Keleti Ujság, 1931. július (14. évfolyam, 145-171. szám)
1931-07-27 / 168. szám
KÖVETELJEN BIZTOSÍTÓ KAPSZULÁT maga eltűnik, valamint láthatatlan petéi a P LY-TO egyszerű permetezése által elpusztulnak. Egyetlen illatosított rovar irtó,Mely legbizto^ sabban elpusztítja az összes r KAPHATÓ : A DROGUERIA GYÓGYSZERTÁR ES ILLATSZERT ARAKBAN NaavbaniJerakat :;Bucuresti.tStr.Í:f?lante!or. 26j kedvező válaszát sürgette, ahelyett, hogy kedvező többségről gondoskodott volna az én válaszom számára. S már ott ült íróasztalánál és két sort irt egy iv papirosra: lemondását — sans phrase. Az írást zsebretette és csengetett. . — Öreg Péterem — mondta kedves, nyugodt hangon — mégis elmegyek ebédelni. A kaszinóban tán kapok valamit. Fölvette kabátját, indult, de egy pillanatra megállt. —■ Azt hiszem, későn jövök haza. Este halotti torban leszek. Péter úgy megijedt, hogy szólni sem tudott. 'A kegyelmes folytatta: *— Igen, inni fogok az én jó barátaimmal annak örömére, hogy kipottyantam a bársonyszékből s közülük más valaki ülhet bele. Péternek hangtalanul esett 1c az álla. Gazdája nevetve folytatta: — Levetettek, öregem, levetettek, mint hajdan az a selma Figura Pista... Az öreg inas nagy szemet meresztve hallgatott. A kegyelmes gazda pedig kissé büszkélkedve végezte, kezét már a kilincsen tartva: — No de hamar visszaszereztem én azt a régi helyet akkor is!... És elment. Péter pedig, ámbár nem egészen értette a kegyelmes szavait, mégis, látván gazdája jó kedvét, vigan dudorászva vitte ki a tcáskcszlelet a konyhába. A zenei hallás élettani működése Uj elmélet: a harmonikus felsők teóriája Irta: Csíki Endre T8S tnlnt fél évszázada tette közzé Helmholtz a hállészerv működéséről szóló alapvető munkáját, s annál érdekesebb és feltűnőbb az, hogy a hallásjelensé- gék körében még ma is ismerünk jó nehány nem is mellékes jelentőségű problémát, amelyek kielégítő megoldása mindezidpig hiányzik. Már magának a hang- magasság érzékelésének magyarázatában is bizonyos tagadhatatlan nehézségek állanak fenn; de még inkább a hangszinkülönbségek regisztrálását, valamint a kon- szonancia-disszonancia-jelenségekct illetőleg, amelyeknek az eddigi elméletek által nyújtott magyarázatai még sok kívánnivalót hagynak hátra. Csupa alapvető kérdés, amelyek a hallásjelenségek területén elsőrendű elméleti és gyakorlati fontossággal bírnak, nem is említve a számtalan egyéb kisebb-nagyobb jelentőségű részletproblémát, amelyek egyelőre ugyancsak megoldatlanok. Helmlholtz óta még számos más kutató Is megkísérelte a hallószervben lejátszódó fizikai és élettani folyamatoknak összefoglaló magyarázatát adni; ezek a részleteikben többé-kevésbé eltérő elméletek azonban valamennyien lényegileg a már Helmholtz által lefektetett alapelvre támaszkodnak. Hogy a hangjelenségek élettani paralleljének olyan fontos kérdéseiben ez elméletek egyike sem nyújtott véglegesen megnyugtató megoldást, az, ügy látszik, mindannyiuknál közös okra vézéthétö visszá. Valamennyi éddigi elméiét ugyanis a hallöSzervbeft úgyszólván egyedül csak megillető figyelemre annak egy másik igen fontok funkcióját, amelynek kéllő mérlegelése pedig az egész problémakör helyes értelmezéséhez sokkal közelebb vezet. Â hállószcrv: hangszinregisztráló szerv. Nein nehéz pedig akár köznapi tapasztalások megfigyeléséből is arra az eredményre jutni, hogy hallásunknak hangmagasságokat megkülönböztető funkcióját tökéletességben messze fölülmúlja az a tehetsége, amellyel finom hangszinkülönbségek fölismerésére képes. Nézzük C3ak, minő szubtilitásokig