Keleti Ujság, 1931. január (14. évfolyam, 1-23. szám)
1931-01-05 / 3. szám
XIII. ÉVF. 3. SZÁM. team Jteutar' Pálfy Miklós felsőszentmihályiíöldmivelő novellás kötetet adott ki (Kolozsvár, január 3.) Pálfy Miklós egyszerű falusi ember, a tordamegyei Felsőszentmi- hály községből. Eddig csak a föld ismerte, amelyet szerető gonddal szántott, kapált, simogatott és amely a nehéz munka után faárnyéka alatt déli verőn elringatta, pihentette. Csendesen, munkában, gondokban élte a falusi ember életét, azt a titokzatos életet, amelyről keveset tudunk. Ez a titokzatos élet látszólag külső jelek, effektusok nélkül a verejtékes homlokok mögött, fáradtságtól dobogó rejtett szivek mélyén zajlik le. Mert ki tudná szóba foglalni mind azt a sok csodálatos érzést és gondolatot, amely az ilyen rögök fölött bandukoló, virágot kaszáló szép magyar koponyák mélyén rejtőzik. A népköltészet kincsei, gyönyörű dalok, balladák sejtetik néha, hogy odakinn a faluban az élet, a természet gyönyörű ölén néha virágot hajt ez a szép magyar szív, a felgyűlt szépségek nötaszájiiyon elhagyják az ajkat és másnap a túlsó határon csendül fel ez a dal, madár, szellő átviszi a szomszédfaluba és anélkül, hogy valaki szerzőjét tudná, mint édes csók tündök- lik a uép ajkán. Pálfy Miklós szintén e régi névtelen dalköltők ivadéka, ő azonban már mai ember. Ismeri a tollak ismeri a nyomtatott betűt, tudja mi a könyv és öntudatosan kér szót az irodalomban. Teljesen modern eszközükkel dolgozik. Egyszerűen. könyvet adott ki „Testvérek vagyunk“ címmel s ebben a könyvében tizenkét novelláját hozta nyilvánosságra. Küldött nekem is belőle és ezenkívül megtisztelt egy levéllel is, amely megérdemli, hogy nyilvánosságra kerüljön. Pálfy Miklós levele. „Iskoláim nem terjednek túl az elemin, mutatkozik ke szerényen — egész életemet az aranyosszéki k 'csi rögön éltem. Egyszerű földmives, paraszt ember vagyok s írásaim leérem ezen az alapon mérlegelni. Nép vagyok. Bennem él az erdélyi parasztság minden fájdalma, törekvése, küzdelme, szerelme, jobbsors utáni vágyódása, amely csak békés eszközökkel, a midiből okulva egy jobb jövendőt könyörög. Élni Isten-hittel, ragaszkodni faji mivoltunkhoz, de szeretni Erdély minden népét, hogy viszontszeretetet találjunk a magunk számára is, és ragaszkodni a földhöz.“ Ez a programmja Pálfy Miklós kisgazdának. Bölcs, igaz tapasztalatokkal teljes és nv'nden izében erdélyi. Ragyogó magyar öntudat fűti át minden sorát úgy a levelében, mint a könyvében. Másik meglepetése levelének, az erdélyi irodalom tökéletes ismerete. Kiderül, hogy olvasta az erdélyi irók könyveit, fegyelemmel kisérte az utolsó tiz esztendő szellemi életének r egmor.du'áKait és annak jelentőségét teljes mértékben értékelni tudja. „Azt hiszem, felesleges ön előtt ismételnem az erdélyi lélek csodálatos kibontakozását, — Írja, — mely az im- périumváltozás után gazdag színnel, ezer illatai lopta be magát élcsüggedt sziveinkbe s uj életvágy töltötte meg lelkünk kamráját. Élni akarunk! Élni fogunk, mert ezt a lelket a hosz- szu évszázados nehéz küzdelem meg nem ölhette. de nemes fémmel vonta be, hogy örökéletü legyen ezen a földön.