Keleti Ujság, 1931. július (14. évfolyam, 145-171. szám)

1931-07-27 / 168. szám

a XIY. ÉVF. 168. SZÁM. •RiteaaBanBHHRnsRiraH^mgDEaaBBSHESBHHBB 14 «4M HB:M MHM II 9miniszfepium általautorizáit nagyuáradi i !! zsidó fluinternáíus telvesz a nyilvánossági joggal! felró zsidó líceumba, gimnáziumba, kereskedelmibe es elemi iskolába járó növen­dékeket. Elsőrendű kóser ellátás. Mérsékelt árak. A növen­dékeket az igazgatón kivül 3 szaktanár és 2 pedagógus ké­szíti elő. Minden iskolai és internálást ügyben felvilágosí­tással szolgál és komoly érdeklődőknek prospektust küld az Igazgatóság. Nagyvárad, íjtr. Delavraneca (Ritook Zs. u.) 17 m« »frt> »»»♦♦»ot* ó»# fró-v Kálmánt levetették Irta: Szász Károly A kegyelmes ur láthatóan felindulva hagy­ta el az üléstermet s szinte menekülni igyeke­zett a felháborodva és restelkedve utána siető párthivek elől. Szobájába ment, magára öl­tötte télikabátját s alig morogva egy jó napot a hajlongó szolgának, íesiklott a liften és be­szállt autójába. A sől'för levett sapkával, kér­dő tekintettel állt az autó nyitott ajtaja előtt. A kegyelmes igen kegyetlen képet vágva, ösz- szehuzott szemöldöke alól kivillámló szemek­kel, Szokatlanul mérgesen kiáltott rái — Persze, hogy haza! A pompás autó szinte zajtalanul gördült tova, de a kegyelmes ur lelke mélyén annál jobban zajlott a. harag. — Leszavaztak! — mormolta fogai közt. — Leszavaztak! Hallatlan! Egy interpelláció nyo­mán! De ha én nem gondoltam is erre, annak a szamár Whippernek mégis csak gondolnia kellett volna egy csomó mameiuk összeszedé- sére!... Otthon, az agglegényi lakásban, az öreg inas szinte megijedt a kegyelmes ur haragos tekintetétől. Szokatlan is volt ez a hazaérke­zés, délután félháromkor, mert a kegyelmes a Házból vagy a minisztériumból egyenesen a Pannóniába szokott menni ebédre s négy óra előtt nem igen jön haza. Péter gyanakodva meg is kockáztatta a kérdést: — Megebédelt már a kegyelmes ur? öéscellcnciája bozontos szemöldökei me­gint összerántódtak. — Nem ebédeltem. Nem is ebédelek. Rossz a gyomrom. Főzz egy csésze teát! A kegyelmes ur belevetette magát a boldo­gult apjáról maradt régi bőrkarszékbe, mely­nek kifakult színe, kopott szélei annyira elütöt­tek a pazarul berendezett uriszoba egyéb bú­torától — s a szokott regália média helyett egy erős havannára gyújtott, talán azt várva, hogy annak ereje majd fokozza az övét, amivel a haragot lebirni igyekezett. A kegyelmes urat végtelenül bántotta ez a mai eset. Ha valami életbevágó kérdésben sza­vazzák le, mikor érdemes egy lapra mindent feltenni s nagy küzdelem után — melyben egyik félnek okvetlenül a porondon kell marad­nia — éri a vereség: talán nem bosszankodott volna ennyire. De egy szalraaszálban bukni föl, egy jelentéktelen ügy során maradni kisebb­ségben — ez inár mégis csak kellemetlenül ne­vetséges história. S a rossz érzésen mitsem vál­toztat az a körülmény, hogy hiszen ez a vélet­len leszavazás csak azt jelenti, hogy egyelőre tudomásul nem vett válaszát tárgyalás végett napirendre fogják tűzni s akkor aztán minden rendbejön. Őnagymcltósága gyorsan kanalazta, szür- csölte a forró teát s belenézett, a szivarjából go- molygó füstfelhőbe. És gondolatban elvonultak előtte élete kellemetlen fordulatai, mikor a maihoz hasonló zákányos hangulat lett úrrá rajta. Mi is volt a legutóbbi efajta bosszantó esemény? Igen! Mikor most négy éve már egészen bizonyosra vette a miniszterséget, el­lenfelei nyíltan gratuláltak és barátai titkon irigykedtek s a legutolsó percben, silány intri­ka folytán, az a nagy képű Tátray elütötte ke­zéről a tárcát. Hát igén, ez roppant bosszantó volt, de félév múlva Tátray valami olyan na­gyon okos dolgot cselekedett, hogy bele kel­lett buknia s akkor aztán ö diadallal lépve át és kicsit mégis taposva kedves elődje politikai hulláját — előkelő grandczzával ereszkedett bele a bársonyszékbe. A kegyelmes mind szaporábban szippan­tott a folyton