Keleti Ujság, 1932. február (15. évfolyam, 25-49. szám)

1932-02-29 / 49. szám

SXV. ÉVF. 49. SZÁM.

JUUiiu>íaw

Maniu Gyula mondta az üdvözlő beszédet Vaida Sándor

ünneplésén

Az uj Románia első miniszterelnökének tulajdonítja Besszarábia megszerzésének sikerét — A román törekvések régi vezetőinek megjegyzései a mai állapotokról

(Kolozsvár, február 27.) A nemzeti parasztpárt Deák Ferenc-utcai klubhelyiségébe alig lehet bejutni. Frakkos és szmokingos urak töltik meg a termeket. Volt miniszterek, szenátorok, képviselők, prefektusok, egyszerű falusi emberek és hangos kortesek érkeznek.

Rikkancs nyit be. Éppen úgy jelenti, mintha a Newyork sarkán árusítana.

— Vaida Voevod Sándor dr. hatvanadik születésnapja. Megjelont a Patria ünnepi száma. Maniu Gyula irta a vezércikket.

A párt hivatalos lapjának ez ünnepi számá ban közel húsz közlemény mutatja be Vaida Sándor életének a filmjét. A 20 éves diáktól a 60 éves politikus munkásságáig sokféle epizó- dott megrögzitett. Az egyik oldalon magyarnyelvű irás: Vészi Józsefnek, a Pester Lloyd főszerkesztőjének üdvözlő sorai.

Egyszerre pillanatnyi csönd támad. Fiatal diák jelzi:

— Jön Maniu Gyula.

Az ajtóban megjelenik a badacsonyi re mete. Mosolyog. Sorra kezet fog a jelenlevőkkel. Szellemes megjegyzésekkel fűszerezi a társalgást. Közben török kávét szervíroznak.

Mania most is diplomata.

— Kegyelmes ur bizonyára olvasta Bedő Sándornak, a Keleti Újságban ismertetett vezércikkét?

Gyűrűt vonnak körölöttünk. Feszült figyelem. Vájjon mit válaszol a nemzeti parasztpárt „egyszerű“ katonája?

— Igen. Olvastam. Nagyon szép cikk.

— Kérdés volt ez, melyre talán választ várnak.

Jellegzetes mosolyával fűzi hozzá:

— Hiába, önöktől nem lehet megszabadulni. Állandóan politizálnak. Úgy gondolom, hogy a Vaida Sándor tiszteletére spontán megrendezett ünnepségeket ne zavarjuk meg a politika disszonáns hangjaival.

Az emlékezetes badacsonyi nyilatkozatnak a debreceni toronyra tett szimbolikus kifejezését feszegetem, de ezzel tér ki:

— Szerkesztő ur, arra a kérdésemre válaszoljon, hogy ez a felvetett ügy nem politika-et Mert én úgy látom, hogy az.

Déli 12 óra. Az egyik ifjú titán jelt ad az

indulásra. A delegáció megindul Vaida Voevod dr. lakása felé.

Az ebédlő ajtajában az ünnepelt pártvezér és felesége fogadják az érkezőket.

— Fiatalok — szólal meg Maniu.

Pop Ionel dr., a hatalmas termetű ismert kolozsvári ügyvéd és politikus köszönti Ma- niut. Maniu humoros kedvében van és ezt mondja neki:

— Arra kérlek ne állj mellém, mert melletted eltörpülök.

Aztán félholdalaku emberkordon alakul ki. Vaida, a szalon és az ebédlő küszöbén áll meg.

— Tessék közelebb jönni, — szólal meg ismét a Maniu jókedve, — mert a küszöbről való beszéd a válást jelenti.

„Alkotmányos hazugságról“ beszél Maxúu

I látású politikusnak, alti voltál.

Azt mondja többek között, hogy a béketárgyalások idején, mint Nagyrománia első miniszterelnöke Yaida Sándor olyan vívmányokat ért el, amelyekről a történelem sem fog megfeledkezni. Sikerült kivívnia Besszarábia csatlakozásának elismerését.

— Igaz ugyan, — mondja — hogy az elismerés nálunk valami ismeretlen fogalom. De ez korántsem keserítsen el.

