Keleti Ujság, 1931. október (14. évfolyam, 223-249. szám)

1931-10-12 / 233. szám

Erdély históriája uj megvilágításban Giurescu bukaresti egyeiemitanár mélyreható tanulmánya tisztázza a középkori Erdély történetét Erdély története iránt egyre nagyobb közön­ség kezd érdeklődni. Nyilván ezt az érdeklődést kívánta szolgálni a Minerva, amikor megjelen­tette Jancsó Benedek kitűnő müvét: Erdély tör­téneté-!. 400 oldalra terjedő vaskos kötet ez. Író­ja széleskörű munkásságot fejtett ki, kétségtele­nül vannak propaganda-izü müvei is. A szóban- forgó kötetet azonban a legméjdszeresebb tudo­mányossággal, szigorú tárgyilagossággal irta meg. Történelmi pártatlanságáért különben ke­zeskedik Gyallay Domokos neve is. aki az el­hunyt szerző müvét kiadásra rendezte, gondosan átnézte s helyenként (mint pl. a székelyek szár­mazására vonatkozó kutatások legújabb ered­ményeivel) ki is bővitette. Érdekes véletlen, hogy a románság egyik legnagyobb és kellő történetírói kritikával dol­gozó tudósa, Ginrescu bukaresti egyetemi pro­fesszor, ugyanakkor közölte a (Lucrările .Tust. de Geografie al Universităţii din Cluj) lapjain egyik mélyenszántó tanulmányát, amikor Jan- esó Benedek könyve is megjelent. Közvetve ez a tanulmány is hozzájárul Erdély középkori tör­ténetének tisztázásához s ezért röviden időszerű­nek látjuk gondolatmelle' ének rövid vázolását. Giurescu professzor ugyanis részletesen át­vizsgálta a régi románságról szóló egykorú for­rásokat és azok szakszerű vizsgálata alapján meglepő eredményekre jutott. Giurescu nj meg­állapításai szerint Onciulnak, Xenopolnak, for­gónak és egész sereg román történeti rónak a románság őskorára vonatkozó véleményei töb- bé-kevósbé tévesek, De talán jobb lesz végig kí­sérnünk Giurescu professzor fejtegetéseit, hogy mindenki maga győződhessen meg helyességük­ről. Pénz kell a lakodalomra. Angelos Izsák bizánci császár második fele­sége ITT. Béla magyar király Margit nevű leá­nya volt, Minthogy a császár kincstára üres va- la, de lakodalomra mégis csak kellett pénz akkor is, egyszerűen óriási adókat vetett ki a lakosság­ra, s ha valamelyik falu vagy város nem terem­tette elő elég gyorsan és elegendő mennyiségben a lakodalomra elköltendő pénzt, katonasággal dulatta fel azokat. Ezek a sanyargatások, erő­szakoskodások 1186-ban végre lázadásban törtek ki. A felkelés élére két testvér: Ászán és Péter állottak, kik vállalkozásuk sikerültével „Bulga­ria és Vahia“ cárságot alapították meg, mely 1308-ig fenn is maradt. A testvérek származása kétséges. A régi ha­gyomány az ősi bulgăr cárok ivadékainak tart­ja őket. A bulgăr tudósok kun vagy szláv ere­detiteknek, sokan — igy a románok is — román származásúaknak vallják Ászánt és Pétert. Ezt a lázadást Nicetas Akominatos, XIII. század eleji bizánci történeti ró irta le legrész­letesebben. Érdemes volna szószerint idéznünk az egykori krónikás szavait, terünk azonban nem engedi. Elég az, hogy Nicetas Akominatos pontosan megmondja, hogy a régebben mizek- nek nevezett vlahok a Maeuius (mai Balkán) hegységben laknak és nagyon erősen bizakodnak hegyszorosaikban, magas, meredek sziklákon emelkedő fel leg vá raikban. Népek a mai Balkán hegységben. Érdekfeszitő a krónikásnak másik leírása is, ahol azt mondja el, hogy a testvérek miféle mesterkedésekkel igyekeztek feliázni alattvalói kát tehetetlenségükből. Most azonban tárgyunk­ra nézve az a fontos, hogy közben is többször említi a Haenmst, mint a vlahok szállásainak, piacainak helyét. Az Ászán-tostvérek először a Haemus északi oldalán levő régi bulgăr fővá­rost, Pres^lávát, foglalták el, majd miután a be­gyekből leszállókat a császár megverte, azok észak felé, a Dunán át, az ott lakó kunokhoz me­nekültek. A kunoktól segítséget nyerve, vissza­foglalták Misrát. de csak Misrát hol megala­pították aztán említett birodalmukat. A króni­kás elbeszéli, hogy az üldöző császár mind fel­égette a felkelők asztagokba rakott gabonáit. Ennek alapján valószínű, hogy a vlahok a bul- gárok mellett a Balkán-hegységtől a Dunáig ic- huzódó síkságokon