Keleti Ujság, 1931. február (14. évfolyam, 24-48. szám)
1931-02-23 / 44. szám
XIV, ÉVF, 44. SZÁM. «aaswmB» 13 WäMS'I t-a— Nagyerös Salánki Irta Donáth László. A vénasszony felkászolódott az ágyból, ablakot nyitott B kikémlelt az éjszakába. Alszeg felől kutyaugatás hallatszott, a kocsma tájékáról ajtócsapkodás, de az irtózatos ordításnak sehol semmi nyoma. Bizonyosan csak álmodta. Az éjszaka vaksötét volt, hiába erőltette gyengülő szemét, nem látott a kapuig se. Aszott mellére hűvös szél csapott, az ablakot bor- zongva tette be. Alig szundított el, másodszor is telrettent a rémes üvöltésre. Most már kétségtelen. Ablaknyitás nélkül is jól hallja. Az ö fia, más nem lehet. Éjszakának idején más nem merne ordítani a faluban, mikor a csendőrök is itt vannak. Most pedig itt vannak, este óta mindegyre hall- szik a sípolásuk. Senki más, csak nagyerős Salánki, ki elől a csendőrök is más uccára térnek. Mikor ablakot pattintott, már a szegleten üvöltött, ahol az ut háromfelé szakad. Remegés fogta el. Nagyerös Salánkinak olyan tüdeje van, mint a szelek katlanjának; ha elbödül, reng a falu a hangjától. Valaki ismét megfutott előle, az után kiáltja: — Ribanc! Senki! Nyomorult! Állj meg. ha van bátorságod! Piszok! Végül olyat káromkodott, hogy a vénasszonynak elakadt a lélekzete. Egy ideig még ordított, káromkodott, aztán hazafelé indult. A vénasszony megismerte döngö lépéseit, előre irtózott a házukra zuduló vihartól, ami mostanában szinte mindennap elkövetkezik. Rendesen úgy kezdődik, hogy valami felett összezördül az asszonnyal s nagy mérgesen elindul hazulról. Az ajtót már úgy huzza be, hogy a vakolat omlik utána. Aztán egész nap a kocsmán bömböl. Ilyenkor minden jólélek kerüli, de olyan is akad, aki még hergeli, hanem ha megvadul, esze nélkül fut előle. Ez meg utána. Űzi, hajtja. Ha nem éri utol, haza megy méreggel s a feleségén, meg az ártatlan gyermekein tölti a bosszúját. Az asszonynak örökösen kékfoltos a teste. I^yik csomó el se múlik, már rajta a másik. A gyermekeket ugyan nem üti, hogy éppen ütné. akkora gyermeken mit is ütne ez a nagyerös férfiú? Elég. ha hányja-veti. lapdázik velük, mint a macskakölyökisel. Minapatjen Istvánkát a küszöbről éppen a trágyacíöínb tetejére dobta. Szerencsére puhára esett, különben nyaka szakad a drága gyermeknek. így is olyan ijedtség állott bele, hogy cjjel mindegyre felsikolt. Ilyen volt az öreg Salánki is. falurettegtető, család gyilkolója. Az ijedtséget tett minden gyermekébe... — — Jaj, Uram-teremtöm! A vénasszony ijedten tipegett a pitvarajtóhoz, be- riglizte. kulccsal is bezárta s felvetette a három vaspántot. Ilyen állapotban be nem szabad ereszteni. Asz- szonyt, gyermeket, mindent pozdorjávn törne. Inkább az udvaron törjön-zuzzon, míg elfárad s míg lohad a mérge. Aztán pajtában, vagy csűrben valahogy elfekszik s reggel maga se tudja hogy került oda. Tovább semmi baj sincs, józanon a légynek sem árt. így részegen. nekivadult állapotban még az állatot is nyomorékká tenné. — Jaj, Istenem! A kapu hátra csapódott. Nem nyitotta, rúgva rúgta be. A vénasszony reszketve futott a másik szobába, hol a menye riadozott a gyermekekkel. Máskor nemigen beszéltek. Régi harag volt közöttük. külön laktak, kenyéren is külön voltak. Annakidején mást akart elvétetni, de a fia ezt szerette életre-halálra. Most meg üti-veri, állatnak is sok volna, amit néha rátesz, mert félti az istenadtát, pedig az még a szemét se merné másra vetni. A vénasszony már csak tudja!... — Jaj, jaj! ... A fiatalasszony kiugrik az ágyból. Nagyerös Salánki már az ajtót rúgja s rázza, hogy a kilincs majd kiszakad. Úgy hull rá az ökölcsapás, hogy aki most ébred, világvégét sejti. Az asszonyok reszketnek, alig győzik kéztördeléssel. Az ucca meg gyülekezik. A kapukon sebtiben öltözött férfiak óvakodnak