Keleti Ujság, 1931. november (14. évfolyam, 250-275. szám)
1931-11-11 / 258. szám
4 XIY. ÉVF. 258. SZÁM. Mozduljon meg a társadalom a magyar diákság megmentéséért Két jószivü kolozsvári uriasszony példamutatása Lássák vendégül a magyar diákokat, küldjék el filléreiket a nemesszivü akció céljaira (Kolozsvár, november 9.) A pénzintézeti fizetésképtelenségek az eddiginél is súlyosabb helyzetbe sodorták a diáksegélyző akciót. Az a kevés összeg, amire egyes pénzintézetektől számítani lehetett, éppen most hiányzik, amikor a szegény egyetemi hallgatókat hozzá kellene segíteni ahhoz, hogy be tudjanak iratkozni s hogy a nélkülözésekkel meg tudjanak birkózni. A legmegrázóbb tehetetlenség az, amivel nézni kell, hogy az életpálya küszöbéről vissza kell fordulniok komoly hivatásra felkészült, jó sorsra érdemes ifjaknak. Sokan vannak, akik összeszedték behozott kis batyuikat és megindultak hazafelé, ahol nem is várják. Haza, ahonnan elindultak volt úgy, hogy az özvegy édesanya becsomagolja utravalóba az egész családnak minden reménységét, ami ahhoz a kilátáshoz fűződött, hogy a fiú valahogyan, Isten segítségével majd csak végez. El lehet képzelni azt a szivfacsarodást, ami összeszo- ritja annak az ifjúnak a lelkét, aki mindent megkísérelve, most vissza kell, hogy forduljon. Batty újával a kezében, könnyes szemekkel megy ki a pályaudvarra. S azt hiszi, hogy a világon nincsen nagyobb fájdalom, mint az övé. Akadtak nemes szivek, akik észrevették ezeket a megrázó jeleneteket és akik átérez- ték az ifjúsági tragédiának végeláthatatlan nagyságát. Akadtak kolozsvári emberek, akik meleg szeretettel megfogták egy-egy ilyen hazaindult fiúnak a kezét és azt mondták: — Maradj fiam, segitünk valamit, hogy legyen valahogy. Volt, aki azt mondta: a mi asztalunknál négyen eszünk, szerényen és igen nehezen szerzett kenyeret, de egy-egy ebéd jut még az ötödik számára is, akit a magunkéból szívesen látunk. Egv-két eset megemlítésre méltó, nemcsak azért, mert tanulságos dokumentumai ezek annak, hogy az emberekből a nehéz gondok nem ölték ki a nemeslel- kiiséget, hanem azért is, mert ezek mutatják, hogy még mindig vannak, akik tudnának és akik tudnak is segiteni. Dr. Gyar- mathy Béláné úrasszony két szegény egyetemi hallgatónak ad igy lakást, fütést-világi- tást, reggelit s ezzel tette lehetővé, hogy a két ifjú itt maradhatott az egyetemen. — A fiam külföldön van, kikerült a családi házból, — mondja — az ő szobáját be akarom rendezni a két diák számára, csakhogy tanulhassanak szegények. A két egyetemi hallgatót a meleg szoba visszatartotta a keserves hazautazástól s nekifeküdtek a tanulásnak, már csak azért is, mert a nemeslelküség az ő legnagyobb hálájukat abban látja, hogy tanulnak. Boldogok, hogy mégis tanulhatnak. S az úri asszonynak egyik hozzátartozója azt mondja erre: —• Nem lehet tudni, hogy ki boldogabb, az-e, aki kapta, vagy az, aki adja? örülhet az, aki ma ilyen, vagy ehhez hasonló segítséget nyújthat, mert igazán egy nemzedék megmentéséhez járul hozzá és súlyos tragédiáktól ment meg jövendő egzisztenciákat. Schiickné Marsi Gizi művésznő szintén anélkül, hogy valaki megkereste volna, heti három ebédre kért egy szegény egyetemi hallgatót és még türelmetlenül sürgette, nehogy egyetlen egy ebédtől is, amit adhat elesssen a szegény ifjú a késedelmes elintézés miatt.^ Igaza van az ő átérző lelkének, minden tányér étel sürgős és sietve adja az, aki adhatja. Nem akarunk ezúttal másokat felemlíteni de a nagylelkűségnek ezek a megnyilatkozásai mutatják, hogy van a mentő segítségnek még olyan módja, ami sokszor több a pénzsegitésnél s amire van egyes családoknak képességük. Az ilyen eseteken felbátorodva, a diáksegélyző bizottság azzal a kéréssel fordul a kolozsvári közönség magyar családjaihoz, hogy akik pénzsegélyt nem adhatnak, gondolkozzanak az adakozásnak ilyen módján. Akik asztalaikhoz vendégül láthatnak magyar főiskolai hallatót, vagy szállást nyújthatnak, jelentsék be a segéiyzö bizottság elnökénél, Monostori-ut 18., I. em. A Diáksegélyakció javára újabban a következő pénzbeli adományok folytak be: Dr. Asztalos Kálmán Nagyenyed 300 lej. özv. K. D.-né Székelyudvarhely ____100 lej. összesen: 400 lej. Eddig befolyt adományok összege 49900 lej. összesen: 50300 lej. Újabb megpróbáltatások előtt áll a Zsilvölgye Leépítik a betegsegélyző zsilvölgyi kórházait A lupényi kórházat nem szüntetik meg és renoválni fogják (Déva, nov. 9.) Megírtuk, hogy a lupényi munkásság küldöttséget menesztett Bukarestbe, hogy a lupényi betegsegélyző kórházának a beszüntetését megakadályozza. A küldöttség meg is jelent az illetékeseknél, akik belátták a munkások igazát s Mihail Eneseu, a Cassa Centrale vezérigazgatója megígérte, hogy a lupényi kórházat nem fogják beszüntetni. Az építendő uj kórház ügyében a küldöttség felkereste a társulat vezérigazgatóját, Jonescu Mircea azonban kifejtette, hogy az állam tetemes összeggel, több mint 200 millió lejjel tartozik a társulatoknak s olyan értesüléseik vannak, hogy belátható időn belül az állam nem szándékozik adósságából törleszteni, sőt az a hir is elterjedt, hogy az 1932. évi költségvetésbe erre az összegre semmi fedezet nincsen, úgy, hogy ebben az esetben, mivel a társulat már ma is súlyos gondokkal igyekszik eleget tenni kötelezettségeinek, a társulat kénytelen lesz a Zsilvölgyében újabb 1000—1500 munkást elbocsájtani, ami a zsilvölgyi helyzetet csak sulyosbbitani fogja. Az általános takarékosság szempontjából a zsilvölgyi kórházakat is többé-kevésbbé leépítik. A lupényi kórházban 15 ágyat megszüntetnek, a vulkáni kórházban circa 20 betegnek marad hely s operációt csak Petrozsényban fognak végezni. Továbbá Perozsényban megszüntetik a második számú kórházat, ahol a város aggmenházat fog létesiteni. az ura pedig mindegyre félrekapkodta a fejét. Lassan-lassan minden kellemetlenséget elfelejtettünk és vidáman beszélgettünk. Chirvăsanu nagyon elmésnek mutatkozott. Nyilván megtépázott tekintélyét foltozgatta előttem. így érkezett el az ebéd ideje. A feleségemmel együtt úgy határoztunk, hogy az étkezőkocsiban fogunk ebédelni, Kro- koné nagy bosszúságára, aki alig várta, hogy előszedjük a „finom“ ennivalókat, őkmaguk a kalapdoboz mélyéből egy bádogskatulyát vettek elő. A skatulyában csirkesült, Lica-sajt, néhány főtt tojás és egyéb eféle mosolygott. Chirvăsanu úgy kapott utánuk, mint az éhes ló a zabostarisznya után. Tömte magába az ételt és kért, hogy várjak reá egy kicsit. — Titusz drága, megyek én is veled! Valami kis bort, ásványvizet és gyümölcsöt ennék, ha kapok az étkezőkocsiban. De kérlek, hogy fizess te, mert nincs pengőm! Aztán majd megadom ... Éjjel érkeztünk Budapestre, ahol kellemetlen meglepetés' ért. A „direkt Bécs“ kocsiból ugyanis le kellett szállanunk. És át kellett mennünk egy másik pályaudvarra. Barátom megint toporzékolt. Jómagam egy hordárnak magyaráztam németül meg ahogy tudtam, kézzel-lábbal, hogy át kell mennünk a nyugati pályaudvarra, Bécs felé. A hordár bólintott végre, hogy megértette, felkapta a bőröndjeimet és rögtön indult is. Mi utána. Kro- koék persze a rend kedvéért: a férj elől a bőröndökkel, a feleség pedig mögötte a kalapdobozzal. Úgy gondoltam, hogy taxin megyünk. Chirvăsanu óvatosságra intett: a soff őrök becsapják az embert, ide-oda nyargalnak vele, Senza fachmo Irta: Sera Furpa (Ford. Kibédí Sándor) A hordárok rögtön megjelentek. Intettem az egyiknek és odasugtam neki, hogy igyekezzék velük előre, ha jól sikerül a dolog, kap három pol-t. A leszállásnál egy cingár granicsár-altiszt közeledett a barátomhoz: — Szíveskedjék jobbra Herr Professzor, nem látja a táblát? Chirvăsanu hozzámhajolt: — Látod, itt is hordárt kell fogadnom, mert ismernek! A hordárok úgy látszik, valóban ismerték. Mert közel se engedték a vámoláshoz. Az én hordárom azonban egy-kettőre előrefurakodott és teletorokkal kiáltotta: — Domnu Séf! Domnu Séf! Ezt itt először! Ez a generálinspektor űré! A vámos ránézett a bőröndjeimre és minden további nélkül rájukragasztotta a cédulát. Azután a podgyászkocsinál is hamarosan elintéztük a kofferjeim vámolását. Azután gyorsan beszállottunk egy „direkt bécsi“ kocsiba és kényelmesen elhelyezkedtünk. Krokoék számára is fentartottam két helyet, persze most már az ablak mellett. A vonat már egészen megtelt és Krokoék még mindig nem jelentkeztek. Bosszankodva szállottam le, hogy utána nézzek, miért késnek. Chirvăsanu a feleségével együtt ott állott még a vámnál, de hiába könyörgött, egyetlen tisztviselő se mozgatta feléje még a füle bojtját sem. A hordárja pedig, akivel persze nem alkudott meg előre, oldalt állott és gyanúsan pislo- gatott. Jelezték már az indulást. Barátom dühösen toporzékolt és mindenáron a perronra igyekezett. A granicsár azonban mozdulni is alig engedte. — Ne szamárkodjék, professzor! — szóltam. — Nyomjon oda három pol-t a hordárnak, mert máskép ittragad! Barátom intett a hordárnak. — Jó, jó! — morgott amaz. — Ha kiguberál egy szutást, elintézem! Máskép nem mehet, mert a taxator már a másik vonaton van! — Chirvăsanu savanyu arccal nyújtotta a százast. A hordár elrohant — és pár pillanat alatt rendben volt minden. Szaporáztuk a lépést a vonat felé. Éppen csakhogy felkapaszkodhattunk ... — Hallod? — nyögte a barátom. — Igazi banditák ezek, mon eher! Tiszta gazemberek! Majd ellátom a bajukat, ha visszajövök! — Drágám — szólt a felesége, — te nagyon is felizgattad magadat! A magyarokat ezért bizd majd reám, velük én intézem el! ... Barátom bólintott. És Chirvásanuné nyomban elindult a vagon végére, ahol egy magyar vámost pillantott meg. Amikor visszajött, kicsit ziláltan festett, de a szeme tüzesebben csillogott. A folyosón állottam, amikor a magyar vámosok a mi fülkénkbe léptek. Hallottam, hogy az egyik odaszólt a másiknak „tranzit“ — ráragasztották bőröndjeinkre a cédulákat és mentek tovább. Közben Chirvásanuné franciául csevegett velük és mutogatta a bőröndöket. A magyarok jókedvűen vigyorogtak és anyanyelvükön felelgettek. Két szót értettem: „Pest“ és „kérem“. Chirvásanuné fájdalmasan nézett utánuk,