“ Aki ezt az őszinte vallomást olvassa, kétségbe vonja, hogy egy egyszerű szántó-vető ember darabos ujjai alól formálódtak volna betűkbe ezek a szép távlatokat mutató gondolatok. Hátha a pap, vagy a tanító kontárkodott bele — gondolja önkéntelen az ember. A bizonyítók azonban már ott van a levélben magában, irás- liibák alakjában. Ezeket a pap, vagy a tanító biztosan nem hagyta volna benne. És ezeket az iráshiiiákat szívesen megbocsátja az ember, kitáruló lelkének szépségében fürődve. „Nép vagyok.“ A harmadik „nagy dolog“, amiért Pálfti bátyámat az erdélyi magyar nyilvánosság elé hurcolom, az a csodálatos körülmény, hogy az ö példája révén is szentsőges kinyilatkoztatásképpen még a vaknak is látnia, tudnia kell, hogy az erdélyi magyarság kultúrájának, fenntartó erejének alapjai a névtelen rögforgatők millióinak belsejébe eljutottak és gyümölcsöt hoztak. Abban a pillanatban pedig, mihelyt ez megtörtént, népünknek és kultúránknak fennmaradása nemcsak egyesektől, — akármilyen tehetségektől, vagy külső esetlegességektől függő valami, amelyet építhet, vagy bonthat a politika, — hanem magában a népben nyugvó öntudatos valóság. Ezt jelenti a Pálffi gazduram súlyos mondata: „Nép vagyok.“ Még abban az esetben is ki kellene Írni az újságba, már csak a levele révén is Pálffi Miklóst, ha nem irt volna és nem adott volna ki egy kötet novellát. Bár igaz, hogy pennaforgató ember létére jobban érdeklődik az erdélyi magyar szellemiség eseményei iránt, mint gazdatársai, mégis élő bizonyitéka az erdélyi magyar irodalom alig tízesztendős munkássága hatásának. A „kritika.“ Ilyen előzmények után vettem kezembe a könyvét, melyet ő egyébképpen a falusi népnek szánt. Itt-ott meglátszik Írásain a pro- gramszerüség, de csak kezdetben. Néhány mondat után mindent leráz magáról az iró, megfeledkezik programról, problémákról és csak azt a csodálatos világot önti sorokba, amely benne és körülötte él. A földmivesből a földnek szépmivese lesz, ez az ezeresztendős szerelem a föld iránt, a kicsi falu iránt, annak emberei, gondjai, szenvedései, örömei, nyomorúsága iránt megihletik a lelkét és irja-írja egyszerű történeteit sok természetességgel, sok szépséggel. Ugyanazt végzi a tollal, mint talán a szomszédja, aki himes kaput farag, vagy fejfákra rójja rá művészi gonddal belső világának sokszor csak derengő szépségeit Az olvasott könyvek a háttérbe vonulnak, nem utánoz senkit, a természet, a föld gyermeke ő, amelynek nagysága és ezer gyönyörűsége, bánata, árnya, fénye elhomályosítja az ezenkívül fekvő csúf, gonosz világot. Már csak a falu horizontján belül, a hegyek alján, erdők tövében megbújt kicsi fehér házak világát látja, amelyekre ráhajlik tavasszal a virágos fa, ősszel a kopár fa és érzéke van hozzá, hogy meglássa miként rezzen meg a „nagy madár súlyától a gyönge' ág“. Azok a legszebb sorai, amelyben az édes anyaföldet hozza elénk. Figyeljük csak meg például az alábbi leírását: „Reggelre hatalmas zápor szakadt Aranyosvölgyére. Mire a nap feldugta aranyfejét minden növény felfrissült színben hirdette az Isten végtelen szeretető t. A tikkadt, poros levegő is mintha kicserélődött volna. A Nyugatról jövő szellő hozta, sodorta magával a titokzatos havasok ezeril- latu lehelletét s az elcsüggedt nép, mint kapott, ajándékot szívta magába az ázott levegőt...