Keleti Ujság, 1931. november (14. évfolyam, 250-275. szám)
1931-11-09 / 257. szám
4 XIV. ÉVF. 257. SZÁM. ÓH JAJ•. • ! Ha köhög, ha rekedt, kérjen ÉLJENÎ JPL j EGGER jffl ELLPAÜZ TI Íj LÁT jfSfgHA I megöl ez az átkozott | köhögés! Valóban hatásos gyógyszertartalmú gyógy- cukorka, amely csillaphja a köhögést és oldja a nyálkát. Kapható minden gyógyszertárban és drogueriában. EGGER HELLP ASZTILLA csakhamar meggyógyított ! •"-w '«MS 99 BOANGHEN éé Néha a aévvsgyelemzés tudománya arra ás jó, hogy az elnémetesedett szögedí magyart visszavezesse a magyar namzet.estbe — Hogyan lett Franz Csaiányiból Csalányi Ferenc ? hangzású (Bukarest, november 7.) Rokonszenves megjelenésű, feketehaju úriember kopogtatott be a minap a bukaresti református elemi iskola igazgatói irodájába és igy mutatkozott be: — Csalányi C. F. R. inspektor. (A nevet érthető okokból megváltoztattuk.) Demjén igazgató, hallván a szép magyaros nevet, természetesen magyarul kérdezte: — Mivel szolgálhatok? Kiderült azonban, hogy Csalányi ur egy szót se tud magyarul. Félig németül, félig románul alakult ki tehát a beszélgetés a vasúti inspektor és az iskolaigazgató között. — A kisöcsémet szeretném beíratni, — mondta a vasúti mérnök. — Egy kicsit elkésett ugyan, mert mostanában helyeztek át engem erre a vidékre. De minden irata rendben volna a fiúnak a beiratkozáshoz ... Csupán egy aggodalmam van: nem tud a gyerek magyarul egy szót sem ... Az igazgató most már fokozottan kezdett érdeklődni a dolog iránt: — Hogy hívják a gyereket? — Franz Csalányi. — Hát hogy tettek szert önök, mérnök ur, erre a szép magyar hangzású névre? A mérnök mosolyogva magyarázni kezdte: — Erre vonatkozólag, őszintén szólva, én magam is csak mostanában szereztem adatokat. Elég nehezen is ment, mert szüleim már nem élnek, és egyedül állok az öcsémmel. Cser- noviciak vagyunk és az apám osztrák hivatalnok volt, aki korán elhalt és soha se beszélt nekem arról, hogy honnan származik a famíliánk, fín magam pedig keveset törődtem ezzel. Mindig tudtam, hogy idegen hangzású a nevem, de mint az osztrák-nemet állameszme neveltje, nem szenteltem időt etimológiai kutatásokra és éppen olyan közönyösen érintett, ha valaki azt mondta, hogy valami elferdített román, lengyel vagy cseh nevem van, mint mikor magyar eredetet gyanitottak a nevemben. Csak nemrégiben, hogy Bukarest vidékére helyezett a C. F. R. vezérigazgatósága, kezdtem jobban ráeszmélni a dologra. Kiderült ugyanis, hogy errefelé gyakorlottabbak a névvegyelemzésben az emberek, mint a régi Ausztriában voltak, ahol mindenki teli szájjal kiálthatta ki német öntudatát, akár Hruzicskának, akár Blankenberg- nek hívták . . . Noshát errefelé mindjárt rájöttek az emberek a nevem magyar eredetére és hamarosan meg is tiszteltek azzal a jelzővel, amellyel itt Bukarestben és környékén a magyaFízetésképtelenségeket gyorsan egyeztet HIRSCH DÍjVID Brassó Sí» Porţii (Kapu-utca) 31. Megbízhatóságáról 35 év óta előnyösen ismert. lpt1 igazolványos kereskedelmi ügynök. rókát illetik ... Nem tudom, igazgató ur, nem veszi-e sértésnek, ha kimondom ... — Nem, a világért sem, inspektor ur. — Hát: boanghen ... ezt mondták nekem. Boanghen. Demjén igazgató, akinek már jó pár éve van alkalma tanulmányozni a bukaresti román terminológiát, nevetve mondta: — Mindjárt