Keleti Ujság, 1931. szeptember (14. évfolyam, 198-222. szám)
1931-09-19 / 213. szám
XIV. ÉVF 213. SZÁM. Ausztria kapitulált A kutbaesett vámunió — Schober Canossa járása — Gazdasági nehézségek — Egyre halkabb a gyermekkacagás Becsben — Bécsi levelezőnktől — (Bécs, szeptember 17.) A megvetett kávéházi diplomácia régideje megjósolta, ami bekövetkezett: Ausztriának és egykori világháboru- beli, most vámuniós szövetségesének, Németországnak kapitulációját Franciaország előtt. Ehhez a jósláshoz nem kellett vatesi ihlet. Csak egy szemernyi józan ész és az erőviszonyoknak komoly mérlegelése. Ez a két tulajdonság azonban megint teljesen hiányzott Ausztriának és Németországnak hivatalos diplomáciájából. Bizonyíték: Vámuniós tervével a világháború két rokkantját állította szembe Európa legerősebb államával, a hatalma teljében lévő Franciaországgal. A magas diplomácia tehát megint csődöt mondott és megint tengernyi bajt és nyomorúságot zúdított az általa képviselt lakosságra. A vámuniós terv nem diplomáciai és köz- gazdasági megfontolásokból sarjadzott. A végső ok, amelyre visszavezethető, a nemzeti szo- ciálisták diadala a tavaly szeptemberi német választásokon. A német kormánynak e választás után fokozott mértékben kellett számolnia a közvélemény ama rétegeivel, amely aktiv külpolitikát követelt. A német-osztrák vámunió lett volna a külpolitikai vívmány, amely a szélsőséges agitáció alól kihúzza a gyékényt és a kormánynak népszerűséget szerez. Arról azonban tökéletesen megfeledkeztek, hogy az osztrák-német egyesülés az a bizonyos vörös posztó, amely Franciaországot a paro- xizmusig feldühiti, s hogy az egyesülés puszta nevének emlitésétől is megvadul Franciaországnak Németország megerősödésétől rettegő közvéleménye. Ez a felhorkanás azonban nem téritette le útjáról Curtiust és a Németország mellett Schober kópében hűségesen asszisztáló Ausztriát. Holott egyenesen utszéli igazság, hogy Németországnak és vele Európának szanálása a német-francia ellentét megenyhülése nélkül egyenesen lehetetlen. A két külügyminiszter kitartott terve mellett akkor is, amikor az osztrák nagyipar, amely ép úgy, mint a parlament a tervezet publikálásáig nem tudott külügyminisztere szándékáról, pozícióit féltve a hasonlíthatatlanul fejlettebb német ipartól, szembefordult az unió tervével és egyes ágai részére a vámközösségen belül magas védővámokat követelt. Akkor is, amikor a nagyipari érdekeltség parlamenti képviselete, a Seipel- csoport, az osztrák kormány főtámaszát alkotó keresztényszociálista párt vezető rétege, nyíltan hibáztatta a vámuniós tervben kifejezésre jutó politikai és közgazdasági meggondolásokat s Franciaországnak egyenesen felkinálko- zott. Általában az osztrák és a német diplomáciát a meggondolatlan csökönyösség jellemezte ebben a küzdelemben. Nem tágitott akkor sem. araikor a francia sajtó tiltakozására Briand- nak és a francia parlamentnek heves tiltakozása következett. Túlzottan bízott Anglia támogatásában, mert ennek munkás-kormánya jogiproblémának minősítette a vámuniós-tervet, és nem osztotta a francia kormány állásfoglalását. A magára maradt, amint a német és osztrák sajtó diadalmasan megállapította: „izolált“ Franciaország nem mozgósított, nem ütött kardjára. Mint bankárhoz illik, csak a tarsolyára csapott. És ez súlyos jelentőségű gesztus, mert ebben a tarsolyban — a közgazdászok pontosan kiszámították — száznjilliárd franc értékű arany szerénykedik. Kögtön meg is kezdődtek, a kijóaanitás szándékától indíttatva, a francia nagytőke ma- nőverjei a „központi hatalmak“ eladósodott és főleg rövid lejáratú francia kölcsönökből tengődő bankjai ellen, Az első áldozat, amelynek elbukása az egész osztrák gazdasági életet esőstől felforgatta, s jóidőre még jobban megdrá gitotta eddig is szinte elviselhetetlen drágasággal küzdő lakósságának mindennapi kenyerét, cukrát, kávéját, teáját, az