fogyó, de gyorsan erösbödő ha­vannából s a régi bosszúságok emlékei is gyors egymásutánban kergették egymást lelki sze­me előtt. Hivatalnokkorában egyszer egy rang- ifjabb kartársa, — aki igen szép fiú, de egyéb­ként jellegzetes tökfííkó volt — valami asszonyi protekció révén pretereálta... Pfujj!... ElsfD éves jogász volt, mikor őrülésig belegabalyo­dott a szép Lujzácskába, aki viszonozta is a meleg érzést, de egyszerre közéjük csörtetett a sudár, szőkebajuszu huszárfőhadnagy s fél­év múlva főhadnagyné lett a hütelen kígyó.., Kigyó? Ugyan-ugyan! Gombbáz!... A kegyelmes ur a második csészét ször- pölte s eldobva a harmadrész havannát, uj szivarra gyújtott. A régi bosszúságok emlékei pedig, mint incselkedő kis manók, ott rajzottak tovább a nehéz füstgomolyagban. — Nem, nem — mondotta magában a ke­gyelmes nr, végigsimítva az idők viharos já- rása közben immár erősen fölmagásodott hom­lokán — ezek az események mind csekélységek igy az emlékezet távlatában. Hanem... Hanem... És őexcellenciája gondolatban egyszerre ugrott hátrafelé. — Nini, hol is vagyok? — kérdezte sziula megilletődvc magától. — Igen, igen, tudom már... Békáson ... És a kegyelmes nr elé, csodálatosan friss színekben, éles vonalakban egy régi-régi kép tárult s egy több mint félszázados kis történet­nek gombolyagja kezdett előtte gurulni és o lélekben mohón követte a családi fonalat... ... A kis Kálmán iskolába megy. Az erősen dereskedő kegyolmes nyomban a saját gyer­mekkori alakjára ismert a fiúcskában, aki apró csizmácskáiban szaporán íépdcgélt. a ka­nálisnak nevezett ut során, a nádas-tó mellett, az iskola felé, az öreg János udvaros kézéit. Ma a szokottnál is erősebb izgalom tüze ült a hidegtől már úgyis pirosra csípett arcocskáján. Mert ma nagy nap lészen az iskolában: szám­tani verseny! A szorgalmas kis Kálmán — im­már a harmadik elemi osztály növendéke — mindig első volt ugyan, de a számtan — ha titkolta is — nehezen ment neki. Többször hal­lott arról, hogy Istenben boldogult nagyapja egykor hires tudósa volt a számtannak — ő azonban nem tudott megbarátkozni a négy go­nosz, ördöngős műveletnek szövevényeivel, ta­lán mert a nagyapa a családnak kijáró szám­tani tudományt mind magával vitte a sírba. Kálmánba az elmúlt ősszel egy napon megkér­dezte a hatodik helyen ülő, a számtanban ki­válóan jártas Figura Pistát, hogy egy délután titokban jöjjön el hozzájuk, elmagyarázni neki a szorzásnak és osztásnak mesterségét, amit ő az iskolában nem tudott egészen megérteni. A titkos magyarázat a kert egy eldugott padján meg is történt s Kálmán a jóindulata Pista ba­ráti fáradozását egy rúd medvecukorral hono­rálta. ...És ma számtani verseny lesz az egy­szeregyből — bár sohase született volna meg, aki kitalálta! Kálmánba igyekezett ugyan el­SUOMI Xli. Epilógus Beszámolót írni arról, amit az ember idegen országokban más emberek között átélt és ta­pasztalt, felette hasznos és tanulságos foglalko­zás. Elsősorban annak a számára, aki elég vak­merő ahoz, hogy ilyen nyilvános beszámolóra vállalkozzék. Az olvasó, ha akad ebből a ritka fajtából, a legjobb esetbon jóakarata elnézéssel, vagy enyhe kíváncsisággal futja át a sorokat, majdnem ugyanazzal a gyorsasággal, amellyel az utazó különböző országokon haladt keresz­tül. S ez alapjában véve igazságos is. Annak azonban, aki a beszámolót irja, a legjobb alkalom ez a vállalkozás arra, hogy élményeiben elmélyedjen, s benyomásait első­sorban a maga számára megrögzitse. Olyanfaj­ta művelet ez, mint a fényképek másolásánál az állandósítás. Aki ueru végzi el, hamarosan megéri, hogy az első pillanatban éles és vilá­gos képei rövidesen teljes sötétségbe merülnek. Ennek a beszámolónak legfőbb baszna az Írója számára az i meggyőződés, hogy a finn­ugor nyelveket bowélő népek kulturális érint­kezésének. személyes kapcsolatainak, kölcsönös látogatásainak mélységes értelme van. Bizo­nyos, hogy ez az értelem az anyagiasság