terjed hallásunknak ez utóbbi képessége. Azok a tréfásan „botfülüeknek“ nevezett egyének például, akiknek köznapi értelemben vett zenei hallásuk pines, akik tehát egészen jelentékeny hangmagasság-különbségeket halálos bizonyossággal összetévesztenek egymással, e fogyatkozásuk dacára pillanatig sem jönnek zavarba, ha tegyük föl, a kürt hangját a csellóétól, vagy az emberi énekhangot valamely fafuvó hangszer hangszinétöl kell megkülönböztetniük. Ezek azonban aránylag még elég durva hangszinkülönbségek; sokkal közelebb jutunk e képességnek igazi jelentőségében való mérlegeléshez, ha megérdemelt figyelemben részesítjük azt a látszólag magától értetődő köznapi tényt, hogy ugyanezek a „bolfülü“ egyének minden legkisebb nehézség nélkül képesek az emberi beszéd megértésére. A beszédhangok egyik fontos csoportját alkotó magánhangzók tudniillik hangtanílag nem mások, mint zenei hangok, amelyek hangzásbpli különbözőségét épen egymástól eltérő hangszinük őkozza. Ha tehát va lakinek a hallása ftángmagáSságok fölismerésében igén fogyatékos, é mellett még teljesen'ép lehet az a képessége, hogy azokat az aránylag nein nagy hangszinkü- lönbségeket, amelyek az egyes vokálisok között vannak, a legnagyobb könnyedséggel felismerje. Ez azonban még mind csekélység; valóban bámulatba esnünk a hallás e képessége fölött akkor kell, ha meggondoljuk, hogy ilyen „botfülü“ egyén akárhány esetben még arra ia képes, hogy személyes ismerőseit, XIV. ÉVP. 188. SZÁM. .............................................................Mill ........... pusztán beszédhangjukról, például teljes sötétben vagy bekötött szemmel, tökéletes biztonsággal megkülönböztesse egymástól. Holott ilyen esetben már egyedül csak azoknak a szinte elképzelhetetlenül finom hangszin- küiönbségcknek a felismeréséről lehet szó, amelyeket a beszélöszervek alkatának egyéni eltérései okoznak. Minden ok megvan ezek után arra, hogy a halló- szervet legelső sorban ideális hangszinregisztráló szervnek tekintsük; sőt egyáltalán nem látszik vakmerőnek a föltevés, hogy eredeti rendeltetése szerint valóban az is volt, és e hangszinregisztráló működése már csak másodlagosan, egy fajtörténelmi fejlődés folyamán eredményezte a hangmagasságokat megkülönböztető képességet, amely még ma is a fejlettség és kifinomultság egyénenként rendkívül változó fokait mutatja. A hangszinkülönbségek kérdését egyébként, amelyet az eddigi halláselméletek oly szembetűnő mértékben elhanyagolták, a fizikai hangtan a maga területén már régen tisztázta. Tudott dolog, hogy ha valamely rugalmas test határozott frekvenciájú szabályos rezgésekét végez, akkor ijres, szinezetlen zenei hang keletkezik. Mihelyt azonban ehhez az alaphanghoz harmonikus felsők járulnak, vagyis olyan rezgések, amelyek frekvenciái az alaphangnak kétszeresét, háromszorosát, egyszóval egész számú többszörösét teszik ki, aa addig üres alaphang nyomban színezetté válik. Különböző színezetű hangok így az alaphanghoz különböző kombinációban és különböző intenzitásokkal hozzájáruló harmonikus felsőkben lelik magyarázatukat; a használatban levő hangszerek jellegzetes hangszineinck, de épugy a beszédhangokul használt magánhangzók mindegyikének is a jellemzője egy-egy különböző ösa- szetételü felsöhangsorozat. Ha már most fölismerjük hallásunknak a hangszinkülönbségek iránti bámulatos érzékenységét, akkor egészen közelfekvő a föltevés, hogy hallószervünk működésének talán több köze lehet a hangszinkülönbsége- ket okozó harmonikus felsőkhöz, mint magukhoz a zenei