osztrák pénzügyi és ipari szervezetnek Hoehburgja, a Creditanstalt volt. A bank nem tudta felmondott kölcsöneit visszafizetni, állami segélyre fanyalodott. Viszont az állam, demokratikus alkotmánya lévén, nagydobra kellett verje a bajt. Ennek általános run lett a következménye és az, hogy a bankokat és az ipart támogató jegybank mélyen belenyúlt az aranyfedezetbe. A Creditanstalt krízisét egy-kettőre az osztrák valuta krízise váltotta fel. A kávéházi diplomácia rögvest megszimatolta az összefüggést a vámunió és a Creditanstalt megrendülése között. A hivatalos viszont váltig tagadta ezt és még egyre harcrakészen köpte a markát. Ahelyett, hogy kijózanodott és idejekorán uj útra tért volna, még megnőtt a taraja. Mert a megszorult osztrák jegybanknak Anglia sietett segítségére és egyelőre keresztül húzta a most már — kissé tulkorán — nyílt sisak rostéllyal fellépő diplomácia számitásait. Schoberből éppenséggel nemzeti hős, az osztrák függetlenségnek —- melyet Seipel még 1922-ben eladott — védőangyala lett, mert visszautasította a francia ultimátumot. Még sok vér és könny kellett lefolyjon az osztrák és a német gazdasági élet csatornáin, mig a teljes kijózanodás bekövetkezett és a diplomácia ráeszmélt helyzetére, arra, hogy egérfogóba került. Először a német bankok és általuk a német gazdasági élet kapta meg a haláloshoz közel járó francia döfést. Aztán Angliából szívott vissza a francia tőke ötmilliárd francot. A font és a munkás-kormány helyzete megingott, s az angol bank kénytelen volt felmondani az osztrák jegybanknak juttatott kölcsönét. Most már senkisem tagadta az események láncszemeinek rémregényekbe, detektivhistó- riákba illő szerves egybekapcsolódását. És a végre-valahára magára eszmélt német és osztrák diplomácia pontosan a Temps által előirt rituale szerint hajtott G.engben térdet és fejet a legnagyobb európai hatalmasság, a francia aranyborjú előtt. A vámunió terve pedig véglegesen kutbaesett. Schober, a hajdani kedvenc, akit most — visszaemlékezve a világháborút kiváltó ultimă* tumra és annak kétbalkezes szerzőjére — Berch- tóidnak kereszteltek el, beadta lemondását és igy utazott Genfbe. A feladat, amit miniszter- társai nyakába varrtak, kettős: Canossát járni és újabb kölcsön céljából körüludvarolni Franciaországot. Mert Ausztriában megint toronymagasra ágaskodott a gazdasági krízis. A Creditanstalt úgynevezett újjáépítése egész sor ipari nagyüzemnek megfojtásával, tehát a munkaalkalmak ezreinek megszüntetésével jár. A’ nemzeti banknak tizszázalékra. felsrófolt kamatlába mérhetetlenül megdrágította és exportlehetőségeiben végleg megbéklyózta az ipari termelést. Az ipari érdekeltség és vele a kormány hiába interveniál a bank vezetőségénél, amely, hajlik a szóra, a kamat leszállítása végett. Ma Ausztriában nem a kormány, nem a bankvezetőség, hanem a nemzetközi fizetések bankja és itt kuksoló szakértője diktál. A munkanélküliség egyre fokozódik tehát és Ausztria gondoktól sújtva néz a közeledő tél elé. Ki segithetne, ki más adhat pénzt beruházásokra, s ezzel alkalmat a munkáskezek foglalkoztatására, ha nem Európa legnagyobb tőkése, Franciaországi A prognózis ezen elgondolások alapján franciabarát osztrák politikát jövendői a következő időkre. A nagy osztrák munkanélküliségnek, amely főleg az ipari centrumokban és igy mindenekelőtt Bécsben érkezhető, sorvasztó hatása van a népesség gyarapodására is. 1910-ben még 46 ezer gyermek születését regisztrálja a bécsi anyakönyvi hivatal. A nagy nyomorúság évében, 1919-ben 24 e.erre csökken ez a szám, hogy azután az infláció és a látszólagos konjunktúra idejében, 1921-ben, 30 ezerre emelkedjék. Jön a stabilizáció. És vele a pénzszűke, a krach, a munkanélküliség, a nyomor és egyre csökken a születések száma. 