“ Finomság, szépség, üdeség és költészet van ebben a leírásban. Novelláinak figurái szintén ilyenek. Gondütötte fejek, erős, kemény arcok, vagy ellágyult szemek, férfiak, nők, gyermekek minden, minden valóságos életet lehel. Azonnal rájuk ismerünk. Ahogy látta, ahogy érezte őket, úgy hozza elénk. Árany-nyilás ez a könyv a falu népének belső rejtett világához. Természetesen nem szándékozunk kritikát írni a Pálffi Miklós könyvéről. Kétségtelen azonban, hogy igaza van, amikor levelében mások véleményeképpen „őstehetség“-ét emliti. Úgy sarjadt, mint kint a dűlőben a virág, észrevétlenül, de szépnek, illatosnak, üdítőnek, igaznak és magyarnak. Nyíró József. Nem vizsgázhatnak többé a kisebbségi tanárok és tanítók A vizsga letételére kijelölt öt esztendő letelt és a miniszter ígérete ellenére sem tűzött ki újabb terminust — Súlyos helyzetbe kerültek a nem vizsgázott tanárok (Kolozsvár, január 3.) Az impérinmválto- zás utáni időkben tanáraink és tanítóink hozzáláttak az államnyelv elsajátításához és már birják is annyira szóban és Írásban a román nyelvet, hogy kötelezettségeiknek eleget tehessenek. Ennek ellenére 1925-ben megszavazták azt a törvényjavaslatot, amely kimondta, hogy csakis azok a kisebbségi tanerők működhetnek, akik a törvény megszavazásától számított öt éven belül vizsgát tesznek a román nyelvből. Ezelőtt öt évvel, a törvénynek a hivatalos lapban való megjelenése után tanerőink fokozottabb buzgalommal fogtak hozzá a tanuláshoz s még az éjszakájukat sem kímélték, csakhogy eleget tegyenek a törvény követelményeinek. Azóta számos esetben tartottak vizsgákat. Rendszerint azonban olyan későn szereztek tudomást az érdekelt felek a terminusról, hogy szinte fizikai lehetetlenség volt azokon megjelenni. Vagy ha hosszú tanulás után a bizottság elé kerültek, a legtöbbször a jelentkezőknek több mint 50 százalékát elbuktatták. A legutolsó vizsgát ezév őszén tartották meg. A közoktatásügyi miniszter maga is beismerte, hogy az állami hatóságok hibájából kifolyólag többen nem jelenhettek meg a vizsgákon, megígérte, hogy mielőtt az öt év letelne, egy újabb vizsga-terminnst tűz ki. 1930 december 22-én volt a kritikus nap, amikor eltelt a kitűzött öt év. Ennek ellenére azonban a minisztérium megfeledkezett a beígért vizsgák megtartásáról. Naivság volna azt hinni, hogy tévedésből történt. Hiszen a miniszter alaposan ismerte ezt a problémát. Úgy látszik azonban, még most is akadnak olyan politikusok, akik sajnálják attól a kisebbségi tanítótól, vagy tanártól azt a darab szárazkenyeret, amelyért alaposan és becsületesen megdolgozik. A felelős kormánytényezők nap-nap után nyilatkoznak, hogy milyen kitünően bánnak a kisebbségekkel, de ezúttal is bebizonyosodott. hogy az Ígéretek csak papíron élnek s egyáltalán semmi közük sincs a gyakorlati élethez. Reméljük azonban, hogy a kormány is belátja, hogy a jelenlegi nyomorult helyzetben nem kívánatos a szellemi munka- nélküliek számának szaporítása. Végre az állam ügyét intéző politikusoknak is meg kell győződniök arról, hogy a kisebbségi tanerő tevékenysége tulajdonképpen nem más, mint az állam konszolidálása érdekében végzett munka. A jelenlegi parlamenti ülésszak alatt módot találhatnak arra, hogy megengedjék azoknak a tanerőknek a vizsgáztatását, akik az életnek ezen a lutriján még nem próbáltak szerencsét és azoknak, akik megjelentek a vizsgáztatóbizottság előtt, de el kellett bukniok. I HOTEL HUSTRIfí SZÁLLODA Túl. Hegedűs Henrik Központi fekvés- Modern comfort• Családi szálló. WIERII.PRflTER- STRflSSE Rr. 52.