Erre zugó taps és éljenzés szakítja meg a szónokot.

— őfelsége jót akar, de a környezete meg- hinsitja. a nemes elgondolásokat, — folytatja. — Az alkotmányos hazugság lehetetlenné tette a parlament munkájában való részvételedet.

Két ember egymás iránt érzett őszinte vonzalmának jegyében szorítottak kezet. Mania Gyula ezután a fiatalos külsejű Vaida Sán- dorné felé fordult, akit szintén bensőségteljes szavakkal üdvözölt.

Hossn Gyula gör. katolikus püspök beszélt ezután az egyház, Hatieganu Emil dr. a párt kolozsmegyei tagozata nevében.

A meghatott Yaida.

Vaida Sándor arcvonásai a meghatódott- ságot tükrözik vissza. Beszélni kezd:

Kifejezések után kutatva kedves Gyula barátom és mélyen tisztelt uraim, engedjék meg, hogy elsősorban a feleségemet üdvözölA madárvivő ember

Irta : Nyirő József

Tegnap délután kiosztották az nj ySgtereţ s ma alig pitymallott, az egész falu fajegyezni ment. Ez a fajegyzés izgalmas versenyfutás, mint Klondikében, ha uj aranyföldet fedeznek fel. Ki nem siet, lemarad. Az igaz, hogy a „bizottság“ kinyilazta, megszámozta mindenkinek az erdőrészét, de ha idejében ott nincs az ember,, a szomszédok a szélső szép fákat eljegyzik. Egyszerűen levágják a számot s a magukét Írják rá, a tiedet pedig egy-két sorral bejjebb teszik. „Megigazítják,“ ahogy mondani szokták.

A nap fel sem ébredt az égen, már öt-hatszáz fejszés ember lábolta a méteres havat az erdő felé. Kilométer hosszat tartott a rajvonal, ahogy fejszenyélre támaszkodva verejtékezve törtettünk előre sötét hegygerinceken mászva, hófúvásokba jutva, fák között csörtetve. Aki bírta, a másikat megelőzte. Órákig tartott ez a harc a hóval gőzölgő testtel, páráló szájjal. Aki nem birta, lihegve kiállott a sorból. A többi némán feszült neki az uttalan havas világnak. Fele a ton már messze szakadoztak egymástól az emberek. Engem már az indulásnál az élre eresz tettek.

— Indítson tekéntetes nr!

Még jól is esett a tiszteletadás. Eszembe se jutott a ravaszságuk, hogy csak az utat törtetik velem. Mikor lankadtam, még jobban biztattak:

— Szorítsa tekéntetes ur!

A tüdőm repedt meg, a szivem a torkomban lüktetett a fáradtságtól, de övig gázolva a hóban tovább erőltettem a dolgot. Hosszumező de rekán ki kellett állanom. Vörös káprázatban úszott a szemeim előtt az egész mindenség. Ka cagva rohantak el mellettem az emberek. Mindössze egy vén korhadt cserfa volt fölöttem, Egyik ránézett, s azt mondta:

— No, Megérkezett a tekéntetes ur?

Á másik megtoldotta;

— Fájin nyilat kapott 6 nincs es messze.

Mindenkinek volt valami tréfás megjegyzése.

— Tóm otthon feledte a tüdejét?... Ugy-e, hogy az ágyat várja tekéntetes ur!... No csak nyugodjék, mert mü meggyegyözzük a fáját!...

Időm se volt felelni, már tovarohantak.

Hátamot az öreg fának vetve körülnéztem, s ekkor láttam meg a kicsi madár holttestét a havon. A levegőben fagyott meg s úgy hullott alá dermedten egy utolsó, rémült pittyentéssel. Szép, szinestollu madárka volt. Aranylábacskái már feketedni kezdtek a fagytól. A kis test csonttá fagyott s a szemek örök éjszakára voltak hunyva... Drága, kis dalkoporsó. Arcomhoz érintettem, de már fagyott sugárzott magától az árva kis hulla.

— Mit csináljak veled? — tartottam szánakozva a tenyeremen.

A következő pillanatban az jutott eszembe, hogy a madárka holttesttel kipróbálom az embereket.

Az előtört ösvényen távolabb vittem és letettem a hóra az emberek ntjába. A fa alól pedig tovább figyeltem a sorsát.

Már jött is a következő szakadozott embervonal. A porrá tört hó füstölt a lábaik alatt és jégcsapok fityegtek le a bajszokról.

Az első ember, ki megtalálta, megállott, felvette, fejcsóválva megnézegette, újra visszadobta a földre és azt mondta:

— Szegény kiesi madár, hát megfagytál!

Nyomában haladó társa közömbösen jegyezte meg:

— Azon nincs mit esudálkozni komám!... Ha ez a tél így tart. miinköt es megeszen a fene.

A következő ember a fejsze nyelével tovább lökte a madárhullát és szótlanul továbbment.

Uána egy legény meglátta, kilépett, a vert hó ösvényéből érte. leszakította a fél szárnyát, a sapkájához tűzte, balíelől, a színes toliakkal kifelé, a testecskét visszaejtette a földre s félrebillentett föveggel rekedten dúdolta a félbehagyott nótát:

.....Hogy tuggya meg as a hirös dáma, Hogy

én többet nem járok utána..."

Percek telnek el. Uj embersor érkezik. 1 '

—Ne-tene! Egy megfagyott madár!

Kezdi Jóska utánanyul és beteszi a zsebébe.

— Jó lesz a leánkának jácodni!

És elhaladnak. Nagyokat kacagnak a Gyer- kó Lázár tréfáin.

— Tartson velünk no! — invitál jóságosán. Antal Miháj.

Veszem a fejszémet és beállók a sorba. Nem sokára beérjük a madárvivő embert. Lehorkasz- tott fővel dőledezik előre. Nekem soha az életben nem vétett, de a madár miatt most nem állhatom. A nyomába fnrakodom és némán tapossuk a havat. Nagy darab ember, a széles hátától alig látok előre. Mi lenne — gondolom önkéntelen, — ha felemelném a fejszémet és a két lapocka között fokig belesujtanám a gerincébe?... Gyűlölöm ezt az embert, pedig alig is ismerem... De miért?... Mert holttestet visz az ártatlan gyermekének játszani... Szegény félszárnyú, halott, fagyott madárka!

— Hallotta-e a nagy újságot? — rezzent fel Antal Mihály. Hogy innen a hegyből százötven cigány bémont a prefektushoz, s megfenyegették, hogy mind kivándorolnak, ha az állam róluk nem gondoskodik.

— Osztán mi történt velük? — kérdeztem, hogy kérdezzek valamit, de az eszem a madárkán jár, akit a zsebében hurcol előttem ez az ember.

— Autóbuszon hazaküldtek a falu költsé- gire.

— Ahhoz joga nem volt! — háborodik fel

Gyerkó Lázár s ezen elvitatkoznak. i

Az utolsó kaptató van hátra. Még csak ezt a bércet kell megmásznunk s ott vagyunk az er- ' dobén. Lihegve kapaszkodunk, kínlódunk felfelé. A szó elül. Szükség van minden lélegzetre. Egyszer csak látom, hogy a madárvivő ember ( elbotlik. Sápadt, nehezen egyenesedik fel, a ' sapka peremén kiverte a verejték. Alig bir ingó i lábain megállani. Még pár lépést erőlködik sí aztán sötéten ingadozva leomlik. Az emberek . meghökkenve emelik lábra.

)

Helyeslő taps és Mania monoton hangján megszólal:

— Kedves Sándor!

Idézi negyven év küzdelmeinek jelentősebb epizódjait.

— A Kárpátok gránitjából és a Szamos szi vés agyagából alkottak téged, aki olyan sokat fáradoztál egy nemzet aspirációinak érdeké ben. Aki nem ismer téged, azon töpreng, vájjon hogyan lehetsz te már hatvan éves. Aki pedig belepillantott heroikus munkásságod kulisszái mögé, azt kérdezhetné, vájjon tényleg csak hatvanéves vagy?... A nép ujongásai, örömkiáltásai és a királyi palota fénye sohasem szédített mee. Maradtál annak a konzekvens és erősmeg-