is laktak. Giurescu professzor a HKeimis-köruyéki vlahságnak őslakos volta és kontinuitása mel­lett igen helyesen azt is felhozza, hog-y ez a te­rület, Mösia, sokkal korábban került római ura­lom alá, mint Dácia. Különben is közismert do­Száz évvel ezeSőti Halt meg Goethe. Erre a ritka évfordulóra jelent meg gyönyörű, jubileumi kiadásban, fantasz­tikus olcsón Goethes Werke, 2 hatalmas kötet, vászonkötésben, j880 oldal, 272‘— lei és gmiS Ludwig: Goethe, 744 oldal, 21 képpel, diszvászon kötésben. Régi ár 1280 — lei, most propaganda kiadásban 180'— lei Le- pagenál, Kvár. Vidékre utánvéttel, vagy előre fizetve portómentesen. !X7P. EYF. 233. SZÁM.-------------------------------------------------------- -­log, hogy sokkal nagyobb mértékben rómaiaso- dott el, mint amaz. A helynevek közül is nagyon sok kétségtelenül római eredetű. A haemusbeli vlahokról vannak még régeb­bi adatok is. így Komnen Anna a kunoknak 1094. évben a bizánci birodalomba való betöré­sének elbeszélésénél azt mondja, hogy a kunokat vlahok vezették át a Hnemus-hegyszorosain, te­hát a vlahoknak — mint az ösvények és átjárók ismerőinek —- helybelieknek, ottanlakóknak kel­lett lenniük. A Balkán-hegység nyugati oldalán, a Nis kö rül lakókat, mint „félig barbár vlahokat“ a III. keresztes hadjárat (1189—1193) krónikája említi. Mire tanít a nyelvészet. Weigand lipcsei német tudós kutatásai az előbbi egykorú hiteles adatok mellé még nyel­vészeti érveket is soroznak. A Balkán helyneveit, kutatva arra jölt rá, hogy ezen a területen (pl. Szófia, Küstendil vidékén, stlr., de mind a Bal­kán-hegységben és attól északra, de a Dunától délre) számos olyan helység, hegynév van, ame­lyek régi (X—-XIV, század) román nyelvjárás­ból valók, olyanból, amelyik közelebb áll a dá­korománhoz, mint a macedorománlioz. Weigand nyelvészeti megállapításai tehát pontosan ugyanabba az időbe utalják az ott élő vlahokat, mint az egykorúnk feljegyzései. Mindegeket összefoglalva. Giurescu profesz- szor arra az eredményre jut. hogy a XII. század végén, XIIT, század elején vlaliok laktak a Bal­kán-hegység mindkét lejtőién. Északon fel egész a Dunáig, kelet felé a Fekete-tengerig, nyugaton egész Nis környékéig. Itt volt az a Bulgária.- Vlackia, amelyet a bizánciak és a kereszteshad­iáratok krónikái emlegetnek, melynek legna­gyobb uralkodója TI. János királya (1210—1240, II. Endre, Mária leányának férje) a pápával le­velezett. Az egykorú forrásokban emlegetett Vlahia, Vlaliia tehát etnikai és geográfiai va­lóságot jelölt. S igy állván a dolgok, megdől ama román történetírók véleménye, akik Vla- hiát a Pindoszhegységben vagy a Dunától észak­ja vélték feltalálni. Giurescu professzor ezzel a megállapításá­val azt is kimondotta, hogy a vlahok a XIT— XITT. század előtt egyes szórványos rajok ván­dorlásától Itermészetesen eltekintve — nem or­szágosak Dunától északra. Amint idézett mü­vében mondja: „Arra. hogy Vlachia a Dunán innen, Havasalföld felé is kiterjedt e — mint Önéin áljitotta, azt hiszem, csak negatív fele­letet adhatunk.“ Erdély történetének Giurescu felfogásával uj megvilágítás alá kell kerülnie. Örülünk, hogy magyar részről Jancsó Benedek könyve Gyallay Domokos kiegészítésével nagyon hasznos világi­tó fáklyául'szolgálhat a kérdések szövevényé­ben. Vajasdy Béla. Szonja hercegnő csókja Irta: Zomora S. János (III. közlemény) Szonja duzzogott: —■ Jobb szerettem volna, ha vársz. Máskor fogsz-e várni? Pubi szivében hajnal nyilt és áldozni vágyó hangon mondotta: — Ha megengeded, akkor mindig várlak... —- Milyen fiatal vagy és már is tiszt — mondotta Szonja. A fiú mellé ült egy másik székre és a vállára hajtotta a fejét. — Nálunk szebben öltöznek a tisztek. — Nekünk nem lehet. Háborúban vagyunk. — Háborúban? Az borzasztó lehet! — Azt mondják, de én most jöttem ide először. Ta­lán nem is lenne jó, ha máskor itt találkoznánk! Pedig csak itt lehet. Itt lakunk nem messze a kas­télyban. t Pubi körülnézett. Eltűntek a gárdisták, az udvar­hölgyek. A nagy terem, helyében hosszú, fenyővel szegé­lyezett havas ut szórta