1928-ban már csak 17 ezer, 1929-ben pedig 16 ezer gyermek jön a világra Becsben. Az 1910-es év 46 ezer gyermekétől az 1929-es év 16 ezer gyermekéig nagy utat tett meg Ausztria. A gazdasági lerongyolódás tövises útja ez, amely már a megsemmisülés mesgyéjén mozog. Dr. Füredi József. A belvárosi szűk uccákba tolták ki a piacot a tágas Széchenyí-térről A* sinitárisis kollégium ablakai alatt tehén* szekerekről szalmazsupot árulnak és szekértábor rakodó helye lett a szűk uccákból (Kolozsvár, szeptember 17.) A közelmúltban diadalmas híradás jelent meg arról, hogy a kolozsvári interimárbizottság vitézül leverte a Széchenyi térből élő tömegeket s megtisztítja ezt a hatalmas nagy teret attól az évszázados, illetéktelenül odafészkelődött jellegtől, amit úgy hívnak: piac. Azok a régi városi vezetőségek, amelyek holmi pórias, népi alapon bitorolták a tanáesházat, századokra visszamenőleg, egészen a mostani őszig, mind hiányával bírtak ama nagy bátorságnak, amelynek alapján el merték volna rendelni, hogy ne tágas téren legyen a piac, a vásár s hogy az árusok ne hordják áruikat a piactérre. Amikor még állottak a várost körülövező várfalak s bástyák állottak .1 hídkapunál, már akkor tévedtek az emberek s e tévedéssel választhatták ki a széles teret vásártérnek a kapun tuli házak között. Ennek a megállapításnak köszönhető, hogy a piaci áruval Kolozsvárra beérkező szekér- és autobusz-tábort ilyen diadalmasan kiszorították a tágas Széchenyi térről. A piacnak a log- lármásabb, legszemetesebb, legvásáribb részét átterelték a város szűk uccáiba, be egészen a belvárosi központig. A malom-árkon túl és innen felverték az uccáknak a nyugalmát, megállították nagy területen az uccahálózat forgalmát s döntötték a szűk uccákat a tisztátalan- ságnak reménytelen szemetével, piszkával. Hogy mást ne említsünk,, a belvárosi Bér de Mózes uccában, ahol állami óvoda van, felekezeti elemi iskola van, gimnázium és internátus van s ahova a lakók azért költöztek, a házépitők azért építkeztek, mert az mindig csendes, tiszta isko- laudea volt, most sötéthajnali 3 órától kezdve éktelen lármával rakódik le a szekértábor, ládákban halmozzák fel az árukat, a régi Kossuth Lajos ucca sarkán tehénszekerekről árulják a szalmazsuppot. A szűk, de hosszú uccát teljesen elzárták a forgalomtól és odavitték át a piaci forgalom közopníját. Az egész városrész csupa szemét, bűz és lárma. Olyan lárma, amely hajnali 4—5 óra között már felveri a városnak lakóit s lehetetlenné teszi az alvást azokban a házakban, amelyeket nem úgy építettek, mint ahogyan a piacuccákra építkezni szoktak. Kinek állott érdekében az, hogy a piactérről kitolják a piacot a város szűk uccáiba? Valami olyan magyarázatot mondanak, hogy a Széchenyi tér lakói számára akarják kellemesebbé tenni a teret és a légkört. Arra a térre azonban mindenki úgy költözött, mint piactérre, aki házat vett, a piac terén vette. Sőt: a piaci forgalom vitte oda az ott élőknek legnagyobb részét s az ott élőknek az egzisztenciája fűződik ahhoz, hogy ott piac van. Az egyik intervju a városházáról azt mondja, hogy a sátrakat is kitelepítik, mert ma elég olcsó a boltbér s vegyenek ki maguknak az árusok üzlethelyiségeket a város különböző részeiben. Hiszen nem szólunk bele abba, hogy az üzlethelyiségek bérének a felemeltetése milyen gazdasági bölcsességből származik. Tény azonban az, hogy a város szegény lakossága ott szerzi be, ezekben a sátrakban a maga megélhetésének minden áruját s ezért nehéz a mai időkben ilyen területen mutatni a diktatórikus hatalmat. De ettől is eltekintve, a piac mégis csak a tágas térre való, akármilyen lakó akad, akinek sérti a fülét. A piaci forgalom nem tud lebonyolódni a szűk uccáknak a fordulatos sokaságában. A város belső fertályának pedig nagy területét rondították el azzal, hogy megmutatják, milyen hatalmasok tudnak lenni. Az uccuból mégsem lesz tér s a térből nem lesz ucca. STflRIOL LEPflGE GYÁRI RAKTÁR Kolozsvár. — Kérjen mintát, árlapot!!! —