gondoltam... Ki nem ismeri itt ezt a csufnevet? Annyit jelent, mint: söpredék. A csernovici német vasúti inspektor pedig igy folytatta: — Addig zúgták a fülembe: boanghen, boanghen, hogy egyik legutóbbi csernovici utam alkalmával utána néztem a dolognak: hogyan kerültünk mi, a magyar nevű család a német Csernovicba? ... Sikerült kinyomoznom, hogy nagyapám még a régi abszolút osztrák császárság idejében, mint császári hivatalnok került Szegedről Bukovina fővárosába. Úgy látszik, abban az időben az osztrák állami előrelátás épp úgy dobálta, csereberélte a különböző anyanyelvű hivatalnokokat, elnemzetietlenitési célzattal, mint manapság szokásos. Hogy a nagyapámból mily mértékben lett jó osztrák-német a csernovici német végeken, azt nem tudhatom. De hogy az apám már nem sokat emlékezett Árpád nyelvére, az bizonyosnak látszik ... Ma azonban, hogy engem is elhelyeztek a még mindig német városból színtiszta román vidékre, valószínűleg, hogy véghez vigyék bennem azt az átalakulást a románság felé, ami apámban és nagyapámban a németség felé végbement, valahogy éledni kezd bennem egy egészen különös öntudat és talán dacból vagy más ellenérzésből, kedvem telik benne, hogy közösséget vállaljak azokkal, akiket boanghen-nek neveznek itt és akiknek véréből való vér csörgedez az én ereimben is. S minthogy, mint egyebekben, úgy a nemzetiségi átalakulások dolgában sincs stagnáció, csak haladás, vagy visszaesés — most én elhatároztam, hogy visszafordítom a fejlődés kerekét egészen a Szegedről elhelyezett nagyapámig . .. Igen, boanghen leszek én is. És ha már én ki is vénültem a magyar nyelv tanulásából, az öcsémnek, akit én nevelek, meg kell tanulnia. A csernovici mérnök kis szünetet tartott s aztán megkérdezte: — Felveszi a gyereket, igazgató ur? — Fel, — hangzott a határozott felelet. így lett a kis Franz Csaiányiból Csalányi Ferenc. (jb.) Sipos Dom besűppeat, elfeledett sírjánál A fiam mellett megy majd egy barna nő, Ez illik hozzá, hisz oly szőke ő. Leülnek majd a rács mögé S virágot tesznek a domb fölé. (Halottak napján). Szinte hihetetlenül hangzik, de való igaz, hogy Sipos Domokosról, az erdélyi magyar irodalom egyik korán sírba szállt tehetséges munkásáról, halálának alig negyedik évében annyira megfelejtkeztek, hogy sírját csaknem lehetetlenség feltalálni a dicsőszentmártoni kórházi temetőben. De vegyem a dolgokat sorjában. Autónk lassú tempóban ereszkedik a Marosvásárhely felőli útról Dicsőszentmártonba. Az éles kanyarulatok többször megkerülik a kis városka eléggé rendezetlen temetőjét s amint a rendezetlen elhanyagolt sírokat látom, eszembe jut, hogy régi tervemet valóra váltom s felkeresem Sipos Domokos sírját. Amint az agyagos, sáros temetői utón felfelé indulok, mindjárt látom, hogy vállalkozásom nem olyan egyszerű. Sehol egy csak valamennyire is járható ut, sehol élő lélek, ki valamelyes útbaigazítást, felvilágosítást adhatna. Mintegy órányit barangoltam az elhagyott temetőben, olvasva a régi és újabb sírfeliratokat és nem láttam más élőlényt, mint nehány kecskét, amelyek a természet által még le nem fagyasztott egyszerű virágokat, akác és szomorufüz-leveleket rágcsálták. Már szinte felhagytam az eredménytelen kereséssel, mikor a hegygerinc túlsó oldaláról gyerek hangokat sodort felém a szél. Kérdem a fiukat: gyerekek, hol