ki, de csak állnak, várnak s egyik se mer közeledni. Nagyerös Salánki döngeti az ajtót, ököllel csapkodja s istentelen káromkodással rettenti az alvó falut. — Nyisd ki ribanc! — csikorgatja fogát — nyitod-e vagy reád gyújtsam?!... Nyitod-e hé, azt a... Vére meghűl, aki a rettentő káromkodást hallja. Aztán a ház falának fog. Karmolja, rúgja, tépi s üvölt, mint az éhen csatangoló farkas. Benn felsírnak a gyermekek, az uccán meg a férfiak morgolódnak. — Nagy dolog, hogy ez a vadállat igy rémitse a falut, — súgja egy lógóbajuszu, de jól vigyáz, hogy a szomszédja is alig hallja a beszédet. A többi bólogat s valamelyik a vasvillát emlegeti. Erre jórészt hazaszállingóznak s vasviliával térnek vissza, mintha tűzvész volna. Jó kézbeli, védelemre, támadásra biztos eszköz, mégis tétováznak. Nem mondják ki, de mindenki arra gondol, hogy mi lesz, ha nagyerös Salánki valamelyikük kezéből kicsavarja... Hát akkor az Isten irgalmazzon!... A vénasszony ismét csak a vaspántokat tapogatja. Azokat még az öreg Salánki rakatta volt a pitvarajtóra. Egyet hosszában, kettőt keresztben. Tenyérnyi széles mindenik. Saját indulatának akart gátat vetni ezekkel a vaspántokkal, mert az ital gőze öt is gyakran feszítette, Az ajtót is tölgyfából szabatta. Józanon emberséggel gondolkozott. A házat Is emelet formára épített», Az ablakot óriás se érné fel és amellett vaspálca ál) mindenlkben. Oda könnyen be nem megy senki. Benn hát nyugton lehetnének, mégis minden ökölcsapás újabb ijedelem, hogy még a gyermek is a párna alá rejti a fejét. — Édesanyám, hamar megvirrad-e? — kérdi a Kisebbik, de a feleletet nem meri bevárni. A fiatal asszony se holt, se eleven, a vénasszony alig győzi simogatni a nézésével, mert egyébként nemszól most se hozzá, csak a gyermekeket bubusgatja. Nagyerös Salánki még birja ököllel. Más emberé rég feldagadt volna, az övé bár meg se sajdult. Szája se fárad a gyilkos káromió beszédben. Ajakáról foiyţon zuhog a szó, mint robajló vizek árja. Agyából még nem tisztul a mámor, minden percben uj rohamra ösztökéli. A favágón fejsze után kutat s a sötétben tapogatva, valami nyers csaptató rúd akad a kezébe. Szinte üvölt örömében, amint feje felett suhogtatja. Csapásai alatt megreszket a kemény tölgyfaajtó. Az uccán topogo férfiak mintha lassú táncot járnának a vasvillák körül, fejük szédül a nagy tehetetlen akarástól, mégsem akad, aki bár egy lépést közeledne a Salánki kapujához. El- révülésiikben alig veszik észre, hogy az utón valami sötét alak jön lefelé s egyenest a'kapunak tart. — A pap, a kicsi pap, — suttogja valaki — még bemegy, aki lelke van!... Annyi merszük sincs, hogy bár egy szóval tartóztatnák. Csodát látnak benne. Csodajárás a tulajdon szemük előtt. Mert ez a kicsi pap egyébként is tiszta csuda.... A meghalt öreg az üres templom papja volt, melybe nagy 1 ünnepeken is alig tévedt néhány ember. A többség a (kocsmát gyakorolta, ahol pléhkannával harangoznak s (decivel mérik a szentleiket. Ez uj lelket vitt az üres falak közé. Már az első vasárnap kisirt szemmel tért haza az a néhány vénasszony, kinek nem akadt egyéb dolga, minthogy a templomba felcsoszogjon. A másodikon már férfiak is voltak s a harmadikon alig talált helyet, aki késön talált menni... A kocsmáros oda volt az ámulattól, mikor a nép lesütött fejjel szállingózott hazafelé s bár egy lélek se tévedt be a kocsmájába. Délután legtöbben a kerti ösvényeken lopakodtak fel s tán még maguk előtt is restelték, hogy a templom vecser- nyén is zsúfolva volt.... Es most a nép imádkozott... Eddig mindenki a papra bizta, most utána sóhajtotta B a bolthajtás párás lett a sürü sóhajtástól. Ezután vasárnap a kocsma kezdett ásítani, legfen- nebb ha nagyerös Salánki bömbölt benne, mert az oda se köpött a csoda kicsi papnak... Aki nem is olyan kicsi,, mert úgy szalmájában éppen szép szál ember, de hogy az öregnek füligérö bajusza, melligérő szakálla volt, ennek meg a bajusza is alighogy pelyhedzik, aztán hogy az öreg teste alig fért a kathedrában, a hangjától szinte repedtek a falak, ez meg olyan sovány csontféle s hangja mintha lágy muzsika volna, hogy az ember szive majd lolvad tőle s hogy olyan fiatal, mint a venyigén az Iső bimbó, hát azért kicsi pap. Meg azért, hogy még csak káplán, mert még hátra van a nagy vizsgája. A nüspök küldötte, hogy addig is gyakorolja magát. De ahogy prédikált s ahogy minden szóra ráhagyogat a kezével, akármilyen meglett papnak számot tenne. Éppen csak hogy még egy k'icsit fiatal a felfogása. No. nem a templomban, mert ott ugyan öregesen viselkedik, hanem künn a parókián. Minden este felgyüjti a legényeket s oktatgatja: bibliát olvastat, zsoltárt énekeltet, azután szavaltat, végül pedig birkóztatja őket. Hát ez. no, ez egy kicsit s hogy maga is birokra áll a legényekkel. Aztán, hogy a legerősebb legények is félnek tőle. azt mondják, hogy ropog a csont, ahová fog... Itt ugyan most ő is próbálhat Salánkival, mert ennek törik is, ami a kezébe akad... Nagyerös Salánki megfordul a kapunyikorgásra. Orrcimpája veszélyt szimatolva reszket. Aztán hamar elébe áll s lihegve fuj, mint a habosra hajtott paripa. A csendőröket sejti s csak elámul a szelíd szóra: — Jó estét szomszéd. — Szomszéd?! — döbben rá Salánki. Ha nem csendőr, csak kisértet lehet, gondolja magában, más ki merné rányitni a kaput?... Hozzáhajlik, szemét a szemébe akasztja, mint két tüzes horgot, lehellete arcát éri... — Salánki vagyok hé! — dörgi vészesen s a szót mintha az orrán szűrné át. Aztán várja, hogy mikor s merre tűnik a kísértet, mert bizonyos, hogy eltűnik. De hogy mégse tűnik, nyakát szegi, izmai feszülnek, szeme szúr a nézésével s hü- ledezve ámul, hogy még mindig előtte áll. Ember volna? Ember ki áll meg előtte?!... Meghátrál, ugrásra lendül... — Egy kicsit tán tulhangosan zörget Salánki szomszéd, — szól nyugodtan a kies ipap. — Ki vagy istenfia?!... Még hátrább lép, hogy hely legyen a rugaszkodásra. Eldobja a rudat. Ekkora indulat már csak úgy csillapul, ha puszta kézzel tépi szét, aki elébe mert állni. — Ki vagy?! — ordítja mégegyszer s nem tud határozni: az égig dobja, vagy a földön tapossa szét?!... — A pap, a kicsi pap, — mosolyog a szeme közé — nem ismer meg a hangomról? Salánki csak hüledezik. — A hangodról?!... Még a vén pap ugatását se igen hallgattam... Te kicsi pap, összerágjalak-e, vagy rágat- lan nyeljelek lé?!... — Ki bántotta szomszéd, hogy igy nekibőszült? — Az Isten, de azt is leszedem az égből!... — Az Isten csak áld, Salánki, de ha sújt, a csapása j halálos. — Nem félek bé, még az Istentől se féleki — Mért is félne az édes atyjától? — Nekem papolsz-e?! — Magának is, mert az Isten minden eltévedt juhát Keresi. — Jól mondod no... Akkor hát juh vagyok... Berbécs hé, beibécs, aki feldöf,.. Lám, no, meg mersz-e állni előttem? Nekirugaszkodott, hogy a fejével üsse el. mint a kos a kisgyermekeket. A pap félrelépett s nagyerős Salánki elzuhant a földön, Ahogy felsegítette, Salánki váilonragadta. — Hohó. ördögöd van?! Nem tudtam hé. Ne tarolj előlem, hanem szembe, aki istene van ennek a nyomorult világnak!... Keményen rázta a kicsi papot. Az egy ideig állotta, de aztán megfogta a két csuklóját s azt mondotta, hogy nem birkózni jött, hanem beszélgetni. Salánki a szemébe meredt a részeg vigyorgással bámult rá sokáig. Tűrte a fogását, meg tetszett, hogy olyan jő meleg puha kéz szorítja a két csuklóját. Aztán megsokalta s el akarta huzni. Vaskapocs, vagy mi a csuda, hogy az a puha kéz nem akar engedni?... Feszíti, csavarja, de nem tudja kivenni. — Hé-hé. játékban vagy?... Ereszd el no. A pap eleresztette. Salánki dörzsölte a helyét. — Kicsi pap, tudod-e, hogy tiszta jó fogásod esik? Veled egyszer érdemes volna összefogózni... Te, ketten hogy betömök ezt az ajtót!... Segitesz-e?... Hehehe, ezt a véntolvaj Salánki valamikor jól megiszkábálta, mert ez egy embernek oda se hederit... Hehe, ismerte magát az öreg, de a fiára is gondolhatott... Hehe, betörjük-e, vagy a fogadóba menjünk?... Veled még szívesen koccintanék egyet-kettőt... Eljösz-e kicsi pap?... Ott legalább a szemedbe tudnék nézni... Hallottam, hogy kék szemed van... Ez az asszony mondta, aki most előttem be- zárá az ajtót... Tudod-e, hogy minden fehérnép bomlik érted?... Te. hallottam... Az a ribanc fogadósné is azt mondja, hogy veled még, de csak veled... Mással nem, de veled igen... Erted-e?... A kék szemedért... Hát el- jössz-e?... Aj te, micsa kocsmárosné teszi ott a bort elődbe!... Te, csak úgy reng a fiatal hús rajta... Kacsintott a beszédében, de azt a kicsi pap a sötétben nem láthatta. Megindultak, Salánki a félsulyával reánehezedett. Az emberek elhúzódtak az uccáról, de a kapuk mögül utánuk bámultak. Szó s hang nélkül, mint a csodái látók. Mentükben még tusakodtak. Saiánkit az a ringójárásu menyecske erősen húzta a kocsma felé, de a kicsi pap azt mondta, hogy neki csak otthon esik jól az ital... Bora pedig rogyásig van... Salánki már hajlott a szavára, úgy ment vele, mint a gyermek... A parókia sokáig zengett az éneküktől... A Salánki borízű basszusa reszkettette a környéket, mint a vi- harzugás. a kicsi pap lágy tenorja ütemesen simult hozzá, mint a szellő lebbenése. Reggel a harangszó is csudát látott. A kicsi pap mosolyogva aludt a díványon, nagyerős Salánki úgy ruhástól fújtatott a pap ágyában, mint csépléskor a gőzkazán. Elsőnek Salánki ébredt. El nem tudta képzelni, hogy hol van? Időbe telt, míg ráeszmélt... Lábujjhegyen osont az ajtóig. — Aludjál kicsi pap, aludj, mert te jó ember vagy, tőled a leckét is elfogadom... A kerteken lopakodott hazafelé s nem mert felnézni az áldott napra. Otthon rögtön dologba állt s bár még nem is evett sötét estig. Hangos szavát sem hallották egész héten... Vasárnap korán kelt. Mosdott, borotválkozott, a bajuszát kikötötte, még legénykorában se készült különben soha. A kicsi fiát kézen fogva vitte a templomba. Mikor belépett, a hátulülök felállottak, a tulajdon szemüknek is alig hittek. Az orgona zúgott. A nép ajkán zengő áhítatból dörögve tört utat falrengetö hangja: „Istenemhez száll az ének és ő benne vigadok, mert szerelme bármit nézzek, mindenünnen rámragyog; véget ér majd mindenem, csak az ö szerelme nem, mely szivemet égbe vonja, onnan néz rám áldó gondja..." Karácsonykor már senki sem csodálkozott, mikor a fiatalabb férfiak sorában Saiánkit látta legelöl az ur- asztalánál... Csak a felesége zokogott hangosan, mikor a szent kelyhet a szájához emelte... Be jó volna letenni a tollat s könnyesen gondolni a megtérőre, ki fel nem fogadta, mégis megállotta, hogy bor ezután csak a szent kehelyből érintette száját. De az élet tovább irta s elrontotta a szép mesét... Nyár derekán nagyerős Saiánkit leütötték a szöllő- kapunál... . ' ; Régi harag, régi nagy sértések, rég adott ütések zúdultak rá. Egész csapat vette közre. Látta már. hogy sorsa betelt, mégse ütött, se nem futott, pedig úgy tán megmenekült volna. De csak védekezett. Szavával csltitott. két karjával felfogta az ütéseket, míg a fején halálos seb nem tátongott. Akkor ragadta meg egyik régi ve- télytársát, aki a halálos ütést adta, maga alá gyűrte s nem volt erő, mely halálra dermedő kezéből kivehette volna. Szinte minden csontját összetörte. A két koporsót egyszerre vitték. A kicsi pap magába roskadva ment a menet élén. A fekete zá3zló szomorúan lengett, lelkén még feketébb tusakodás rágott... Mintha öt vádolná az a bánatos harangszó: gyilkos... gyilkos... gyilkos...
