Keleti Ujság, 1931. július (14. évfolyam, 145-171. szám)
1931-07-27 / 168. szám
XIV. ÉVF. 168. SZÁM. Csónak az Oltón Irta: Nyirn József. A lemenő nap fényében mint szeszélyes aranyszalag úszik az Olt, a vizet elöntötte a fény és a csend, nesztelenül hullámzik végig az örök mozgás a folyón, mintha a sziklák között az álomba hajló föld vörös ütőere lüktetne. Szegény emberek halászgatnak a parton. Napszáltakor indulnak útra az iszapba merült halak, melyek ezüstösen vetik fel nyakukat a vizből, szúnyog, bogár, táplálék után, kitátott hideg szájuk elnyelik a napfényt és kábultan hullanak vissza tőle a rejtelmes mélységekbe. A horgok zsinórjai megfeszülnek s a bokrok közé rejtőzött szegény halászok a némaságtól megdermedve lesik minden rezzenését, hogyne hány ösztövér, szálkás hallal csillapít ,ák az örök éhséget. A korgó gyomor a pokol evangéliuma, a vak szerencse pedig ritkán dob sovány alamizsnát az oldalukon függő vizes tarisznyába. Nem élvezet az ilyen halászás, hanem elkeseredett harc a kenyérért, a létért, az egyszeri jóilakáscrt és olyan vak szenvedély nincs, mint az összeszáradt belek lelki betegeié, kik képesek embert ölni egy vörös hagymáért. Ha sikerül az ezüst halhúst kihúzni a vizből, száraz szájjal, nyögve vetik rá magukat és kielé gült szadizmussal csavarják ki a szakállas kampót a hideg állat véres, recsegő szájából. Ahány halat fognak, annyi fekete örömvirág nyílik a lelkűkben. Legtöbbjük cigány, vagy elesett, tehetetlen népség, béna, rokkant, Istentől. embertől elhagyatott szerencsétlen roncs, kikre talál a katekizmus meghatározása az angyalokról: „Az angyalok lelkek, kiknek értelmük és szabadakaratuk van, de testük nincsen“. — Ezek az emberek a nyomor angyalai. Velük halászgatok. Már jól ismerjük egymást. Némán tartjuk orrunkat a viz fölé s egy vékony, feszülő fonállal összekötjük idegeinket a folyó rejtelmes életével, az örvények titkos muzsikáját hallgatjuk, távoli világok, más szenvedő emberek sötét üzeneteit. Furcsa táviró a viz, mely megőrzi és messzi sodorja a jajt, tragédiák árnyékát lebegteti színén, megmossa a vértől a holttesteket és addig kínálja, viszi magával, mig a föld megismeri, hogy belőle való és senkitől sem sejtett vizibarlangok ölén sirt nyit nekik. Mi is ilyen halászó holttestek vagyunk csak, kik utolsó reménységgel kiültünk a partra, mig örök sötétséggel megtelik a lelkünk és tarisznyánk és egy utolsó bucsuzással eltűnünk a vizek jobb világában... Még sem tesszük, mert mindenikünknek van valami titkos reménységünk, amelyre várunk, mig elsorvadunk a horog végén és egy könyörületes hal magához ránt a hullámok közé. Van, aki azt várja, hogy a többiek rendre kidőljenek és neki több hala maradjon, van aki minden kifogott halacska száját megnézi, mert valamikor azt hallotta, hogy ezüstpénz van némelyikben. Gyönyörű álmai és tervei vannak és hisz, hisz az ezüst- halban, amelyet egyszer mégis meg kell fognia. Ök a nagy halászok utódai. Ugyanolyan szegények, elhagyottak és szenvedő, megváltásra várók, mint Péterék. Ugyanolyan esdekeléssel nyújtják kezüket a viz fölé, mintha várnák, hogy az erdők, sziklafalak közé zárt szoros egyszercsak megvilágosodik, a viz boldog izgalomtól forrni kezd és a hullámok ragyogó tetején előtűnik testvérük, a véres lábú Üdvözítő és az örök kenyér mennyei napszámosaivá fogadja. Hej, mekkora sereg szegődnék nyomába az Olt eredetének, a Magas Bükk rengetegének tetőlapjától kezdve, — ahonnan a pohárnyi vizerecske elindul — a tengerig, ahol megsemmisül idegen vizek mérhetetlenségében. — Más vizeken jár most az Isten!... — feleli Báró Jóska, a féllábu halász a gondolatra és keserűen csapja bele horgát a fukar vizbe, melynek fenekéről úgy ragyognak vissza a csillagok, mintha vacsorátváró purdéinak éhes szemei volnának. Már csak ketten vagyunk a parton, a többiek káromkodva hazavitték a lapos kenderta- rísznyát. Velem szemben egy, a csordától elmaradt bivaly gázol bele a vizbe, hatalmas fújással