Keleti Ujság, 1932. március (15. évfolyam, 50-74. szám)
1932-03-25 / 70. szám
KEUTlUjSAG XV. «VF. 70. SZÁM., Szinfláz, vagy film ? Jegyzetek a Shanghai Express Hlmb emuto iöjá hoz Színház és mozi. Két harcos ellenfél, amely ádázul verekszik egymással, ma egyik kerül felül, aztán megfordul a kocka és a közönség érdeklődése a másikat tünteti ki. Végeredményben pedig a helyzet az, hogy mind a kettő válsággal küzd, mert manapság olyan kevés pánink van az embereknek, hogy csali a biztosra mennek s előbb alaposan meglatolgatják maguk tan, érdemes-e a jegyet megváltani. Egy mozidarabot néztem meg pár nappel ezelőtt Budapesten és ezt a filmet holnap Kolozsváron is bemutatja a Magyar Színház. Ebből az alkalomból nem lesz érdektelen elmondanom, milyen impressziókat tett rám a pesti moziban ez a film darab és egészen bizonyos, hogy a kolozsvári közönségből ugyanazokat az impressziókat fogja kiváltani a Paramount igazán grandiózus filmalkotása, a Sanghai Express. Az az érzésem, hogy a film és szinliáz harcában az alatt az idő alatt, amig a Sanghai Express-t játszók, a film fog felülkerekedni. A szkeptikusok azt fogják mondani erre a filmre, hogy kalandortörténet. — Aminthogy nem is lehet más, ha Kina számunkra any- nyira egzotikus, idegen, különös, szinte érthetetlen világa a szintér. Ehhez a miliőhöz, amely annyiszor szerepelt mostanában a napilapokban a kínai-japán konfliktus apropójálból, még előbb pedig a még ma is tartó ldnai forradalom szenzációkban bővelkedő eseményeivel kapcsolatban > rosszul is illene az az átlátszó és unalomig ismert szerelmi romantika, amely nagy- részben járult hozzá sokak szemében, a filmek lebecsüléséhez. Pedig a lényeg az, hogy sohasem a mennyiséget kell nézni, hanem a minőséget. A Sanghai Express pedig ábmodorn filmtermelés legelsőrangu klasszisa. Mi teszi azzá? Legelsősorban a rendezés felül pástbatatlan remeklése. Első helyen kell tehát nekem is megemlítenem Josef von Sternberget, aki elénk varázsolja, meg eleveníti a távol Kelet birodalom-monstrumát, a maga gigászi arányaiból néhány olyan Ízelítőt ad, amely egyszerre megértet velünk sok mindent, ami eddig szinte meseszerűen hatott ránk. A kinai állomások szinesrtt^longó emberrengetege a maga különös ti puszival, a forradalmi Kina, 'amely zászlőerdőbe vonja a kimondhatatlan nevű stációkat és az egész fantasztikus, külö nos, lázban égő világ: úgy állnak előttünk, mint ha magunk is ott tolonganánk a kulik, kinai koldusok, a pocakos mandarinok sodrában. Az akció középpontjában egy csodaszép, megragadó jelenség áll. Marlene Dietrich formálja meg a Sanghai Express hősnőjét, Sanghai Lilit és ez a név fokról-fokra veszti el előttünk gúnyos hangsúlyát. Mert a kinai dráma hősnője csakugyan hősnőnek bizonyul. Ö is Peking- ból indul el a sanghaii vonattal, mint a vonatjuk valamennyi utasa, minden jellegzetes figurája. A daliás, markánsarcu angol tiszt, (ezt Clive Brook alakítja pompásan), aztán Anna May Wong, akit ezúttal láttam először tökéletesnek. A darab nem kívánja meg tőle, hogy szép legyen, aminthogy nem is az. Csak egy egyszerű kinai lány, de ebbe az alakba annyi drámai mélységet és természetességet visz bele, hogy nem is érezzük azt, mintha a filmlencse előtt mozogna. Igazi élet az, amit a közönségnek megmutat. Aztán ott van az utasok között egv rejtélyes kínai is. Mindjárt érezzük, hogy a cinizmus álarca aiatt mély szenvedélyek viharzanak. Ez az ember valaki, félelmetes tekintetéből látjuk. Es a vonat egyszer csak megáll a nagy kínál puszta kellős közepén, egy kis állomáson. Kinai katonák rohanják meg az expresszi, szállítják le egyenkém az utasokat és vezetik őket az állomásépületbe, az elé a hatalmas forradalmi diktátor elé, aki mint kiderül, nem más, mint a titokzatos expressz-utas. A dráma csúcspontja itt kulminálódik. Itt tör ki a szerelmi koíliktus a kínai forradalmár és az angol tiszt, Sanghai Lili szerelme között. Nem segit a lány önfeláldozása sem, de segit a hamisítatlan kinai módszer: a hallgatag, de elszánt kinai lány gyilkos szerszáma. Es az expressz ismét fütyül, úgy indul el útjára Sanghai felé, mintha mi sem történi volna... Marlene Dietrich, az egykori német színésznő. ebben a szerepében jut el művészi karrierjének legmagasabb fokáig. Talán azt hozhatnánk fe’ legjellemzőbb dicséretéül, hogy a szépségével, pompás termetével már nem is törődünk, az alakítás drámai erejében és virtuozitásában a művészet legyőzi a szépséget. Minden mellékalak pompás, aminthogy a cselekmény forró lüktetése sem lankad egy pillanatig sem. Tökéletes film, de tökéletes színház is Valami, ami egyesíti a két konkurrens erényeit. (sz.) A külföldi sétautazásokra van pénz> de az árvízkárosultaknak csak 3 millió lej jut (Kolozsvár, március 23.) Országszerte pusztít az árvíz. A folyók szabályozatlansága és a csatornák hiánya súlyos vészedéiemeket hord magában. E rövid cikk keretében azonban nem az úrvizveszedelemmel óhajtunk foglalkozni, hanom rá szeretetnénk mutatni egy nagyon súlyos jelenségre. A kormány „nemes“ gesztussal máris „véget akar vetni“ a természeti csapások által sújtott emberek nyomorának. Törvényjavaslatot fogalmazott meg orról, Jön! hogy Románia összes árviz és tüzkáro- sultjai hárommillió lej segélyben részesülnek. Nem tudjuk biztosan, gúny akar ez lenn!, avagy sajtóhibával találjuk magunkat szemben. Mert ugyanabban az időben, amikor hivatalos bankettekre és külföldi sétautazásokra súlyos milliókat fizetünk, az ország szerencsétlen, elemi csapások által sújtott lakosait, csekély liárommilió lejjel akarják boldogítani. egyetlen 1932 évi alkotása INSPIRATIO a Select Mozgóban! Par asztmüvész Irta: Kovács István. (Folytatás) Kimerültén, pihegő kebellel pihent Mária a meny- asszonytánc «tán. Zajló vére rózsákat fakasztott arcára és szomjas szemekkel nézte az összetáncolt pénzt, a tálbahevenyészett kékhasu bankókat. Látni vélte, mint változnak tejelő tehénné a tavaszi nagyvásáron. Péter asztalkendővel letakart csomagot szorongatott hóna alatt. Kibogozta belőle a kazettát és félszegen Mária elé tolta: — Neked faragtam... A tied... — Szép skatuja — állapította meg hosszas ide-odaforgatás után — jó lesz tűnek, cérnának. Péter leforrázva érezte magát. Más feleletet várt, vagy nem is szavakat, csak szemének bársonyos simo- gatását, amiből érzései mondanak köszönetét. Aprókat dobbantott csizmájával, kiegyenesedett és nem engedte elhatalmasodni magán megbántottságát. Kéz kéznek továbbította a kazettát. — Az áldóját!... Takaros dolog!... Külön-külön vélekedtek felőle. Szita Győző nem evte be ennyivel. Féterhez fordult: — Oszt mit jelentsen ez? Egy legény öleli a fatör- zsökit, perfg a levél és lóbálja a kalapját? , — Nem sokat... Úgy jött csak, hogy ilyenre faragjam... Belül azonban mást érzett. Maga sem értette, hogy miért faragta olyan nagyon esett fejűre a kalapját ló- báló legényt, a hulló leveleket pedig olyan nagyokra, mintha igaziak volnának. Nem tudott magyarázatot adni magának. Ilyennek látta mindig a nászajándék- kazettát, valahányszor arra gondolt, hogy két keze munkájával lepi meg menyasszonyát. A nagykanalas vacsoránál szó sem esett Gergőről. A fiatalok farkasétvággyal ettek. Nevettek és sokat ittak. Az öregek nyámolyogva csámcsogtak. Majd kifordult szájukból a falat. Gergő táncolt dévaju! tányéraikon és megmártotta sárga t jjait poharaikban. 3. Vig napok költöztek Péterek házába. Künn vad tél tombolt, hasitó szil kiűzött cmDcrt, állatot. A hideg durván ugrott a. szabadba lépő embernek ős vicsorgó fogú kutya módjára utánaharapott, ha féligfagyottan menekült az ajtón vissza a melegbe. Péter naposszakat ki sem mozdult. Ült a kályha mellett és szorgalmasan faragott. Munkaközben fütyült és évödött Máriával, ha pillanatig mellette állomásozott. Gyakran felkelt, leporolta nadrágját és az ablakhoz lépett. Gyönyörködött a szél és a fák hajladozó, recsegő játékában, és a fagyos, végtelen levegőben, mely szinte testetöltötten lebegett a szűz hó felett. Mária percig sem nyugodott. Dolgos vére uj és uj munkára hajszolta. Tett-vett, rakosgatott látástól-va- kulásig. Jószágot ellátott, havat sepert, mosott, főzött és mindezt kedvvel tette. Örvendezett azon, hogy amit csinál, magának csinálja. Kizelgett asszonyi hiúságának a két kezével elintézett sok-sok dolog. 4. Múltak a napok. A hetek is észrevétlenül suhantak el, Mária nagy, betölthetetlen ürességet kezdett érezni maga mellett és ez az üresség Péter volt, akit csak annyiban érzett urának, hogy akkor csókolhatta meg, amikor akarta. Különben olyan messze állt tőle, mint a váradi püspök. Az se segített neki tüíoknyxt' sem, de Péter sem. Péter rest volt. Amióta a maga kutyája lett, egyebet sem csinált, csak faragott, faragott. Etelt, Italt a helyébe kellett hordania. Kényeztette, becéztette ma- I gát. A gazdasággal s a házi teendőkkel járó bu, baj, gond garmadája mind a Mária nyakába szakadt. Sokszor már úgy erezte magát, mint az űzött vad. Félt, hogy ájultan fog egyszer összeesni a rásulyosodó robot alatt. Naponta elhatározta, hogy kirukkol. Péternek nagy semmittevő tétlenségével, de mindig csak az elhatározássá! maradt. Sokszor arra is gondolt, hogy igy kell ennek lenni. Az ö anyja is kérgesre dolgozta a kezét az apja oldalán. De otthon legalább egyforma szorgalommal dolgoztak mind a kelten. Egy szép, napon rá is nyitotta Péterre az ajtót: — Már megint azzal a karóval piszmog? Két kéz csak két kéz és ón nem birom egyedül... — Ahüm! Szép-e? — siklott el a felelettől. — Szépnek szép. csakhogy épkézláb ember este foglalatoskodik ilyesmivel. — Hat mit csináljak: disznót moslékoljak, tyúkot tojózzak? — kedélyeskedett és jobbra-balra törögette a fejet. — Bizonyosan a kappant tojózná meg a tyuk helyett — csillapult korholó hangja, de meg is bánta rögtön. Konok, kemény akart maradni, mint mindig az utóbbi időben, de fájlalta, hogy Péter egyetlen szavára kicsúszik alóla a biztos talaj. Hiába öltöztette szavait komolykodó ruhába, úgy festettek, mint a szerelmi vallomás: — Miért nem mondta legénykorában, bogy nem dolgos? Pétert erős kacagás rázta meg. Derékonkapta az asszonyt és csókolta ahol érte. Az ellenkezett, szabadulni kívánt eleinte, de csak megnyugodott. Egy hűvös áprilisi este Bókisné látogatott el Máriáikhoz. Mária a konyhában kuporgott egy sámelin és máiét fejtett. Köszönés helyett éktelen sipitozásba fogott: — Hallottátok?!... Hallottátok?!... — Mit? — tudakolózott Mária. — A Gáli Jóska két fia... — Bajuk esett?... — Megsültek!... — Megsültek? — rémüldözött és önkéntelenül az ö fiára gondolt, akivel őszre megáldja az Isten. — Meg!... Megolvadt az agy velejük!... Töviről-hegyire elmagyarázta a szomorú tragédiát. Sándorka, a kisebbik Gáli gyerek valahol magáraszed- te a ragályt. Sári néni, a nagyanyjuk egy ágyba fektette őt Jóskával, hogy egy bajjal essenek túl a nyavalyán. Hiábavalónak bizonyult azonban minden orvosság. Nem használt sem pókeomp, sem özvegylégyzslr, amit a városi patikárus adott. Végre is Sári néni, valami vén cigányasszony tanácsára, betuszkolta őket sütés után a buboskemencébe. Ezzel végződött a tragédia. Meghaltak mind a ketten. Véka máiét is lefejtettek a Bókisné hátborzongató története után. Lassan melegedtek a beszélgetésbe: — Péter mit dolgozik? — Amit rendesen szokott: semmit. — Hát a faragás nem munka? j[ — A munkáért pénz jár. A faragásért pedig egy fityinget se láttam még. — Hászen pedig van hire. Egyedüli neves ember a környéken. Jobban ismerik a jegyzőnél is... Mér nem adja el? Aki aranyérmet kapott a kolozsvári kiállításon, attól bizonyára vennének pénzért is...