alaphangokhoz. Problematikus méretek és egy uj alapelv. Az eddigi halláselméletek azonban egész más meggondolásokból indultak ki. Helmholtz például mindenek előtt azt kutatta, hogy hallásunk milyen számban képes hangmagasságokat megkülönböztetni, s úgy találta, hogy a zenében használatos hangterjedelemben ö hangmagasságok száma mintegy 4200. Elvi kiindulópontja már most az volt, hogy hallószervünk hangérzé- kelö végkészüléke lényegében rezonálószerkezet, amelyben a fenti hangok mindegyike egy-egy vele azonos magasságra hangolt elemet hoz működésbe; ezek aztán a kapott ingert egy-egy elkülönített idegpályán juttatják az arra rendelt agycentrumba, és ezáltal válik lehetségessé a különböző hangmagasságok felismerése, Ilyen rezonáló-szervnek az ö kutatásai óta a Jabyrin- thusban elhelyezett alapi hártya (membrana basilarisjj sugaras rostjait tekintjük, amelyek nagy száma nemcsak elég. de túlontúl sok is a mondott számú hangmagasságok felfogására. A rezonáló huroeskák számával tehát nem volna baj. de annál inkább azok méreteivel. Gonduljuk meg, hogy a zenében használatos hangmagasságok előállítására pl. a zongorában olyan hurok szolgálnak, amelyek közül a legnagyobbak méternyit jóval meghaladó* a legkisebbik pedig még mindig jónehány centiméternyi hosszúságúak. Már eleve is alig hihető, hogy a halló nagyságrendű saját rezgésszámokkal bírjanak, Olyan természetű nehézséget okoz ez a kérdés a hallss- müködés magyarázata körül, amelyet maga Helmholta is észrevett már, de amelyet a segítségül vett különböző szellemes mellékhipotézisek dacára sem ö, sent kővetői nem tudtak még mindezidéig teljesen megnyugtató módon kiküszöbölni. Nos, ismferjük el azonban, hogy a hallóhuroeskák méretei a zenében használt hangmagasságokat ţokszo- rosan felülhaladó igén magas rezgésszámokra engednek következtetni, s vessük össze ezt hallószervunk- nck a hangszinek iránt tanúsított feltűnő érzékenységével: s erre ellenállhatatlanul nyomul előtérbe a konklúzió, hogy hallószervünk valójában nem is közvetlenül a zenében használatos hangmagasságokra, hanem csupán azoknak igen magas harmonikus felsöhangjaira rezonál. Egy oktávnyi hangsor a fülben. Ezzel a felfogással oda jutunk* hogy hallószervünk hurocskái igen magas rezgésszámoknak egy sorozatát képviselik. Amikor pedig egy zenei hangot hallunk, akkor e rezonáló rendszer hurocskái közül nem csupán egyetlen egy, hanem a hallott hangoknak egy egész íel- söhangsorozata rezdül meg: azok a felsöhangok t. 1.* amelyek a rezonálószervben képviselt hangmagasságok határai közé esnek. De minden egyes alaphanghoz csupán csak egytlen egy és egyedül csak öt jellemző felsőhangsor tartozik; így hát különböző hangmagasságok hallásakor minden esetben a hurocskáknak más és más sorozata rezonál, amely ezén a módon az adott hangmagasságot mindenkor egyértelműen jellemzi és regisztrálja. A magában véve egyszerű fiíikai inger, tehát akár egy szinezetien zenei alaphang is, már egész ingerkomplexumot vált ki hallószervünkben, amely a felfogott alaphangokból annak felsöbbhangsórát mintegy kiszűri, hogy abBól áztáfi — bizöftvárá Riáf csak Valamely arra rendelt koordináló agyközpontban — a hallott alaphang érzetét úgyszólván ismét rekonstruálhassa. Hogy ez A felfogás áz eddigieknél mennyivel használhatóbb, az csak akkor tűnik igazán szembe, ha rájövünk, hogy általa az eddig megoldatlan problémák egész sora Szinte megoldódik. íme hehány érdekés további konklúzió. Bizonyos éivi megfontolások pi. arra vezetnek, hogy az ilyeiiképen elképzelt rezenálöszerv a
