mégis gondold meg! — szóltam. — Az ilyen öreg emberrel vigyázni kell, mert hátha... Menyus azonban csak legyintett: — Bizd csak rám! Jobban tudom én azt... Ne féltsd te azt a vén lókötőt!... No itt van! Hogy az ördög vinne el! Rád se ismerek! Ez egy magas, hosszuszakállu öreg urnák szólt, aki nagy karimáju kalapban, csokorra kötött művésznyakkendővel és hosszú gallér- köpenyegben abban a percben állt meg előttünk. — Bemutatom neked Somogyi Péter negyvennyolcas honvédőrmestert, — szólt Menyus, — Mert ne felejtsd el, te most Somogyi Péter vagy!... Egyébként Benkő Jánosnak hivják, — tette hozzá — és a mi uj adóellenőrünk. Én még hazulról ismerem... Most már hármasban indultunk a kocsma felé s az utón nem vélt másról szó, csak azokról a csatákról, amelyekben Karimás bácsi részt- vett s az ő hőstetteiről, amikből most Somogyinak vizsgázni kellett, hogy mint közös emlékeket emlegethesse őket Karimás bácsi előtt. Nekem, bevallom, kellemetlen előérzetem volt és legjobban szerettem volna kereket oldani, erre azonban gondolni se lehetett. Különben is, mire elhatároztam volna magam, már meg is érkeztünk. A hosszú sarokasztalnál már akkor nagy társaság ült, egy csomó úriember és köztük egy jól táplált külsejű tisztes aggastyán, sürü ősz hajjal és lengő, fehér szakállal. Ez volt Karimás bácsi. Menyus bemutatott a társaságnak előbb engem, azután Somogyi Pétert. — Adjatok helyet az öreg vitéznek a bajtársa mellett. Karimás bácsi bizonytalanul nyújtotta kezét, Somogyi mélyen meghajolt, azután feszes vigyázállásban jelentette: I — Somogyi Péter veressipkás negyven- nyolcas honvédőrmester, alázatosan jelentem Karimás kapitány urnák, szolgálatára állok. Karimás fürkészve szemlélte a jövevényt. Majd bizonytalan hangon azt kérdezte tőle: — Te is? Hát te is a veressipkásoknál szolgáltál? — Hát hogyne! — felelte Somogyi leülve. — Már nem emlékszik rám kapitány ur? Pedig ott voltam a századában. — Az én századomban?... Somogyi? Somogyi?-— Hát persze! Én nagyon jól emlékszem kapitány urra még ma is! A piski hidra! Amit a kapitány ur egyedül foglalt vissza az ellenségtől... Nem hiába volt a legvitézebb ember az egész ármádiában!... Karimás meghökkent: — Na, na! — szólott. Vitéz volt ott mindenki... — De olyan, mint a kapitány ur volt, nem volt több egy se... Emlékszem én nayon jól. Arra is, mikor Bem tábornok sajátkezüleg tűzte fel az érdemkeresztet a mellére... Vagy nem úgy volt? Karimás hosszan ránézett Somogyira és lassan bólintott: — így volt, fiam! így... De azon gondolkozom, hogy hogy lehet az, hogy én rád nem emlékezem. Pedig ismertem névszerint minden katonámat... Somogyi zavarba jött, de csak egy pillanatra. A következőben már szemtelenül felelte: — Pedig egyszer az életét is megmentettem kapitány uramnak... Déva mellett! Mikor a kozákok leszúrták a lovát... Már nem tetszik emlékezni? Karimás bácsi a homlokára ütött: — Az bizony Isten!... Hát te voltál az a hős?... Na lám csak! Én meg mióta kereslek! Te hoztál oda egy vezeték lovat! Egy szürkét!... Az Isten áldjon meg érte, fiam! Köszönöm! Menyus, aki mellettem ült és állandóan a könyökével lökdösött, erre úgy belemarkolt a karomba, hogy csaknem elorditottam magam: — Hallod! — súgta. — Hallod! Vállalja! Vállal mindent! Vén szélhámos! Na megállj!... — Hát arra emlékszik-e vitéz kapitány uram, — kezdte Somogyi Benkő Péter János — amikor a piski csatában Petőfi Sándorral... Karimás közbevágott: — Petőfi nem volt ott a piski csatában!... — De Segesváron igen. Segesvárt akartam mondani... — Ott meg én nem voltam! — felelte Karimás. — Nehéz sebbel feküdtem Marosvásárhelyt. Menyus rászólt Benkőre: — Vigyázzon Somogyi uram! Össze ne zavarja a dolgokat! Valaki megszóalt az asztal végén: — Hagyjátok csak őket! Ne zavarjátokl
