Keleti Ujság, 1931. június (14. évfolyam, 121-144. szám)
1931-06-08 / 127. szám
14 msBsm XIV. ÉVF. t27. SZÁM. wmwBmmtssmmmmmm SLY.TÖY ' «riJ* - •: *sivv£''t)r ■?.£* ' Kapható; Gyógyszertárakban, droguériákban, iSatszertárakban, stílt Főlerakat Str. Flante-ior 36,Te!. 342/93. Bucureşti. Az első férfi képe villant közéjük, az első férfi, akin keresztül annakidején riválisokká lettek. Óh, hogy megfeledkeztek erről! Az asszony férje siet segítségükre: —- Jaj, művésznő, persze, hogy nem változott... A Rómeók nem szoktak. Azok mindig húszévesek... Kicsit ügyetlen segítség volt. Bosszantó szellemesség s ezt a férfi maga is érezte. Meggyötörte a gondolat, hogy beszélnie kell még, de mér nem állhatott meg. Hirtelen érzést vált. Eddig merev tekintete átszelidül, jóság önti el a józanság fölött s előre bókolva az asszonyok felé, folytatja: — Ne haragudjanak rám, de olyan kedvesek voltak maguk, ahogy itt elmerültek emlékeikben... És ez a férfi?— Ugy-o, mind a ketten szerették?... No, nem jól mondom. Mind a ketten szerelmesek voltak belé... És talán egyszerre is... Nem szel-lemeskedni akartam. Azért mondtam, hogy még mindig húszéves, hadd örüljenek neki. Az asszonyok ráfigyelnek már s valami hálás, fölszabadulással néznek az emlékeikben kotorászó férfira. Igen, igen, magyarázza meg ő. Jó lenne! — Ő már elment másfelé, de ott másfelé már bizonyára öregedett egy kicsit. Itt, maguknál, még a régi. É-- lám, most már egyformán szerethetik mind a ketten, hát ne féljenek már egymástól, az Isten szerelmére!... Az asszonyok összenéznek, összemosolyodnak. Tekintetük derűsen átnedvesedik, felkaeagnak. A férfi diadalmasan rántja vissza őket a partszegélyről, amelyre ügyetlenül'kiléptek. Már tréfálkozik, már kikezdi lassan, de Ízlésesen a régi ifjú nimbuszát s végül odáig jut, hogy már a nevét is meg meri kérdezni, mert az elébb nem. jól hallotta. A nevét miiégegyszer ?— Az asszonyok összeölelkeznek, szinte vad. nevető szégyenkezéssel : — Mondd ki te! — Nem... Te... A férfi vidáman nézi, hogyan oldódnak vissza régi, meleg harmóniájukba s most már keményen unszotódik: — A nevét, a nevét kérem! S az asszonyok: „No mondd”... „Mondd hát“... „Ko...“ „vács“. Aztán egyszerre villantják el a keresztnevet: „Gáspár“. A férfi felvonja szemöldökét: — Kovács Gáspár.? Nem egy magas, barna alak? Kék sacou, a jobb állá® egy kis sebhely... Balkezes... Várjanak. Van egy szava járása: „Képzeljük kérem folytatólag...” Nos? — Honnan ismeri? — Az egyik könyvelőm! S a férfi most már emlékezik, Hogy ez a könyvelője, valahányszor a felesége bejön az irodába, mindig elmenekül. A két asszony kicsit elszégyenli magát. Könyvelő! Rettenetes! Hogy iehet könyvelő, aki csillagnak indult? Legyen farmer Brazíliában, forradalmár Spanyolországban, legyen maharadzsa, vagy abessziniai törzsfő, de ne legyen könyvelő. A férfi diadalmasan tapos rá végleg a két asszony hangulatára: — Mit csináljak vele? — s nevet. — Kénytelen leszek holnap előléptetni — maguk miatt. Ez jé! Ettől újra fehnedegszemek. A két asszony örül, hogy valami jót tett a a férfi is megnyugszik, hogy végre eknoneftratja: — Lám, a modern színjátszás nincs kontaktusban a mai élettel. Ezen aztán elvitatkoznak éjfélig... A® autóban hazafelé a művésznő már tegeződik a férjjel. Sőt, kacérul megkockáztatja az asszonynak: — Te, drágám, mi, ugylátszik, örök riválisok maradunk. Most például az uradon keresztül. De ezen már nevetnek a gyerekkori pajtásnők s boldogok, hogy jól mulattak. Csak a férfi küzd egyre elszántabba® az álmosság ellen. S másnap nem lépteti elő a könyvelőt. Megfeledkezett róla. Az asszonyok is. A modera színjátszás nincs kontaktusban a mai élettel. Amikor G^örgspál csendőrörsvezető ur nem álhatóit irta; móricz Pál Erre a tokaji vásárra tulajdonképpen nem gondolt sem Kórik Gábor, sem Szentesi Jóska, Bodzás Jóska. Veress Jani, Losonczi Miklós, Kulcsár Andris, Bodnár Ferkó és a többi löki legény sem, amikor B. Kiss Gáboriaknál,Kelemeneknél, Bényei Istvánéknál, öreg Szentesi Gáboroknál — ott mindjárt csak a „nagy-!