szem­üvegén nézve nem rím tat gyakorlati jelentő­séget. Politikai hasznot nem igen igér, gazda­sági előnyökkel sein kecsegtet. Fontos a politika, s még fontosabb, ha a gazdasági szempontok vezetnek. Az ember azonban nemcsak élelmet kereső állat, s tiz karom, melyekkel ezt az élelmet megvédi, vagy znásbk elől magának kaparintja meg. _ Az emberiség sorsát épen azok a nagy, végső elemeikben ős-eredetű kultnrgondolalok irányítják, melyekről az első összefogó képet megadni Oswald Spleugler kísérelte meg sokat támadott, de mégis örökké szép, halhatatlan müvében. Ez a tudományos eposz Európa szá­mára mclabus akkordokkal végződik. A nyu­gati, a keresztény-germán eredetű kultúra fe­lett az elmúlás harangját kongatja. A napokban ellenben Kolozsvárt időzött egy világhírű fiatal amerikai tudós: William Montgomery Mac Govern, a csikágúi North­western egyetem tanára. A magyarok kedvéért jött Erdélybe, mint ahogy Magyarországon ugyanezért egy hóna­pot töltött. Nem valamilyen amerikai pacifista egyesület megbízásából, s nem is sérelmeket gyűjteni, hanem annak a tudománynak a ne­vében, melynek életet szentelte. Mac Govern hét esztendőt töltött Japánban, kinek megta­nulta tökéletesen a nyelvét; végigjárta a kínai falat, melyet a tatárok ellen építettek Krisztus születésének idején a kinai császárok; lámának öltözve belopódzott Tibet-be: a mongoloknak nemcsak országát, hanem nyelvét is jól ismeri; hónapokat töltött nemcsak Suomiban és Eesti- ben, hanem az orosz steppén, az Uralnak tövén kallódó kicsiny finn-ugor törzsek között; In­diában és a Káspi-tó környékén is épen úgy, mint Kisázsiában a törökök nyomait járta, kik­nek szintén megtanulta a nyelvét, s most vé­gül eljött a magyarlakta vidékekre is, miután előbb Csikágqban két esztendőn keresztül tanul­mányozta történetüket, nyelvüket, egész kul­túrájukat, — mindezt azért, mert ez a fiatal amerikai tudós Japánban, a lámaista mongo­lok között és a kínai fal mentén épen úgy, mint Suomiban és a magyarok között azt a meggyő­ződést szerezte, hogy a turáni gondolatra még fontos szerep vár az emberiség történelmében. „A magyarokban — mondotta égy Ottlétünk alatt nem egyszer — a turáni, az ázsiai faji jellegnek és léleknek a legcsekélyebb nyomát sem találtam. Tiszta nyugateurópaiaknak is­mertem meg őket, kikkel az érintkezésnek első félórájában meg van nekem is a tökéletes lelki és szellemi kapcsolatom, ki századokkal ezelőtt Amerikába szakadt skótok és írek ivadéka va­gyok. Japánban viszont hét esztendőt töltöt­tem, japán alkalmazottain! és barátaim voltak és soha egyetlen japánnal lelki közösséget, nem éreztem. A magyar nyelven kivül azonban, melynek turáni eredete vitán felül áll, talál­tam a magyarok ban valamit, ami fontosabb a kultúránál, a faji jellegnél s még a lelki be-, rendezésnél is: megtaláltam a turáni tradíciót frissen, életerősen, lobogóén. A tradíció pedig döntő tényezővé v^lhatik a népek életében., Történelmi lépéseiket, fejlődésüknek irányait megszabhatja anélkül, hogy az tudatossá vál­nék bennük. Mennél inkább megtörténhetik ez, lm ez a tradíció tudatos, általános érdeklődés, s folytonos búvárkodások tárgya. Azt mondja, csodálkozott azon a lelkesedé­sen és komolyságon, amellyel Suomiban a ma­gyarokkal való rokonságnak gondolatát ápol­ják. Nem nehéz e tünetnek magyarázata. A finneknek tulajdonképen nincsen történetük. Ami száz esztendővel ezelŐttig. de azután is még sokáig velük történt a svédek történelmé­nek függvénye vagy csak egyszerűen anyaga. A népekben azonban olthatatlan vággyal él a s?omjuság a outit, a tradíció iránt. Különösen azokban a népekben, amelyek fogékonyak a mai univerzális civilizáció iránt. Nem termé­szetes-e tehát, hogy a finnek és az észtek a ma­gyarok ezer esztendős történelmében, mely mél­tókép állhat bármilyen más nagy európai nép múltja mellett, ösztönszerüleg is hidat látnak,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents