Keleti Ujság, 1931. október (14. évfolyam, 223-249. szám)

1931-10-26 / 245. szám

XIV. ÉVF. 239. SZÁM.

ÚTI LEVELEK

IX.

Ősi népek között

Irta: Dr. Jancsó Elemér

Afrikai utam egyik leghasznosabb tanulsága az ottani népfajok megismerése volt. A felületes utazó és sajnos, legtöbb európai ebbe a csoportba sorolható, nem tesz különbséget benszülött és benszülött között. Sőt a francia hivatalnokok jórésze sincs túlságosan tisztában azoknak a területeknek nyelvi és faji viszonyaival, amelyeken él. Afrika legtöbb francia számára „gyarmat“ csupán, kizsákmányolási terület, amelyhez érzelmi szálak ritkán kötik az oda kiván- dorlottakat. A benszülött lakosság pedig jámbor „fejős tehén“, melynek szociális problémái, lelki élete, érzelmi világa csak egy-két francia iró és néhány önzetlen humánista tudós előtt tárult ki. Gyakran érdeklődtem az arabok irodalma, 'gazdasági és kulturális viszonyai iránt olyan francia tisztviselőktől, akik már hosszú évek óta élnek ott, de felvilágositást csak a legritkább esetben kaptam. Alger, Tunis, Constantine, Oran és a többi nagyvárosok európai rétege ugyanazt a szűk és fantáziátlan kispolgári életet éli, amit élt Toulouseben, Lyonban, vagy Párizsban. így tehát könyvekhez és a közvetlen élethez kellett folyamodnom. Könyvekből már régóta ismertem Afrikát, tisztában voltam termelési viszonyaival, osztályrétegződésével és sokat olvastam az arab lirából is, amelyből a háborút követő években több antológia jelent meg. Ismertem képeken az arab, berber, tuareg típusokat is, de ezek a képek, talán éppen azért, mert csak képek voltak, sohase ragadták meg érdeklődésemet. Hogy milyen nagy különbség van a való élet és a róla szóló leírások között, azt most láttam meg igazában. A könyvek, bármennyire lelkiismeretesek legyenek, az életnek csak a külső, megfogható vonásait tudják visszaadni; a lényegét sohasem. Mikor Afrika városait jártam és lépten-nyo- mon nemvárt szépségekre bukkantam, úgy éreztem, hogy eddigi ismereteim üres szavak voltak csupán, amik lelkűket és igazi értelmüket most kapták csak meg. Az építészeten és a gyönyörű műemlékeken kívül leginkább maga az ember érdekelt, amely azt létrehozta és formáló erejével ma is uj utak felé tör. A gazdasági és szellemi élet mögött Afrika különleges és előttünk ismeretlen ősi erőit kerestem, amik irányították és irányítják most is ennek a földrésznek útjait. Bár nem tudok arabul és igy számomra ismeretlen marad egy óriási népfaj életének jóformán minden titka, mégis azt hiszem, hogy ezzel a fajjal való közvetlen érintkezésemkor sok mindent intuitive megéreztem, amire könyvek és tanulmányok nem taníthattak meg. A vonaton, hajón, az utcákon és a kávéházakban ezer és ezer ősi arcot láttam, arcokat és tekinteteket, amikből sok mindent kiolvastam. Azoknál, akik sokat szoktak emberekkel érintkezni, rendre-rendre kifejlődik az emberismeretnek bizonyos neme, melynek segítségével jó és rossz, tehetséges és tehetségtelen emberek közt különbséget tudnak tenni. Ez egy érzék, amelyik legtöbbször nem a tudáson alapszik. A mozdulatok, a viselkedés, a tekintet, mind néma jelbeszéd, mely sok mindent elárul. És ahogy Afrikában az élet elém ömlő forgatagában a tovatűnő arcukat figyeltem, megállapitottam, hogy a szikár termet és az átható, de tudást és értelmet kifejező szemek mögött egy nagy faj lelke lüktet. Már az első napokban észrevettem, hogy az arab arcok között is milyen nagy eltérés van aszerint, hogy milyen más fajokkal keveredtek. Láttam berber táncosokat, késő utódjait az Atlasz-hegység legősibb fajának, találkoztam riffekkel, Észak- afrika legfanatikusabb népének gyermekeivel, gyönyörködtem ősi zsidó és spanyol típusokban, de leginkább talán az a népfaj ragadott meg, amelyikről nagyon ritkán lehet hallani: a tuaregek.