égeren“ — kender-dörzsölőbe gyűltek és, a fehérlábú leányokkal szemközt ülve, a holdas estén fújták, fújták, szívből, 1c lekből édesen fújták, dalolták, kacskaringósan elnyujto- gatva, a sok drága magyar nótát, ami ott, a Tisza-men- tén, alkalomszerű esetekből támad... A zsindelyfaragó és egyéb ácsok tavasztól őszig valójában tengersok forgácsot összefarigcsáltak a löki Tisza-parton. A boglyakemence hamar beroppan az ilyen ftxrgácstüztől... A fris- seusült fonott-kalács, turósbéles illata ilyenkor a Tiszáig eiérzik. A forgács meg, mivel a bőrkötös faragómesterek mellékes haszna, hát adtak belőle. Még nótába is foglalták : Tiszapartján faragnak az ácsok, Tdehallik a kopácsolások... Eredj kislány, kérdezd meg az ácsot: Ád-e csókért egy leötö forgácsot? Verje meg az Isten azt 'az ácsot, De drágán adta a forgácsot... Kilenc csókot adtam neki értet A tizedik meg ráadásai kérte. Fújták hát, fújták az édes nótát a tiszalöki lányok, legények. Mint az ezüsthuru cimbalom és a mély,szavú gordonka együtt, úgy szállott, zengedezett a nótájuk a csendes éjszakában... Több helyről ugyanazon holdas este több helyen volt a faluban „dörzsölő“. Különösebb baj, kavarodás nem igen támadt volna a boldog löki legényeknek és lányoknak emez, vagy amaz nótázásból, csak a község túlsó végén «itt ne lett volna a Szent Ist- ván-koronás magyar királyi csendőr-laktanya. Csak a nagybajuszu esiki székely Györgypál Pál őrsvezető ur ezen az éjszaka — hejh, melege volt az őrsvezetőnek! — nyitva nem hagyta volna szobája ablakát... S most a nyitott ablakon nemcsak az estelidet locsolt virágos kiskert verbénáinak, rezedáinak, tátogóinak, törökszekfüi- nck mézes illata szállingott be, hanem belopódzott muzsikáló hangjával a boldog löki legények és lányok nó- tázgatása is... Mindkét löki toronyban rég elhúzták a „takaródét“... A vaatagbajuszu székely Györgypál őrsvezető ur hiúban forgolódott, hiában hányta-vetette magát, csak nem tudott elaludni... — A tagadóját neki, istállóm! — Eszébejutott szegény Györgypál őrsvezetőnek, hogy vagy tiz, tizenöt év .lőtt a bárvizes drága szülőföldön jómaga is szívesen eljárt az ilyenféle dörzsölőkbe, fosztókákra. kalákákba... A hazabeli Harcsákkal, Julcsákkal, Esztusokkal, Eákhe- lekkel Györgypál Pali is éppen ilyen boldogan, éppen ilyen hangosan eldalolgatott fél-éjszakáig... Bizony, arai igaz: igaz, akkor még a pelyhedző bajusszal a világvégéig elkocogott volna Iíákhelékhez egy-ogy ilyen* döi’zsö- lőbe... De katonának is el kellett menni egyszeresük. — Hejh, a tagadóját, istállóm! — még a „gyöngyéletből” is hosszú az a három „kisesztendő“, nem is győzte kivárni a végét Rákhel, férjhezment egy tej felesszáj u jógazda fiúhoz. Földje, marhája azonban jóval több volt, mint amennyit Györgypál Pali — a brassói huszároktól való -—■ „titulus eugsfirer, virtigli korporál“ ur részére osztott a földi sors... Bizony — a tagadóját neki, istállóm —, a puskacsőt magának fordította akkor Györgypál Pál. Az őrmester ur, meg a többi cimborák csak nehezen tudták észrötériteni... Ekkor csapott föl azután csendőrnek — s igy lett, maradt azóta csendőr... A nyitott ablakon bezengedező nótaszónál felkavarodott a lelke... Minthacsnk az ő szivét forgácsolták volna ázok a tiszaparti ácsok, nóbázó legények, lányok... Nagyujér- gcsen pokroeós vaságyából feltápászkodott a „vén csont“ : — Noraajd megtanítalak ón bennőtöket a régulára! — A bőrözött nadrágot, sarkantyus csizmát húzván, igen ínirgett, morgatt a nagybajusz Györgypál Majd másik csendőrtársát, Dcbxeczi káplárt, 'is felráneigálta: — Már nem is lehet nyugodni éjszaka seirn ettől a sok időn- tuli nótázástól!