Keleti Ujság, 1931. február (14. évfolyam, 24-48. szám)
1931-02-23 / 44. szám
14 XIV. ÉVP. 44. SZÁM. mm Nem pénzért! Irta: W« Földes Anna Távirat firvEfc Jött, Messziről, nagy hegyek aljából ziháló dübörgéssel, falvakat, városokat jelző tornyok irányába, vizeken, rónákon át száguldó repüléssel, de a leggyorsabban vágtató vonattal sem eléggé gyorsan. Jött a szomorú hívásra. Anyai szivének ezeT aggodalmával, rémképekkel gyötrődő éjszakák után, reménykedve, csüggedve, végre megérkezett. A pályaudvartól — az autóban — lehunyt szemekkel ült. Máskor? Lázas örömmel, kacagó kedvvel itta-hab- zsolta csillogóra tágult szeme a nagyváros éjjeli éleiének sokszínű, káprázatos fényét. Szerette a lüktető, tomboló lármát, a zajt, a szemek csillogását, az emberek beszédét, a muzsikát, dalt, mely édes varázslatba ringatta a messze vidéki otthonnak unalmas szürkesége után. Most? Szivébe markol, könnyet sajtol szemébe ez a gondtalan, vidám csillogás, az egymás szemébe villanó mosoly az emberek arcán. Beteg a Pubi! A kiesi szőke gyerek, a harmadik fiú, aki nemrég a bucsuzáskor, mikor kiröppent a szülői házból, még nagy gyermekkönnyeket hullatott édesanyjának sima vállaira. Elfúló lélekzéssel, alig ért fel a harmadik emeletre. Az előszoba ajtaja nyitva volt. Tompított, sápadt fény szűrődött be onnan a Pubi ágyára. Szőke haja ziláltan csapzott szét a vánkoson, mig hosszúra nyúlt keze sápadtbetegen pihent a paplan vörösselymén. Dobyné a szivével nézte, a szivével látta s szinte ősz- * szeroskadó szédülést érzett. Öklét a szájára tapasztotta, hogy fájdalmának hangos kitörését visszatartsa. Oda akart rohanni, hogy azt a sápadt, erőtlen kezet, a maga friss életerejével átkulcsolja, uj életerőre segítse, de egy kéz a karjára nehezedett s visszatartotta. — Pszt! Alszik... nem szabad... éppen most aludt el. Dobyné megragadta azt az ismeretlen kezet és suttogó rémülettel kérdezett — könyörgött: — Nagyon beteg?... Hogy van?... könyörgöm, legyen őszinte... veszélyes?... még mindig?... mondja kérem, elbírom... azt hiszem... bárhogy is van... Nyugodt meleg muzsikálta fülébe a drága szavakat: — Csillapodjék, asszonyom', túl van már minden veszélyen, az orvos sem nagyon bizott, de most már teljes a javulás... csak ezután pihenni és aludni kell sokat a Pubinak. Megkönnyebbült mély sóhajtás szakadt fel az anya szivéről. — Köszönöm, kedvesem... nagyon köszönöm meg- nvugtató szavait... nem... nem bírtam volna már sokáig ezt az emésztő bizonytalanságot... én... az édesanyja vagyok a Pubinak — tette hozzá fáradt mosollyal, szinte beleroskadva egy közeli székbe. Ugyanaz a nyugodt hang felelte vissza: — Tudom... vártuk. Dobyné könnyfátyolos szemét először emelte fel az előtte álló ismeretlen nőre. — ügy — Ön táviratozott? — Igen!... Én!... — Nagyon hálás vagyok Önnek drágám, nem is tudom szóval eléggé kifejezni, hogy mennyire lekötelez, — hajolt feléje a Pubi anyja meleg hangon és szives mosoly- lyal. — De gazdagon megjutalmazom, minden fáradságáért és jóságáért... mindent, mindent megfizetek Önnek, kedvesem. Ugye Ön ápolónő?... — Nem vagyok ápolónő és semmi jutalmat sem' fogadok el — válaszolt gyors, heves tiltakozással a kérdezett... Nem pénzért tettem! Dobyné már-már lecsukódó szeme hirtelen felpattant, Gyanúra lobbant, éles vizsga tekintettél mérte végig a hölgyet, aki nyugodt egykedvűséggel állott előtte. Lemérte, ellenjegyezte s ijedtség, félelem szorult a szivébe. Elégett, elhervadt