Kairuan egyik külvárosi kávéházában ültem és a forró délután egyetlen szórakozásom az idegen arcok nézése volt. Az arab arcokhoz hozzászoktam már, épp ezért feltűnt a mellettem ülő, fátyolos csoport, amelynek különleges viselkedése elárulta idegen voltát. Arab kalauzom magyarázta, hogy ezek a tuaregek, a Szahara oázisainak rettegett lakói, akiknek félelmetes hiréről sokat tudnának Kairuan lakói beszélni. A tuaregek, vagy amint saját magu1 I

kát nevezik az imusárok valamikor Algéria és Tunisz északi részein laktak, de a messziről jövő népek hódításai csakhamar délre űzték törzseiket, a Szahara messzi oázisai közé, ahová az ellenség már csak nehezen követhette őket. Itt a Szahara terméketlen, de szabad síkságain fejlődött ki ez a különös nép, amely látszólag elfogadta a mohamedánizmust, de régi pogány vallási szertartásaiból is sokat megőrzött, ök a Szahara vándorai. Karavánjaik gyakran tesznek meg ezer és ezer kilométeres utakat és talán kevés nemzet van a világon, amelyik annyi nélkülözés és oly rossz gazdasági viszonyok közt élne, mint ez a nép. A legenda szerint a tuaregek az elsülyedt Atlantisz lakóinak leszármazottjai. De ezt a legendát semmi sem tudja alaposabban alátámasztani. Pierre Benoit, a népszerű francia regényíró is közéjük, az ő hazájukba helyezi regénye cselekményét. Bár eredetük ismeretlen, múltjuk a tovatűnt évezredek homályába vész, annyi azonban bizonyos, hogy valamilyen ősi faj maradványai, amelyet a történelem viharai teljesen nem tudtak soha elsöpörni. Istenük „Amanai“ őrködött felettük és a mostoha viszonyok között, elzárt életükben olyan vad fanatizmus és bátorság fejlődött ki köztük, amivel még a legagresszi- vebb arab törzseknél is csak ritkán találkozunk. Terméketlen földjük nomád és rabló életre kényszeriti törzseiket, amelyek lóháton barangolják be Algéria és Tunisz déli pusztáit, mélyen be a homoktenger legvégső oázisaiig és betöréseikkel ma is sok gondot okoznak a gyarmatosító törekvéseknek. Pár évtizede sikerült csak egy részüket letelepíteni, de a háború ősi függetlenségük érzéseit annyira felkorbácsolta, hogy a francia uralmat lázadásaik már- már bizonytalanná tették. Figyelem beszédjük, arab kísérőm szóba áll velük és érdeklődik életmódjuk iránt, de kérdéseire bizalmatlan és szűkszavú feleleteket kap csupán. Fátyolaik a „lithámak“ mögül kegyetlen és gyilkos tekintet néz le ránk. A „puszta fiai“ zárkózottak minden idegennel szemben. Övükön tőrök csillának meg, amiket mindig magukkal szoktak hordozni. Vándorlásaik legészakibb pontja Kairuan, Biscra és Colomb-Béchar, ezekre a helyekre is ’csak ritkán, vásárokra jönnek. A hat mellettem ülő tuareg közül termetre kiválik egy, aki iránt társai feltűnő tiszteletet árulnak el. Ez a törzsfőnök. Ujján gyönyörű gyűrű, övében faragott nyelű tőrök és kések. A tuare- geknél még a feudális rendszer él. Ök Északaf- rika legelmaradottabb népe, a francia kultúra „vonzó hatása“ nem volt képes ősi életmódjukat megváltoztatni. A földművelést megvetik. Egyik közmondásuk szerint „az eke szégyent hoz a tűzhelyre“. Törzsfőnökeik rabszolgákat

MüujenWsafa

Nirud&n ecfy^s doboz, pdjxx&r máz. eoy

ycxrfujJíjSi: !

y,

7

tartanak és a francia uralom ezt az ősi szokást úgy látszik, „tiszteletben is tartja“. A gyarmatosítás fejlődésével a tuaregek, akiknek száma a negyedmilliót nem igen haladja meg, egyre jobban délre szorulnak. Napjaik ma már meg vannak számlálva. Egykori fővárosuk Tuggurt, ma óriási oázis város, több százezer pálmafájával, állomással és luxus-hotelekkel. A romantika itt is kihalóban van és helyét a racionális termelési mód és az európai civilizáció váltja fel. A tuaregek egyrésze letelepszik, másrésze tovább vándorol még délebbre Tibeszti ősi hegyei közé, ahol egykor megszülettek dalaik: a világhírű „Hoggar énekek“. Bár a tuagerek rendkivül vadak, velük született intelligenciájuk feltűnő nagy. Szeretik a zenét és a költészetet. Szerelmi és háborús dalaik, amiket különleges és az arabokétól teljesen eltérő Írással, a tomasekkel jegyeznek fel figyelemre méltó folklorisztikus alkotások. Ilyen tifinari betűkkel Íródnak ma is költeményeik. Egyik régi költőjük imája jut eszembe, aki pár szóban, röviden összefoglalta mindazt, ami után a pusztában élő és szabadságra vágyó tuareg áhítozik. Arrebbena Ag-Kelala verse igy hangzik prózába átültetve: „Oh nagy Isten, három dolgot kívánok tőled: a legszebb lányok szerelmét, vitézséget a csatában és megbocsátást a feltámadás napján!“ Költői alkotásaik azt mutatják, hogy ez a nép még ma is az elmúlt idők romantikus légkörében él. Tibeszti elhagyatott, hatalmas barlangjaiban a tudósok gyakran kapnak az ősi ti finári írással irt emlékeket, amiknek idejét egy-két ezer évre teszik. Érdekes még megjegyezni róluk azt, hogy a halált megvetik, lelkiismeretfurdalás nélkül ölik meg ellenségeiket, ha a vérbosszú úgy kivánja, de a halálról magáról és az elhunyt hozzátartozóikról sohase beszélnek, mert ez a legnagyobb illetlenségek közé tartozik.

Ugyancsak Kairuanban, de Constantineban is a tuaregeken kivül láttam „uled-nail“ törzsbeli nőket, akik Afrika legszebb nőinek hirében állanak. Szépségük mindenütt ismert; lányaikat rabszolga és leánykereskedők szállítják messzi nagy városokba és becstelen üzel- meikkel szemben szinte tehetetlenek a francia hatóságok, mert sokszor maguk a leszegénye- det családok bocsátják áruba leányaikat. Az uled-nail leány rendkívül szép népviseletben jár. Ha még nem ment férjhez, úgy egész hozományát, ékszerek és gyöngyök alakjában magán hordja.

Az „uled-nailok“ szervezete ép úgy, mint a többi arab törzseké az apa abszolút hatalmán nyugszik. Az arab nő a világ legelnyomottabb, legszerencsétlenebb teremtése. A háztartáson kivül majdnem minden munkát ő végez, joga: csak annyi van, amennyit férje számára biztosit, tudása, műveltsége csaknem semmi. A mohamedánizmus itt is a legfőbb baj, mely az arab nő felszabaditását hátráltatja. Változást Csak annál az arab réteknél láthatni, amelyik a mohamedánizmust felrúgva, teljesen euró- paiasan él és rendezkedik be. Ez az arabság azonban fajtestvéreitől megtagadva, még jobban a teljes és feltétel nélküli asszimiláció áldozata lesz.

Érdekes néptöredék a tuniszi törökség is. A török uralom maradványa az az arisztokrácia, mely a francia protektorátus alatt is meg tudta tartani régi befolyását és a bej udvarának, közvetlen környezetének nagy részét alkotja. Mondanom sem kell, hogy befolyásuk mennyire káros Tunisz életére, ők a franciák kitartottjai, magasrangu állásokat töltenek be; fizetésük és ^ meghagyott birtokaik ellenében elárult fajuk szállítják az uralkodó francia népnek. Ez az arisztokrácia a letelepedett francia nagytőkés osztállyal ma már egy fronton dolgozik. A polgári eredetű tőkések hozzák a pénzt, a „fényt és dicsőséget“ pedig számukra ez a kalóz eredetit török-arab főnemesség biztosítja, melynek gyermekei az előbbi osztállyal szivesen házasodnak össze. Villáik ott vannak Tunisztól pár kilométerre, távol a nyomortanyáktól és a külvárosok proletár negyedeitől, amelyeknek jajszava nem hallatszik el kéjlakaikig.

Timis középületein mindenütt ott láttam a francia állam jelmondatát: égalité, fraternité, liberté, egyenlőség, testvériség és szabadság! Üresen csengő szavak, amelyek gúnyosan hangzanak ma, mert kilopták belőlük az értelmet. Valamikor nagy eszmék lelkesítő zászlói voltak. Ma cégérek csupán, mert mögöttük szabadság- tiprás, testvérietlenség és kizsákmányolás rejlenek!

—o—