— Felszerelni, káplár!... Gyerünk, fogjuk meg a nyelvét ezeknek a duhaj legényeknek! — N’agyhiitelen felszereltek tehát, a szuronyt is feltüzték 1 karabélycsőre. Szabályos, szép cseadőrlépcsekke! elindultak szét za varni a dörzsölőket. Amelyik kapu előtt valamilyen ügyesebb sur bankó legényke istrázsált, az menten észrevette a közelgető ka- kastoUas-veszedelmet. Hirtelenséggel beugrott a dalolgató fiatalsághoz: — Héjh, jönnek a csendőrök... Jön a nagybajusza Györgypál örsevezető! — Lelkendezve jelentette a süldő legény a kemény „ellenség” jövetelét. Támadt olyan szaladás, hogy a kert végén csakúgy recsegett, ropogott a sövény, midőn a legények kerítésen, árkon, bokron keresztül átugrándoztak... Bár szégyen a futás — hasznosabb elszaladni, mint a községlwi.za dutyijában hálni... A nevető, nevetgélő lányok egyedül maradtak az udvar közepén, őket nem bántották a csendőrök, inkább leültek közéj ök. — Jányok!... Miért nem mentek már feküdni?..* Még leragad a szempillátok! — Györgypál őrsvezető ea-• gedett a komorságából — Nem vagyunk mi tyúkok! — Fehér fogukat ki- \ mutatták, ártatlan, hamis nagy szemüket megvillogtat- ták, nevettek a lányok. Felenykült "látásokra a nagyba- • juszu Györgypál őrsvezető, s ha netalán pár érettebb,' kiszolgált katona ott bakterkedett a lányok között, eze-j két is békén hagyta. Pajtáskodón figyelmeztette őket: | — Most már azután ne daloljatok!... Mert elmúlt: tiz óra! — Öreg Szentesi Gáboréknál a „nagy-lógeren“ nem szaladtak el a legények, bár itt is előre jelentették a csendőrök jövetelét. Kórik Gábor, Bodzás Jóska és a. többiek, szégyentóttek miegugra-ni a fehérlábú, szép ken- derdörzsölő lányok mellől... —.Majdcsak lesz valahogy! — igy gondolkoztak és még rettenetesebben dalolták: Tiszapartján faragnak az ácsok, Ideluittfik a kopácsolások!... — Fiuk, hát nem tudjátok a regulát?!... Tiz órán túl senkifiának nem szabad nótázni! — Györgypál őrsvezető balkezével mérgesen msegcsavaritotta vastag bajuszát. — Hé!... Gyerünk csak befelé! — Közrefogták a nótá.s legényhadat. Szörnyű sötét volt az a kóter... A Gábor legény, a setéiben tapogatódzva, Üelsóhajtoti: — Hej, te Jóska, mi le-sz most? — Mit tudom én! — Meglehetős szontyoloduttan hangzott a Jóska legény szava. — Én még sohasem voltam itt! — De még én sem! — így a Gábor. — Beh. szeretném tudni... Mit szól hozzá majd a* édesapám?! —“Az bizony!... Nekem pedig még hozzá hajnalban ökröket kellene hajtani a tokaji vásárba!... Mi lesz most Jóska?! — Magam is szeretném tudni azt, Gábor, hiszen mink is hajtunk jószágot a tokaji vásárra! — No, mink most azután jól benne vagyunk a pácba, Jóska! — Miközben igy sóhajtoztak és savanyko- dottan tanakodtak a löki legények, esikordult a zárban a kulcs és kinyílt a tömlöeajtó... Debitezi csendőrkáplár, a ragyás ábrázatu, huncut nézésű káplár, nevetve emelt egy kézilámpást a meglepődött legények arcába — Gyerekek!... Györgypál őrsvezető ur most hazaenged benneteket.!— De máskor tartsátok bd a regulát... még a dörzsölőben sem szabad esté tiz óra után a nótát kanyargatai!... Megértettétek?!... Mert az őrsvezető ur nem lesz mindig ilyen kedviben, hé! — A boldog legények álig félóramnltán már indultak a jószággal a tokaji vásárra... Szent Isten!— A löki révnél volt egyszeresük még szörnyű nagy hajeihé, midőn «bt a szabolcsi atyafiak és a karakán hajdúk a sok, sok jószággal, a sok, sok debreceni vásározó-mesterrel és kofával a hidasnál összetorlódtak... Hahogy a vastrghajuszu Györgypál őrsvezető ur és a ragyás Debreezi káplár oda is el nem érkeztek volna és kemény lábokat bele nem plántálták volna a hidasnál a Tisza-part szent homokjába —■ talán még emberhalál is lett volna itt!... A magyar csendőrhöz fogható más elsőbb katona nincsen is, ezek a Györgypál őrsvezetők, Debréczi káplárok egyaránt urak az önmaguk, más emberek, bármely szilaj tömeg szenvedély« felett.