van itt a temetőfel- ügyelö? Nagy, bámuló szemeiket reám meresztik és kérdik, hát az ki? Próbálom megmagyarázni, hogy akinek a temetőt kellene rendbe tartania, a kecskéket elhajkurássza, temetések alkalmával a sírokat megássa stb. A kis, 7 éves Jóska előáll és mondja, az a bácsi az utón túl, az aljban lakik, de azt Béres bácsinak hivják. Kézen fogom Jóskát és elvezettetem magamat Béres bácsihoz. Az országút mellett szegényes, de tiszta kicsi házacskában lakik Béres János városi hivatalszolga. Nincs ugyan otthon, de értelmes, szolgálatkész öreg felesége készséggel ad felvilágositásokat kérdéseimre, amint megtudja, mi járatban vagyok. Elmondja, hogy férje már 20 éve áll a város szolgálatában és csak azért mert az országút választja el a temetőt a házacskájuktól — tehát a közelség miatt — bizták meg őket a temető felügyeletével, mely sem kötelezettséggel, sem fizetséggel nem jár. Azaz kap évente 300 lejt s ezért a halálozások alkalmával esetröl-esetre kijelöli az ásandó sir helyét. Elmondom, hogy néhai Sipos Domokos iró és költő sírját szeretném látni. Kissé tartózkodóan, de mesélni kezdi, hogy nagyon jól ismerte a Sipos főjegyző urat. Nagyon sok jót tett a szegényekkel és volt idő, amikor az egész városban csak nála találtak nyitott ajtóra. Általában nagy barátja volt a szegényeknek és elhagyatottaknak, nagy szegénységben is halt meg s ezért halála előtt úgy rendelkezett, hogy ne temessék a tulajdonképpeni városi köztemetőbe, hanem hántolják el az úgynevezett kórházi temetőbe a teljesen szegények és elhagyottak közé. E temető a tulajdonképpeni köztemetőtől egy kilométernyi távolságra fekszik a dombtetőn. Sok mindent elmesélt még az öreg Béresné a korán elhalt iró életéből, mig megmutatta az ösvényt, melyen a kórházi temetőbe juthatok. Felérve a dombtetőre, úgy éreztem magam, mintha rabtemetőben járnék, Apró, gondozatlan, besüppedt sirhantok szorosan, sorban egymás mellett, nehány kiásott sirgödör — talán tömegszükséglet kielégítésére. A legtöbb sirnál egy-két tenyérnyi deszkácskán alacsonyan a földbe szúrva, esőtől mosott ceruza-irás, melyen alig olvasható, hogy itt nyugszik X. Y. Élt ennyi és ennyi évet. Meghalt a dicsőszentmártoni kórházban. Egyik-másiknál egyszerű fakereszt, pár szál szerény virág, ennyi az egész. Megdöbbenve állok meg. Lehetetlen, hogy ily jeltelen sírok egyikében pihenjen Sipos Domokos, az Erdélyi Helikon első fiatal halottja. Fájó érzéssel hivám most már segítségül Béres Jánosnét. ö vele, ki ismerte az irót, aki 1927 december hó 24-én karácsony szombatján délután a temetésén is jelen volt, próbáljuk megtalálni az egyszerű sirt. Sokáig vizsgálgattuk az elhagyott sírokat, míg végre az asszony megállóit egy sirnál. „Talán ez lesz az“ — mondja. A beomlott sirhant mögött egy félkar- nyi tölgyfacövek áll, valamikor talán kereszt is lehetett. Olvasom az elmosódott betűket: Itt nyugszik Sipos Domokos Élt 33 évet. S most tetemre hívom Dicsőszentmárton magyar társadalmát, amelyért annyit dolgozott, az Erdélyi Helikont, volt iró társait, ki tudná megtalálni közülök a halott költő sírját? Halászi Sándor. Sok a rablás, gyilkosság. Hogy miért ? Tanulja, olvassa. Nevetséges olcsó áron vehet magyar, német szépirodalmi, tudományos és művészeti könyveket a Lepage- anükváriumban, Kvár. Kérjen jegyzéket.