soványságán rikítóit, kiabált az ápolónői ruha alól kilógó cifra selyemrongy. Árulkodott a barázdált, gyűrött arc, az alákarikázott szemek, melyek felényire csukódva néztek szembe vele. — Nem ápolónő? —.kérdezte Dobyné hűvös tartózkodással —- de hát akkor kicsoda? Gúnyos árnyalatú volt a könnyű meghajlással adott felelet: — Az unokahuga a Pubinak, ha szabad! — Nem ismerem — nem igaz! — cáfolt rá metsző hidegséggel, visszautasitó hangon az asszony. Halk, gúnyosan keserű nevetés kisérte szavait a leánynak. — Gondolom, hogy nem ismer aszonyom. De itt a háziak kidobtak volna, ha nem ezt mondom. Dobyné fázósan húzódott össze a bundájában. A^a- lami furcsa hideglelést érzett a tagjaiban. — Kidobták volna? — kérdezte ijedt rémülettel. — De hát miért? kicsoda Ön A leány egy pillanatra lehunyta szemét. — Ki vagyok? — mondta leverten, szomorúan. — Én úgy gondoltam... azt hittem... hogy ezt nem fogja talán... senki kérdezni... hogy ez itt most nem fontos... — És ha kívánom? — vágott a Dobyné hangja kierőszakoló, metsző parancsolással. A beálló szünetben lassan elhalt a leány arcáról a jóság, a szelidség, meleg alázat. Hideg lett,* merész, cinikus. Minden mozdulata megszokott életének vált a tükrévé. — Hja!... úgy?... igen?... — fintorgott felhúzott aj- fe&uak torz paosolyával, — Csak ess szám. csupán csak >egy szám vagyok... az uceasarkáról, asszonyom, ^agy: a Vörös Lizetf az éjszakából... Közel érintő suttogó lehellete, kihivó mozdulata égő pirt kergetett az asszony arcába. Felpattant helyéből s távolabb húzódott tőle. Nagy-nagy magasságból, az anya és feleség glórikus utjának magaslatáról sújtott le tekintete arra a ringy- rongy életre. — Uccára dobott bünvirág, erénysöprü. Szennyes örömök sápadt koldusa, aki üdvösségét pénzért nyújtott tenyerén árulja... Heves undor rázta meg. — Hogy merészelt?... — halt el a hangja-— hogy merészelt?... betolakodni... ide... Lizi! Lizettke! — suttogta a beteg félálomban,, hivő, megnyugvó békés mosollyal... Mintha puha lépteket, gyöngéd, simogató kéz érintését várta volna... egy-két pillanatig. Aztán békés szen- derrel csendes álomra fordult a szép szőke fej... odabent ...a másik szobában... De ezt, itt, egy pár lépésnyire tőle, senki sem látta, senki sem hallotta... A leány merészen felvetett feje magdolnás borulatra hajolt. Mint a lopott napsugáron késő ősszel, merészen kiboruló kis virág. A könyörtelen, hirtelen fagyra könnyes harmattal haldokolva hullnak szót a sápadó szirmok. Az előbb még dacos, sértődött merészsége összeomlott s szemében halálos szomorúsággal nézett az asz- szonyra. Igaza van asszonyom — mondta halkan hangjában egy siró gyermek könnyes panaszával. Betolakodtam... Merészség volt tőlem azt a láztól elgyötört, tántorgó lépésű fiatalembert felfogni a karjaimban, hogy ne zuhanjon az ucea kövezetére... Merészség volt feltámogatni, ide a lakására... itt maradná mellette, hosszú, kínos éjszakákon át... A hajamat 'simára fésülni... selyemrongyaimat a tisztesség ruhája alá rejteni... hogy ki ne dobjanak a könyörületes szivü háziak, akik félretartott fejjel siettek el beteg lakójuk ajtója előtt.. Megesett rajta a szivem... Hiszen olyan nagyon egyedül volt!... és arcán még ott hordozta édesanyja csókjának üde harmatát... Nem volt pénze orvosra... orvosságra... nekem volt. ílimánkodtarű... az orvasnak... a háziaknak, hogy ne vigyék addig kórházba, nmig Ön, asszonyom, meg nem érkezik... Sok kínos gyötrődő éjszakákat vir- rasztottnm át... a földön... az ágya lábánál... — Megfizetem minden fáradtságát... legyen nyugodt kérem — megfizetek mindent — mondta Dobyné nagyon bizonytalanra vált hangon. A lány, mint a megütött, védekező, elhárító mozdulatot tett. — Tegye el a pénzét, asszonyom, nincs szükségem reá... Megfizetett nekem a Pubi gyönyörű éjszakákon... Dobyné hidegen nézett el a leány feje fölött. — Nem akarom! —- tiltakozott fagyosan... Messzonéző, fényscsillagra lobbanás örömtiize égett már ekkor a leány szemében. Semmi sem tarthatta vissza azt az imádságos sóhajokon remegő szavakat, melyek a szív titkos mélységéből virultak ki a leány ajkán. — Az első éjszakák önkívületi óráiban, azt hitte, hogy én vagyok az édesanyja... Átkulcsolva tartotta a kezemet... segítséget kérve...gyógyulást, bizalmat remélve az anyai kéz melegétől, lázas, remegő kezei ráfonódtak az én kezeimre... Édesanyámnak... anyukának szólított... suttogott.., becézett drága gyermeki szeretetével, a szivemre simult: „Ugy-ugy, édesanya... simogasd a homlokom, hajtsd ide fejedet az enyimre... úgy, mint gyermekkoromban... akkor nem félek... ha Te itt vagy... semmitől sem félek... csak maradj itt mellettem és velem. Édesanyja voltam... s ő az én gyermekem volt... egyedül az enyém!... az enyém!,.. Sajnálja meglopott bodlogsá- gát, asszonyom?... Lassan csillapuló, küzködő indulata az asszonynak egy mindent megértő és megbocsátó meleg tekintetben sűrűsödött össze. De a leány be sím várva a feleletét, tovább suttogta elárult, elveszített lelkének felszabaduló vallomását.: ...Szeretetet adtam... szerétetet kaptam érte cserébe. Ez életemnek egyetlen drága, tiszta emléke... Ittam a sze- í retet tiszbavizü forrásából... jutott egy morzsa a tiszta szirtiek dúsán terített asztaláról... sajnálja tőlem, nsszo-" nyom?... Hiszen úgy tanultam... valaha: régen... mikor még gyermekcipőim a templom megszentelt kövén kopogtak, hogy az Isten fia jókért s gonoszakért egyformán szeretetből jött a földre s ezért halt .meg a kereszten... Dobyné hirtelen meleg öleléssel vonta magához a leányt, mig tiszta csókja rátapadt a homlokára. — A szereiét Istene fizessen meg... s áldja meg édes leányom, — suttogta forró, mély hálával. Könnyeik egybefolytak, összetalálkoztak, belehnlltak egy arauyveclerbe, melyet a jászolban született Isteni gyermek keze nyújtott először, oda az emberiségnek. Ébredő, hosszú sóhajtás, halk hivó hang lebbent e! ekkor a beteg ajkáról. Édesanyja fájdalmas, siró-nevető zokszóval omlott ágya elé: — Fiam! — Édesanyám! — lebbent el egyszerre a két sóhajtás. A leány az ajtó raeüol nézte minden mozdulásukat. Szomorú mosollyal, könnyes, simogató szeretettel nézte őket. Ajka remegő mozdulása mintha jniod utána mondta volna, a boldogan siró, egymást sok drága szóval becéző suttogásukat. va j jón hallotta-e a Doby Miklós elsőéves joghallgató halálosan komoly kijelentését, melyet ott nyomban édesanyjának tett?... — Feleségül fogom venni a Lúieftkét... olyan nagyon jó völt hozzám. De Lizettke már nem volt sehol. Eltűnt, elnyelte az éjszaka, melynek csillogó szárnyú, síró lelkű lepkéje volt. Megszületett Páneurópa Ady Endréje Húshagyókedd reggelén éles kopogtatásra ébredtem. Gyors iramban ugrottam az ajtóhoz, nem találtam a kulcsot s csak nadrágzsebeim kiforgatása után voltam abban a helyzetben, hogy az elzárt ajtót felnyissam. A kopogtatót azonban seholse láttam már. A vendég névjegyet hagyott rajzszeggel az ajtóra illesztve, amely ilyenformán festett: Vándor Mihály elcsapott vasúti pályafelvigyázó-, a Páneurópa című verseskltet szerzője. A kis papirkartonlap hátsó oldalán hihetetUen gyenge Írással a következő sorok ékeskedtek: „A szerkesztő úrral fontos ügyben szeretnék beszélni. Kérem déli egy órakor jelenjék meg a Metropol mellett lévő Kerekes- étteremben." Az első pillanatban magam sem láttam elég tisztán a helyzetet. Ki lehet az a Vándor Mihály, elcsapott felvigyázó és a Páneurópa cimü verseskötet szerzője? Soha erről a névről nem hallottam s még kevésbé a versgyűjteményéről. De utóvégre — gondoltam magamban — e sorok Írója még sera ismerheti olyan tökéletesen az irodalmat, hogy ne tévedhetne. Pontosan déli egy órakQr a névjegykártyán megjelölt étterem helyiségében voltam. Az egyik szobában hatalmas kerek asztal mellett egy hatvan év körüli, hó- rihorgas, furcsa férfi ült. Kezeivel az asztalra könyökölt s éktelen nagy tenyerébe temette arcát. Amikor belépek, éppen felnéz. Areán megszámlálhatatlan barázda. Úgy néz ki, mint az ekével végighasitott termőföld. Orra alatt hatalmas bokros bajusz. Mintha kőt beretvapamacsot kötöttek volna össze. Fején keménykalap, rajta ujjnyi vastagságú zsirfoltok. A ruházata kilencvenes évekbeli Ferencz Jóska. Tükörfényességü ruhája mellett egy negyvenhármas eugos cipő. Az asztalon hatalmas kézirattömeg. Üdvözöljük egymást. Szinte zörögtek csontjai, amikor hosszú ujjaival megszorította kezemet. Helyet foglaltunk. Odaszól a tulajdonosnak: — Hozzon az urnák — s ekkor rám mutat — egy pohár bort. Tiltakozni akartam. Csak én fogyasszak, hiszen amúgy sem vagyok valami nagy alkohoibarát. Hiábavaló volt azonban a tiltakozás, mert mutatóujját vészt- jóslóan emelte maga elé, komoran megszólalt: — Uram. én soha életemben semmiféle alkoholt el nem fogyasztottam. Szigorú tekintete elnémított, ö azonban tovább folytatta: — Először a. szerkesztőségben kerestem, ahonnan a lakására, utasítottak. Tetszik tudni — s a hangja mult- •százados kripta visszhangjához hasonlított — én vasúti tisztviselő, pályafelvigyázó voltam, de ezelőtt harminc évvel egy karambol alkalmával elcsaptak. Már akkor is nagy kedvelője voltam az irodalomnak. Közben a bor érintetlenül csillogott az asztalon. Ki- nálgatni kezdett. Végre megizleltem. Majd újból belemelegedett az elbeszélésbe. Szájából valósággal szózuha- tag tört elő: — Az irodalom-pártfogást úgy értelmezem, hogy tehetségünkhöz képest hozzá kell járulni a nivó emeléséhez. Jómagam pedig már völegénykoromban szép verseket faragtam s ezért újból nekiláttam a versíráshoz. Számos írásomat küldtem be a lapok szerkesztőihez. De tudja kérem — s hatalmas lendítést vesz a keze — azok a szerkesztők csak befutott Íróknak a munkáit hozzák le. Tisztában voltam a helyzettel. Mégsem távozhattam, mert a szózuhatag tovább ömlött: — Tizenöt évig nem írtam, de amióta olvastam Brian d páneurópai tervéről, kitűnő eszmém támadt. Megírtam ezt a könyvet. És büszkén mutat rá egy háromszáz oldal terjedelmű kézzel írott, verseskötegra, amely a következő cimet viseli: „Páneurópa már nem utópia.“ Át akartam tekinteni, de nem sikerült. Teljesen ki- silabizálhatatlan írás. Megkértem az érdemes szerzőt, szíveskedjék segítségemre lenni. Készségesen vállalta. De kiderült, hogy otthon felejtette a pápaszemét s anélkül még saját Írását sem tudta olvasni. Pusztán csak ezen mult, hogy az uj Ady Endrét be nem mutathatom... D. B.