megtisztitja a színét, nagyot iszik belőle, lomhán belefekszik és magasratartott vadnézó- sü fővel visszaálmodja magát az ősvilágba, fényes, fekete, kérődző szájából fehér tajték csepeg az Oltba. A Tepej-hegy vállánál előbuvik a hold és fényével hinti be a vizet. A fák elcsendesülnek, a szirtek komoran felragyognak és mindent betölt a nyári éjszaka varázsa, melynek fényében aranyárnyékot vet a horog nyele és az ember teste. Már-már a béke reám is leszáll, mikor a halász izgatott kiáltása felriaszt. — Valamit hoz az Olt! A Távolban egy sötét test úszik felénk. Erőltetett szemekkel figyeljük. A halász hamarabb felismeri. Egy gazdátlan csónak! Tekintete fellángol az örömtől. Ha elfoghatja, övé a csónak, ami valóságos kincs halászembernek. Odamehet vele, ahová akar. Régi álma teljesül... Izgatottan beleszurja a halászó bot nyelét a földbe, rongyos ruháját gyorsan ledobja magáról, féllábbal kettőt-hár- mat biccent és a vizbe dobja magát. A csónak libegve halad a folyó közepén. A halász ereje megfeszítésével úszik utána. Kitágult szemei szinte megvilágítják előtte a vizet. Izgalommal lesem, vájjon beéri-e, nem bénul-e meg a félszeg ember ereje. Láthatólag fáradt. Teste észrevehetően mindig mélyebbre stilyed, már szája érinti a vizet. Kétségbeesetten küzd az alattomos örvényekkel. Már csak pár méter a távolság. Az önuralom elvesztésének kapkodásával nyújtja ki kezeit a béna, a csónak után és erőtlenül mindig lebukik utána... Kétségbeesett segélykiáltás riad fel... Mindaketten most ébredünk a halálveszedelem tudatára. Lihegve rohanok végig a part mentén és öntudatlanul dobom le a ruhát. Futás közben elszórva a kabátot, inget, gallért... Teljes erőmből futok... Más legalább azt hihetné, de én világosan tudom, hogy jobban, sokkal jobban is tudnék futni, de valami visszatart és magamat csalom. — Jaj! — sikolt a kimerült halász. — Kitartás Jóska! — ordítom feléje — Jövök! Tudom, hogy ez a biztatás maradék ereje utolsó meg feszi lesére ösztönzi. Kiveri homlokát a verejték, a halálfélelem eltorzítja arcát és a felvert habban előbb megzavarodnak, majd arany cikázással eltűnnek a csillagok képei. Eszembe jut, hogy a szegény embert az ucca sarkára kiállva várja három, vagy négy kicsi gyermeke s felesége az erdőről a hátán hozott hullott fával tüzet gyújt, nehány csorba téglából, lapos kövekből rakott tűzhelyen, hogy a parázson megsüsse a halat, ha fog az ura... Azt hiszem, hogy az életért és utolsó leheletért küzdő béna is erre gondol... Belehasit a fájdalom a szivembe, de félek. Az Olt veszedelmes és megbízhatatlan, minden évben sok a halottja... „Nekem is vannak gyermekeim“ — mondom hangosan magamnak, de futok és már egy vonalban vagyok a fuldoklóval, ki még csapkod lankadt karjaival és inkább a viz dobja a folyton távolodó csónak után, mint saját ereje. — Mindjárt! — kiáltom feléje. — Segítség emberek! — tölti be kétségbeesett hangom a némaságot és szégyentől, lelkiismeretfurdalás- tól mardosva futok tovább a parton... Már megelőztem a csónakot is, a haldoklót is. Rengő térdekkel megállók... Hátha meghalt. Nem látom egyetlen mozdulatát sem, csak valami test sötét tömegét. Bár lemerülne, hogy azt se lássam!... önmagamat megvetve futok tovább és megkönnyebbülve látom, hogy a folyó ellenkező irányba kanyarodik a parttól. — Itt minden segítség lehetetlen, — nyug szom bele álnokul a változhatatlanba. — Ilyen kimerültén én is belehalnék! Nem igaz! — sikolt bennem az igazság — Fiatal, erős, jó úszó vagy, de gyáva vagy!