feléje a hideget. Megrázkódott, pedig Szonja egészen hozzásimult. A foga vacogott és úgy érezte, mintha a bensejére hó hullana... — Te reszketsz? — kérdezte Szonja. — Hideg van — szégyenkezett, mert a lánykán nem vette észre, hogy fázna. — De hogy mégysz haza, na­gyon havas az ut! , A lányka csak a fiúra nézett: — Hagyd csak. Még ráérek. Olyan jó itt melletted. Engedd, hogy még maradjak! — De hátha keresni fognak? — aggodalmaskodott Pubi. — Engem már nem keres senki. Nem is akarom, hogy keressenek. Csak téged szeretlek, mert láttam tegnap délben, mikor felkerestél, hogy milyen szomorú volt az arcod, mikor rámtaláltál. Tudod miért jöttem hozzád? — Mert én is nálad jártam! — Igen, de én azt szeretném, hogy mindég menet­iem legyél. Szeretlek. Akarsz a vőlegényem lenni? — A vőlegényed? Hiszen te hercegnő vagy! — tilta­kozott Pubi. A lányka elszomorodott és elhúzódott mellőle: — Talán már van menyasszonyod? — Nincs... nincs — sietett a válasszal — nem isme­rek olyan lányt, akit szeretni tudnék! — Akkor pedig nem baj, hogy én hercegnő vagyok! Az apám nagy ur és herceget csinál belőled is! Közelebb simult a fiúhoz. Szerelmesen nézett rá, mint nászestén férjére, a templomból hazatérő asszony. •— Ugy-e szeretni fogsz? — esengett Szonja. — Gyönyörű vagy! Még soha sem láttam ilyen szép leányt, mint te vagy! — Szeretsz? — sürgette szorosabban hozzábujva a herceglányka. — Nagyon jól érzem magam melletted! •— Akkor ölelj meg! A fiú félénken, remegve húzta végig kezét a lány­ka vállán, karján, kebelén, de mintha, jégszobrot simo­gatott volţa, beledidergett ebbe a hidegségbe. — Nem értem, hogy miért fázol! ölelj jobban ma­gadhoz! A vőlegénynek szabad a menyasszonyt!... Pubi odaszoritotta fejét a lány kebléhez. A lányka csókot tapasztott a fiú ajkára, de Pubi fázósan megvo- naglott és szabadulni akart. El akarta tolni magától a lányt, de nem tudta, mert egyszerre csak úgy érezte, hogy karja és teste megfagy. Mintha nem is vér, hanem jégpatak lüktetne a szivében. Egyszerre a csók mögül felfigyelt. A csontfal felé nézett, ahol egy torony belse­jét látta. Azután mintha valaki a toronylépesön felfelé ment volna. Élesebben figyelt és akkor látta, hogy egy aranysisakos, fehér-köpenyes orosz gárdatiszt léptei alatt recseg a lépcső. Felért a haranghoz. Megfogta a harangköteiet. És ekkor lesiklott róla a hosszú köpeny — és a harang alatt aranysisakos csontember állott. A csontgárdista a lendítéshez rugaszkodott, de keze lecsúszott a kötélről. Pubi csodálkozott, hogy a. harang­kötél megsimogatásának olyan hangja van, mint mikor selymet szakítanak kettőbe. A tiszt most megint megfogta a kötelet. Meglendí­tette, de az ingás magával rántotta a magasba és egyet kondult a harang. — De mi ez... ez nem kongás... ez dördülés! A to­rony megingott, a falak szétnyíltak, a gerendák össze­omlottak s s harang most már állvány nélkül a levegő­ben lógott, majd éles bugással forogni kezdett. Becse- gett, ropogott, sikoltozott minden. — Menekülni! —» riadt fel ösztönösen Pubi. De nem bírt, mert a lány csókja ajkára fagyott. Kö­nyörögni, kiáltani akart, hogy a lányka eressze el, de egy hang sem buggyant ki a torkából. — Ennyire szeret! Nem bánja, hogy ránk zuhan a harang. Megnyugodott. Most már mindegy. Beletörődött és csókolni kezdte a jéghideg ajkakat. Hosszasan. A fagy a szivéről olvadni kezdett és számumnak érezte a csók- forróságot. — A volegényi csókom! — suttogta. — Eljegyezlek. Hercegnőm vagy. Mindig az enyém maradsz. A leányka fejét magához ölelte. Beleszédült a bol­dogságba. Behunyta a szemét. Nem hallott már recse­gést sem és a harang bugása mámorosán elszendcri- tette. Mikor reggel a század a gránáttalálta kripta-fede­zék alól kiásta Pubit, a viaszarcu zászlóst, ez ott fe­küdt elnyúlva a földre tapadt asztallapon. Arcához egy koponyát szorított, mintha csókolta volna. Mellette egy rózsaszínű tábori levelezőlap gyászolt, mint tavaszi fagyban a sápadt hóra hullott a’mavirág meghalványult szirma.... (VÉGE.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents