Keleti Ujság, 1931. november (14. évfolyam, 250-275. szám)

1931-11-16 / 263. szám

8

XIV. ÉVF. 263. SZÁM.

_________________________

________________flBaegÉWrUtoifeaaaswwsMHani >dxm i. whmb—aaKaa—íwhh———»n »«« m mn

A nagy válság

Gazdák ellenérvei a nagyipar hozzászólásaira

A Keleti Újságnak a nagy válsággal foglalkozó cikkei általános érdeklődést váltottak ki minden termelési ág körében. A vita is, ami megindult az érdekeltek részéről, a legtárgyi- lagosabban folyt és folyik s nagyban hozzájárul a kétes pontok tisztázásához. Éppen arra való tekintettel, hogy minden gondolat közelebb visz a célhoz, ismételten vissza kell térnünk bizonyos agrár-álláspontok védelmére, mert az ipari érdekeltség legutóbbi hozzászólásaiban minden tárgyilagosság mellett, magyarázatra szoruló rések is vannak.

Fenn kell ţartnunk az agráriusoknak azt az álláspontját, hogy „a mezőgazdasági adósságok 60—70%-a, sőt talán még ennél több is, az ipari cikkek magas árának rovására irható.“

Ezt a véleményünket mindenben megerősiti több praktikus gazdának azóta elhangzott és hozzánk jutott felfogása is.

Kétségtelenül megállapítható, hogy az agrártermékek és ipari cikkek árai között levő aránytalanság már a háború előtt elkezdődött. A háború utáni pénzbőség nagyban fokozta a helyzet elmérgesedését. A gazdák, ősi jóhiszeműségekben nem vették észre, hogy az ipari cikkeket és minden ipari cikkeken alapuló befektetésüket, rosszul dimenzionálták.

Itt szervesen be kell kapcsolódnunk Diamant Izsó azon állításába, hogy „a mezőgazdaság nagy eladósodottsága részben a földérték túlhajtott magasságából, részint az ingatlanok szükségszerű kiegészítéséből (épületből) és részint az egészségtelenül magas kamatokból származott“.

Az „egészségtelenül magas kamatokban“ teljesen egyet értünk cikkiróval, sőt mindjárt a legelső agrár-hozzászólásban mi voltunk azok, akik rámutattunk a hitelszervezet végzetes szerepére az agrárválság előidézésében. Az érvelés több# pontjai azonban magyarázatra szorulnak, mert védelmünkbe kell vennünk a gazdákat bizonyos vádakkal szemben.

. A legnagyobb földéhség idején, amikor az ingatlan-csere tempója elérte tetőfokát, a gazdák könnyen tudtak fizetni. Bank-könyvekből meg lehet állapítani, hogy kicsi azoknak a gazda adósságoknak az összege, amelyek közvetlenül földbirtok vásárlásokból származva, ma is fenn állanak. Ellenben ha fenn is állanak, azért kellett a gazdának már akkor kölcsönt földvásárlására felvennie, mert akármennyi pénze is volt, a gazdaság vezetéséhez szükséges iparcikkek ára pénzét mind felemésztette.

Az agráriusok el vérszegényedése megindult, észrevétlenül akkor, mikor arra nem is gondoltak. Az éltető vért az ipar szivta magába, hiszen másképen hogyan lendült volna fel olyan nagy mértékben!

Diamant Izsónak azt az állítását köszönettel vesszük, hogy az ingatlan szükségszerű kiegészítése (az épületek!) idézték elő jórészt a bajt. A megvásárolt földhöz felszerelés és épületek kellettek! Ha a föld-vásár reális is volt, azt az épület és más gazdasági felszerelések által követelt befektetések irreálissá tették.

Hiszen arról kár is írnunk, hogy Romániában az épületanyag ára aránytalanul magas volt és magas ma is. A cement, tégla, vas, üveg, épületfa ára a belföldi ipar pártolásának égisze alatt hallatlanul magasra szökött. Könnyen fel lehetne sorolni a gazdák százait, akiket az építkezés tett tönkre. A bankok igazolhatják ennek igazságát, annál is inkább, mert egyik fájó sebük a gazda építkezésekhez nyújtott hitelek ügye.

De a 400—500 ezer lejes cséplőgarnturák, a 2—8 ezer lejes ekék sem voltak javára a mező- gazdasági üzemek rentabilitásának.

Egészen egyszerű, de megszivlelésre méltó tény például a sok kicsi között a következő: a patkóvas és patkósarok magas ára miatt egy két lovas fogatnak csak a patkót, vagy patkósarkokat illető üzemi költsége kilométerenként 50 bánitól egész 1 lejig rúg. Hol van még a kerék ráfvasának kopási költsége! Ezt a tényt sokszor leszegezték maguk között a gazdák, megállapítva azt is, hogy egy két fogatú kocsi ráf-i vasainak és a lovak patkóinak karbantartására, 1 kilométeres útszakaszra vonatkoztatva, annyi összeget kell befektetniük, mint, amennyi áru benzint egy 24 lóerős automobil fogyaszt kilométerenként.

Lehet talán a baj abban is, hogy a belföldi gyárak a patkoláshoz szükséges anyagot nem tudják olyan minőségben előállítani, ami a kivánalmaknak megfelelne, bár sokkal valószínűbb, hogy a gyárak, elismerjük sokszor kényszerű árkalkulációja okozza ezt a drágaságot.

Végeredményében ezt a tényt csak azért említettük fel, hogy rámutassunk arra, miszerint egészen jelentékteleneknek látszó dolgok hogyan ásták és ássák alá titokban az agrár- termelés rentabilitását.

Ezer és ezer azoknak a látszólag olcsó ipari cikkeknek a száma, amelyek igy észrevétlenül járultak hozzá az agrárválság növeléséhez. Távol álljon azonban tőlünk, hogy a katasztrófáért csak az ipart hibáztassuk. Az a földmives, aki elhagyta ősi, háziszőttes viseletét és a vikszos csizmát, fényes lakást rendezett be, parádés szerszámba fogta lovát s szekér helyett rugós kocsira ült, maga okozta romlását! Most, hogy vissza kell térnie a régi életmódhoz, mert tönkre ment, tönkre teszi az ipart is, amelyiknek termékeit eddig használta.

Veszedelmes cirkulus ez, ahonnan, amint már említettük is, csak a helyes összefogás segítségével találhatjuk meg a kivezető utat. Minden részen megbosszulják magukat a hibák és a hibák megszüntetése nélkül csak sorrendi kérdés lehet, hogy menthetetlenül ki bukik el előbb!

Végezetül mégegyszer a dumping! Köszönjük Diamant Izsó megállapítását, hogy a most lefolytatott Romániai gabona dumping akció nem volt jól bevezetve. Rossz volt az apparátus, amelyik lebonyolította. Ez a megállapitás reánk, gazdákra nézve a nagyipar illusztris képviselője részéről annál értékesebb, mert voltak agráriusok, akik még a közelmúltban is a romániai gabona dumpinget jónak és üdvözítőnek tartották.

Ha muszáj — természetes, hogy a gazdák is eismerik egy dumping jogosságát, de az szolgálja a gazdák életérdekeit és nem más társadalmi osztályok önző érdekeit.

A termelés és értékesítés rendjében vannak olyan zökkenők, amelyek nagyobb szakadékokat ugranak át. Ilyen lehet a gabona dumping is bizonyos körülmények között. Inkább zökkenjünk egyet, mint hogy a szakadékba nyakunkat törjük!

De ez a zökkenés is történjék velünk és érettünk! Dr. Szász Ferenc.

Kiöní a patak

Irta: Tóth Sándor

A kert végén vidám kis patak kígyózott s lustán és álmosan nyújtózkodott, ha fullasztott a meleg, de ha pattogva a hegyek felől hozzászaladt az eső, mint egy rakoncátlan kölyök nyargalt végig a megijedt falun. Nyári zivatarutáni délután volt, a patak, a kövek közül büszkén kidagadt s kéjesen ringatta magát a part melletti odvas fűzfákhoz. Ott állt a fiú és olyan mereven nézett, mintha szemeivel át akarná szúrni a vizet. Nem is látott belőle semmit, a lányra gondolt, aki pirosán most szaladt be a kerti házba. Az előbb még itt ültek egymás mellett egy széles, fehér kövön, amely megmozdíthatatlan, mintha gyökeret eresztett volna a földbe és biztosan öregebb, mint a virágos kertilak lakói. Pedig ezek sem maiak: öreg néni és öreg bácsi, férj és feleség, de most már ennél több: testvérek és barátok. Fehér a hajuk, ha süt a nap, a kertben tipegnek, ha rossz az idő, lámpagyujtáslg szelíd könyvekbe bóbiskolnak az ablakmelletti karosszékben, keveset beszélnek, mint akik a szavakkal is takarékoskodnak. Any- nyira egymásban élnek, hogy beszélniök sem kell sokat: ha a kurta és valamikor mérgesszavu emberke kivette egy életen át hűségesen szitt tajtékpipáját a szájából, élettársa — a tiszta és nemes asszony — megérezte, hogy mit is szeretne mondani az ő örege. A viharban, amely a kerítésen túl, keresztül-kasul országhatárokon tiz éve sátáni erővel tombolt s kidöntött minden büszke emberi építményt, ami útját állta és csüggedést, gyávaságot, babonát, járványt kavart fel a falvak és városok porából, ebben a szörnyű orkánban a két öreg ember eldugva, ittfelejtve, de megnyugodva és imádkozva húzódott meg. Nem értettek meg semmit mindabból, ami a nappal is zárvatartott kapun túl történik, ők ketten csak azt látták, hogy körülöttük türelmetlenek, elégedetlenek, eldurvultak, korán megvénültek és hitetlenek az emberek.

...A fiú, mert hiszen még nem volt egészen férfi, gépiesen cigarettára gyújtott és elgondolkozva tovább állt a pataknál. Arra gondolt, ami odafenn, a kis villában miatta történik. Nem töltötte el nyugtalanság, pedig biztosan tudta, hogy a csöndes kis otthonban most minden izgalomban remeg. A lányt, aki lematurálva. jött haza az iskolából, alig egy éve ismerte a városból, az intézetben mutatta be az unokahuga, mint legjobb barátnőjét... Ezután naponta találkoztak félhatkor, mikor végre kiszabadult a bankból s megigazított nyakkendővel és gondos frizurával a megbeszélt helyre sietett, a lány pedig majdnem megbukott a matematikából, mert májusban a képletek és számok már a fiúhoz szaladtak előle. A fiú csinos volt, huszonnégy éves, remekül táncolt, bokszolni és vivni tudott és a bankban a levelezési osztályban arra gondolt, hogj» gazdagon nősül és önállósítja magát, mert az embernek, — ez a véleménye alakult ki — ebben az őrült káoszban csak függetlennek, önállónak és gondtalannak érdemes lenni.

Tibor — a fiú — százszázalékig reprezentálta a ma fiatalságát. Arra, hogy munkával lehet a legkevesebbre jutni, magától rájött három év alatt a bankban, ahol az osztályfőnök fiatalabb, mint ö, de meg volt minden adottsága az előrehaladáshoz, táncpartnere volt bálban és bárban — tüzön-vizen át — a direktora feleségének. Tibor életét arra rendezte be, egész jövőjét arra alapította, hogy történni kell valaminek, ami őt is kiemeli a kisfizetésű tisztviselősorból s irtózattal nézte nős kollégáit, akik harminc évesek, három gyermekük van és cipötalpalás, ruhakiforditás, tejszámla minden problémájuk.

Szép feleséget akart pompás autóval, családi otthont, de villanegyedben és saját házban, nívós életet, szórakozást, változatosságot s öltözködés közben a tükör előtt megállapította önmagáról, hogy mindez kijár neki, el is érheti, csak minden lépésnél okosnak kell lenni. Mikor a lánnyal, Máriával megismerkedett, másnap már megtudta, hogy árva s furcsa, öreg rokonaitól örökli az egész vagyont. Hátra sem kellett forduljon a pataktól, olyan jól tudta, hogy a villa mögött vau a nagy gyümölcsös, a hegyen a szöllő, a határban hatszáz hold prima föld. Pontosan volt ezekről informálva, egy levélbe került az egész jólértesültség s erre határozta el, hogy nekilát a hódításnak. Lekapcsolódott a társaságból, nem kisérte többet haza a bankból Ilát, az elvált kacér fiatal asszonyt, csak Máriával foglalkozott, vele bujt el a kis cukrászdába, a moziban egymáshoz simulva ültek és hallgatagon sétáltak a liget olyan helyein, ahol a messzelátó villanyszernek nem követnek minden arcot és mozdulatot. Mindezt és

mindent megfontoltan, kiszámitottan csinálta, mintha szive hely.én egy benzinkút lenne, amely egy nagy len- ditökereket táplál, sorsának, jövőjének, karrierjének szerencsekerekét.

...Mária a tizennyolc éves, szép, erős, modern lány, a mai élet lüktetéséhez, ritmusához művészi taktusérzékkel született. Mikor a fiú magához szorította és szájoncsókolta, nem kislányos szégyenkezésből hunyta be fénylő szemeit, hanem azért, hogy ne lásson semmit mindabból az érdektelenségből és csúnyaságból, ami a szerelmén túl van. Ez a lány, aki az első csóknál eljegyezte magát azzal, az édes, bóditó érzéssel, hogy a fiúé, lesz, beszaladt a házba, megmondani most, a nagynéninek, bácsinak, hogy nem megy tanulni az egyetemre, nem akar már orvosnő lenni, hanem férjhez megy Tiborhoz, akit szeret: nagyon szeret. Ez a két öregember volt mindenkije, kilenc éves korában, mint árva került hozzájuk, ők neveltették, tanitatták, ők féltették s kívánták az életéhez mindazt a jót, amit csak egy anya szive szokott kidobogni. Neki gyűjtöttek, számára takarékoskodtak, érte élt ez a két öregember, számukra az egész világ, ahogy ők becézgették — az aranyviráguk volt.

— Ilka néni, nekem közölnöm kell valamit. A Tibor és én szeretjük egymást... Nem akarok tovább tanulni, Tibor megkéri a kezemet és ti egyezzetek bele... Hiszen akarjátok a boldogságomat...

A hang kérő volt, de bátor és öntudatos. Szegény néninek az ujjába szaladt a stoppolótü, a bácsinak pedig a levegőbe meredt a pipája. Maguk között már beszéltek egy-két tréfás szót erről, az eshetőségről, mikor reggel a fiú látogatba érkezett, de nem képzelték, hogy ez ilyen gyorsan jöhet rájuk, ök lassúbb tempóhoz voltak szokva.

A bácsi szólalt meg először — mintahogy ilyenkora tekintély is diktálja — de ö is előbb visszatette a pipát a szájába, nagyot szívott belőle, mintha erősítést venne.

— Ez ugyan hamar ment! Hát aztán jól meggondoltad a dolgot?

A lány eben áz idegen hangulatban már vesztett az önállóságából, mint aki bátran elhajítja a követ, de megijed, mikor látja, hogy hol zuhant le. A szája már pityergésre görbült.

— Hiszen jól van no, mondta babusgató hangon