Keleti Ujság, 1931. november (14. évfolyam, 250-275. szám)
1931-11-26 / 271. szám
r£É££%tíIl£Jfa XIV. ÉVI’. 271. SZÁM. le»»' MEGHÍVÓ JE ÁTVETTE MACDONALD, A LEGNAGYOBB OPERAÉNEKESNŐ ÉS LEGSZEBB FILMSZINÉSZNŐ, TISZTELETTEL MEGHÍVJA ÖNT ÉS B. CSALÁDJÁT, AZ UJ ASTRA MOZGÓBA, EGYIK GÁLÁNS KALANDJÁHOZ REGINALD DENNY ÚRRAL. Dobszó mellett, Csíkszereda nyílt piacán árvereztek el egy cipőüzletet Húszezer lej tartozásért vitték el a kényszeregyezségi kérést beadott kereskedő egész árukészletét (Csíkszereda, november 24.) Csíkszeredán nem történt semmi, csak egy jobb sorsra érdemes, törekvő, munkás kereskedőt kivégzett a kegyetlen és kiméletlen adóexekució. Nem történt semmi, ismételjük, mert az ilyen történések már köznapiak és megszokottak, csak annyi, hogy a tegnap délután Domokos Jakab cipőüzletében megjelent az adóvégrehajtó az egyik ellenőr kíséretében és felszólították a kényszeregyezség alatt álló kereskedőt, hogy azonnal fizessen 23.090 lej adót, mert különben a korábban lefoglalt cipőárukészletet a piactéren, dobszó mellett el fogják árverezni. Mit szólhatott Domokos? Neki pénze nincs, alig tudott 12.000 lej hátralékot kiizzadni, a cipők már tulajdonképpen nem az ő tulajdonában voltak, mert arra számtalan foglalást vezettek, de ha mégis ennek ellenére árverezni akarnak, tartsák azt itt bent az üzletben és ne a piacon, mert akármilyen elesett embere is a gazdasági krízisnek, szégyellené, ha a nevét a piacon emle getnék . , . Erre az adóügyi bizottmány elvonult, azonban rövid idő múlva ismét meg jelen újabb erősítéssel: a városi dobossal, akinek látására legrosszabbra lehetett elkészülnie a szerencsétlen adóalanynak... És megperdült a dob minden kérés és könyörgés ellenére , . . Hofmann meséi Irta: Tóth Sándor Hofmann Hugó — az itt közölt, nem véres és nem rendkívüli eset hőse — aki elszánt háborús spekulánsból megfontolt milliomossá csendesedett s akinek a telefonkönyvben a neve mellett az a megjelölés áll, hogy magánzó, meg elégedetten ül villájának uriszobájában, két váratlanul felbukkant régi barátjával. Megelégedett volt, hogy a már szinte egészen elfelejtett barátok érdemesnek tartották felkeresni és ő jólétben meggömbölyödve henceghetett nekik, hogy mennyi mindent összevásárolhat az ember, ha pénze van. A bankettnek beillő vacsora után a két irigy és liizelgő barátot Hofmann betessékelte az úgynevezett férfiszobába, kényelmes bőrfotelekbe ültette őket s aztán elhízott alakjával maga is komótosan letelepedett. Vastag, finom szivarokra gyújtottak s az inasa, akit egy lecsúszott úrtól örökölt, magában mély megvetéssel, de kifelé megrögzött lakájaláza- tossággal eléjük guritotta a konyakos asztalkát s három karcsú, finom ivelésü pohárba nehéz, aranysárga italt töltött. A két barát, akiknek szegénységét rendes ruhájuk diszkréten takargatta, alig tudott betelni attól, amit látott. Hármuk közül Hof- mannt tartották a leghihetetlenebbnek és leg- iigyetlenebbnek abban az időben, amikor mint kávéházi ügynökök kiilön-külön futottak a sohasem biztos napi öt korona után. Mikor az ő törzskávéházukba is becsapott a háború, mind a hárman olyan külsővel, mintha a „Fliegende Blatter“-ből vágták volna ki őket, bevonultak, de Hofmann — Isten tudja hogyan — négy hét múlva megint civilben járt s mig ők Galíciában fagyoskodtak és a mindenható őrmesterA hullaszagra aztán megjelentek az árverési hiénák. A vevők legtöbbje kisebb tisztviselő, akik igen jó üzletet csináltak és bizony rájuk is fért az alkalmi vétel. Azt azonban alig tudjuk megérteni, hogy a város miért árverezett el 9000 lej taxáért 20 pár cipőt a piactéren olyan sürgősen? Miért kellett a maga részéről is elősegítenie egyik polgárának anyagi romlását akkor, amikor igy sem érte el a célját, hisz a legenyhébb számítás szerint is 6000 lejt érő cipőket potom áron, csak 2800 lejért tudta értékesíteni. A vevők csak gyűltek, miközben szakadatlanul pergett a dob: ki ad többet érte. Érthetetlen, hogy ez az érdeklődés nemhogy megörvendeztette volna Pasta ellenőr urat, hanem idegessé tette és szorgalmas kutatásba fogott, hogy hol vannak azok a cipők, amelyeket annak ideién lefoglalták? Akkor derült ki, Hogy milyen körültekintéssel végezték az adóbeszedők a foglalást. Ahelyett, hogy minden egyes dobozt megnéztek volna, hogy tényleg tartalmaz-e cipőt vagy nem, egyszerűen az üzleti polcokon levő dobozokat olvasták meg, abban a hitben, hogy azokban mindenikben cipő van. Pedig, ha tudták volna, hogy a mai üzletmenet mellett üres dobozokat is tartanak a kereskedők a polcokon, csakhogy ne tátongjon előttük ben reménykedtek, Hoffmann idehaza üzleteket csinált. Először óvatosan kicsiben, aztán szemtelenül nagyban. A három egykori kávéházi cimborát később Trianon határolta el valutával és vízummal egymástól, de egyébként sem maradt sem lelki, érzelmi, vagy akárcsak üzleti kapcsolat közöttük. Több, mint egy évtized után jöttek le Hofmannhoz, a beérkezetthez, hogy a régi barátság jussán segítséget kunyerálja- nak ki tőle egy kis üzlethez, amit fölényesen, de nem egész őszintén meg is Ígért s most, hogy pompás lakásában ültek, természetesnek tartották, hogy szavait áhitatosan hallgassák és bó- lintgassanak minden állítására. é Hofmann szeretett dicsekedni s kedvenc témája a nő volt. Meggyőződésévé vált, hogy nőügyekben még csalhatatlanabb, mint a telkeknél és ingatlanoknál, amelyekkel egész vagyonát összehordta. Vagyonáról úgy beszélt, mint egy jogerős ítéletről, amely megfellebez- hetetlen. Természetes, hogy van, mintahogy rendjén térő dolognak tartotta, hogy ő keresett a háborún, ahol mások életüket, féllábukat, vagy félszemüket vesztették el. Ha egy koldust látott az uccán, a kalapjába dobott két lejt, de nem dagadt problémává számára mások nincs- telensége, nyomorúsága. Ahol érezte a vagyona fölényét, szerette adni a világfit, e célra monoklit hordott a zsebében, amellyel szórakozottan babrált, amikor nővel beszélt. — Az üzleti dolgokról eleget beszéltünk a vacsora alatt, kezdte a házigazda. Hát most térjünk át másra. Talán hallottatok arról, hogy azóta kétszer is megnősültem s most mégis legényember vagyok. Ha valaki azt mondaná, hogy két házasságom nem sikerült, erre azt felelném, hogy nekem két törvényes szerelemtől is sikerült megszabadulnom. A két lemaradt barát kötelességszerüen neII iii min I mi iiiiiimib—Mmiiiiim—imn iii iii ii ni nini I ' a nincstelenség sötét üressége. így történt aztán, hogy Pasta ur lefoglalt ingók elsikkasztásáért is feljelentést akart tenni Domokos ellen ... A dob pedig pergett szaporán s az áruk egyre- másra cseréltek gazdát . . . Egyszer azonban Pasta ur fejéhez kapott, úgy látszik, egy megváltó ötlete támadt. A szociális érzés és tisztviselőtársain való segítés érzése ágaskodni kezdett benne. Beszüntette az árverést és összepak- koltatta az összes árukészletet: 129 pár cipőt, mintegy 70.000 lej értékben, a nem egészen húszezer lej adóhátralékért és az egészet felvitette a pénzügyigazgatósághoz, ahol végezni fogják a további értékesítést . . . Ezek után jogosan felmerül a kérdés, mi legyen a továbbiakban Domokossal és az ilyen hajóban ringó társaival? Pasta ur csak cipő- pasztát és fűzőt hagyott az üzletben, ebből megélni nem lehet. Mit csináljanak a hitelezők, akiknek Domokos ma is tartozik az elvitt árukért? Megvárja, mig hitelezői csalásért feljelentik és börtönbe kerül, vagy csődöt kérjen maga ellen? De akkor hol van a csődtömeg? Csoda-e, ha ön- gyilkosságba kergetnek embereket és egyik napról a másikra koldusbotot nyomnak sok éven át becsülettel adózott polgárok kezébe? Domokos kereskedőtársai mély megdöbbenéssel és felháborodással Ítélik el ezt az adóbru- tálitást, annál is inkább, mert fölöttük is Da- mokles kardjaként lebeg a ma nekem, holnap neked elrémitő, sötét jövője . . . Beköszöntött a tél Mit tettem eddig embertársaim nyomorának enyhítésére? azon nem gondolkozom, de Mit tehetek ma? szemlét tartok ruhásszekrényemben ócska felsőruhám, fehérneműm, cipőim között s amit nem használok, mindent összeszedek és Mit teszek ezután? belekapcsolódom a Katolikus Nőszövetség és Népszövetség által felállított Caritas Iroda (Főtér 13., I. emelet) ruhagyüj- tési akciójába, úgy, hogy vasárnap, 29-én délelőtt a hangos csengetyüszóval házról-házra járó cserkészek által kisért gyüjtőkocsira leadom minden ócska felsőruhám, fehérneműm, cipőm, harisnyám, mert mindent feldolgoz, átalakít a szegények javára a Caritas Iroda. Ne maradjon egy szekrényben sem olyan holmi, amit sohasem veszünk elő, sohasem viselünk. A vezetőség kéri ez utón is azokat a szekér-, kocsi- és autótulajdonosokat, akik a nyomor enyhítése iránti törekvéseket támogatni akarják, hogy 29-én, vasárnap délelőtt 9— 12-ig bocsássák rendelkezésre és ezáltal járuljanak az akció eredményességéhez. Fuvarok bejelentését kérjük minden délelőtt 9—1 óráig a Caritas Irodába, Főtér 13. szám, I. emelet. vetett, mint akik készek honorálni ezt a szellemességet. Lopva egymásra néztek: nem ismertek rá a régi Hofmannra, egészen más volt, idegen — s imponáló — az éneklő hangja, az uras modora s valahogy súlyt adott minden szavának a környezet, amelyben terpeszkedett. Koccintottak s Hofmann ur, aki legszívesebben önmagáról beszélt, mondanivalóit öntötte magából. S úgy beszélt, mint a tanár a katedrán, aki nevelni és tanítani akar. — Tizenhatban ismerkedtem meg az első feleségemmel, aki képzeljétek, tanárnő volt s menekülnie kellett a kiürített Székelyföldről. A véletlen hozott össze vele, az országúton ismerkedtünk meg, amikor egy bivalyszekérről átültettem az autómra. Megsajnáltam, de akkor az ördög gondolt arra, hogy még a feleségem lesz... Kedves, szelíd, igénytelen nőnek látszott s nekem imponált is, hogy diplomás nő és hozzám jön feleségül. Akkor már jelentékeny va- gyonom volt, de a vagyon, kedves barátaim, nem mindig jelent boldogságot, sóhajtott egyet megemlékezéseire Hofmann ur, aki hátradőlt a bőrfotelben s a plafonra nézett, mintha onnan olvasná le mindazt, amit hallgatóinak elmond. *— A feleségem, meg kell adni, müveit asz- szony volt s olyan embereket hozott a házba, akikkel elbeszélgetni s vitatkozni tudott, de mind olyan dolgokról, amelyek engem egy csöppet sem érdekeltek. Pápaszemes, cugoscipős tanárok jártak naponta hozzám, megették a vacsorámat, megitták a boromat, elfüstölték a szivarjaimat, de úgy tettek, mintha nem is létezném a világon. Áz ő szemükben nem volt más érdemem, minthogy én vagyok ennek az okos nőnek a férje. Én egész nap loholtam üzleti dolgaim után, telefonáltam, pénzt kerestem, este pedig halálra untam magam otthon a sok irodalomtól és tudománytól. Valóságos Akadé-