“ Érzem, hogy gaztettet követek el a halogatással, de tovább hazudok magamnak, hogy szegény emberre csak megváltás volna a halál, a gyors vég sokkal jobb, mint az élvepusztu- lás, úgyse veszi semmi hasznát neki se az élet, se a társadalom, szerencsétlen családja nyakán is csak teher.... mig ha én belehalok az Oltba... A becsület, a rideg biró belém fojtja a szót és megcáfolhatatlanul világos előttem, hogy az élet több mindennél, tehetségnél, ifjúságnál, kötelességnél és hacsak kilencvenkilenc százalék a valószínűsége, hogy meg tudom menteni, meg kellene kísérelnem... Pillanatok alatt váltakoznak bennem a gondolatok. Világosan érzem, hogy gyilkos vagyok és ha a fuldokló után nem ugróm, én hamarabb, belsőleg leszek halott, soha a saját gyermekeim szemébe sem nézhetek, emberek elé nem kerülhetek. Kétségbeesett pillantást vetek az Oltra. melynek közepén állani látszik a csónak és a 13 belefult ember, a hold átbújik egy felhő alatt és újból felragyogó teljes fényénél látom, hogy homokzátonyra vetette mindkettőt a viz. Talán még meg lehetne menteni, — villant fel bennem a gondolat; talán nehány pillanattól függ, hogy a halál karjaiból visszarántsam. A belső ingernek nem tudok ellentállani és félig öntudatlanul dőlök a vizbe. A következő pillanatban inkább az önfenntartás ösztönéből, karjaim kinyúlnak a hullámok fölé és bor- zongva, összeharapott fogakkal, valami indokolatlan bosszú dühével úszom, szelem a vizet, mig sikerül legyőznöm az ár sodrát és hasamat véresre karcolja a homok... A megszabadulás kacagása tör ki a mellemből. Odaugrom a béna halászhoz és testét köny- nyedén az üres csónakba vetem... A szive még dobog... Elgyengülök az örömtől. Gyorsan hanyatfektetem, dörzsölöm, hatalmas erővel a kétségbeeséstől görcsösen összezárt ajkakat szétfeszítem, a tüdejébe fújok, mesterséges légzést adok, küzdők a tehetetlen testtel hosszú percekig, mig az első életsóhaj feltör az ernyedt nyomorult testből... Most én is a csónakba ugróm és kezeimmel evezve a parthoz irányítom, egy csendes öbölben kikötöm, a még öntudatlan halászt kiemelem a füves partra, hol magához tér, mig a csónakot nagy erőfeszítéssel sikerül partra húznom. A megmentett ember furcsán támolyog, él, de percekbe telik, mig visszatér a világba és hozzámlépve feltörő zokogással a kezemre veti magát és megcsókolja. — Fizesse meg az Isten, amit tett! Megkönnyebbült, szinte gőgös vagyok. Fölényesen, hencegve szidom. — Hogy lehetett ilyen könnyelmű! Egy rongyos csolnakért kockára teszi az életét... Ha itt nem vagyok, nem maga enné meg a halat, hanem magát ennék meg a halak. — Soha életemben ennyi vizet nem ittam!... röstelkedik az ember. — Csak üljön le és pihenje ki magát, mig a ruháimat összeszedem. A béna ember engedelmesen ereszkedik a fűbe. Még liheg, szédül, szemei zavarosak, fülei muzsikálnak, de mire visszatérek, már a csónakot nézi. — Ez pedig a magáé — ajándékozom neki az idegen, gazdátlan jószágot nagylelkűen. —- Éppen a menyországig úszott érte. A béna ember boldog, hálálkodik. Fel sem tudom érni ésszel, hogy milyen nagy kincset kapott. Pár rozoga deszkaszál, de az álma teljesült. Bucsuzásnál szelíden, melegen azt mondja: — Milyen szép este van!... A gyomra az éhségtől korog, családja ma éhesen feküdt le, a nyomor torkon fogta őket az embertelen vackon, de ez az emberroncs lobogó szívvel, hatalmas érzéssel, a boldogság szédületében körülnéz a mindenségben és kicsordul a leikéből a nagy emberi lélek, melyet eladtam, megtagadtam, mint Judás és mikor hősnek néz, én szinte elsülyedek nagysága előtt, mert tudom, hogy nem megmentettem, hanem halált cseréltem vele... Az éjszaka fényei újra megújulnak, a hold- sugarak a vízzel játszanak. Csend és békesség van... Milyen szép este van!., Flird őiiiaiis helyett a gyégyfirdU otthon ez könnyen és olcsón készíthető a következő készítmények a fürdővízben való feloldása étital: 1. Báznal Jöds6 (lkgára 45 lei). Reuma, köszvény, i s c h i á s, skrofulozis és női bajok gyors és teljes gyógyítására szolgál. 2. Szénsavas fürdő ,,íarbadd“ (1 csomag 1 fürdőhöz 45 lei). Szívbajt, érelmeszesedést. női- és idegbán- talmakat gyógyit. 3. Oxigénfürdő „Oxlgéna“ U csomag 1 fürdőhöz 56 lei). Női- és idegbajt, szív- és véredény bántalmakat teljesen gyógyit. Prospektust díjtalanul küld. Kapható gyógyszer- tárakban és drogériákban, vagy közvetlenül a főlerakatnál: Dr. Gberth J. Korona gyógy- zertár, Mediaş-Medgyes.
