Keleti Ujság, 1931. január (14. évfolyam, 1-23. szám)
1931-01-19 / 14. szám
XIV, ÉVF, 1«. SZÁM. 13 Ismét Genfiben 'Január 19-én kezdődik el a népszövetségi tanács nj ülésszaka és az ezzel kapcsolatos mostani páneurópai megbeszélés is. Megszoktuk, hogy a külpolitika dolgai a genii főtitkárság irányítása nélkül is lezajlanak, sőt váratlanul itt-ott, újabban mind nagyobb számban, olyan gazdasági és politikai események robbannak ki, amelyekre a Lacle- man partján egyáltalában nem számítottak. Mégis: Genfre figyel az ember. Genf mégis csak egy reménység és remény nélkül álkozott nemzedékünknek már rég kardjába kellett volna omolnia. A genfi tanácsülésen a kisebbségi és a leszerelési probléma kerül ismételten megvitatás alá. Világbéke, Európa megnyugvása elképzelhetetlen e kérdések rendezése nélkül — ennek a két problémának dűlőre juttatásával áll, vagy bukik a mai Európa. Ennek ellenére az európai államok tehetetlenségét mi sem mutatja rikítóbban, mind az a szomorú tény, hogy e két probléma a maga kibogozásán szövevényével, végzetes inficiáltságá- val ép oly kibogozatlanul és tisztátalanul mered elénk, mint tizenkét évvel ezelőtt. A kisebbségi probléma nem olyan kérdés, amelyet ma kizárólagosan elvi jelentőségét és fontosságát tekintetbe véve, szőnyegre szoktak hozni. E problémák a hatalomtartó államok féltékenysége miatt folytonosan meg kell kerülni, bele kell kapcsolni egy konkrét panaszba, helyhez kötött sérelembe, hogy tárgyalható legyen. A kisebbség panasszal ezúttal a németek állanak elő, akik Lengyel- országot ültetik a vádlottak padjára és vádpontjaik oly súlyosak, hogy pár héttel ezelőtt Németország a Népszövetségnek tisztán e kérdés letárgyalására történő rendkívüli összehívását fontolgatta. A lengyelek persze azt mondják, hogy Németország azért szór galmazza a felsősziléziai sérelmeket, mert támasztékot akar ezekkel a revizió kérdéseinek felvetéséhez. Akárhogy is áll a dolog, a lengyel-német kisebbségi konfliktus nem fog vihar nélkül elmúlni a népszövetségi ülésen és ennek a pernek anyagából élet fog átáram- lani az elvi-kisebbségi probléma megmerevedésre késztetett komplexumába. A népszövetségi ülésen végre dönteni kell az általános leszerelés összehívását illetőleg is. Ez a kérdés már továbbra nem halasztható. Valaminek történnie kell! Európának végre tisztán kell látnia, hogy egy dece- nium elmúlásával a békeszerződések értelmében cselekszenek-e az államok, vagy a béke- szerződés üres papírlap csupán, amelyet nem kell komolyan venni! Vannak papírlapok, amelyek az első pillanatra Íratlan fehér mezőnek látszanak, de vegyi eljárással kielemezhető a titkos irás belőlük. A békeszerződéses okmányok ilyen megfordított papírlapok, tele vannak irva, de az idő vegyelemzé- se mutatja ki, bogy tulajdonképen üresek, és beiratlanok maradtak. Nos, arról van szó, hogy 1931. novemberében, vagy legkésőbb 1932 tavaszán össze kell ülnie a nagy szárazföldi leszerelési konferenciának. Vájjon lesz-e belőle valami?! Feltétlenül kell lennie, mert a leszerelés Fizetésképtelenségeket gyorsan egyeztet KIRSCH DÍÍVID Brassó Sír Perli! (Kapu-utca) 31. Megbízhatóságáról 35 év óta előnyösen ismert. Ip< ngazolványos kereskedelmi ügynök. ma nemcsak politikai problémája a világnak, de gazdasági probléma is. Amikor egyes államok takarékossági jelszóval élve exiszten- ciák ezreinek megnyomoritása árán morzsákat csipegetnek le költségvetésükből, megfe- ledkezhetnek-e arról, hogy minden nagyobb állam költségvetésének harminc, negyven, sőt ötvenszázaléka: hadügyi kiadás, amelynek mérséklése többet jelentene az összes többi miniszteri tárcák erőltetett megnyirbálásánál? A leszerelés problémájával áll a legszorosabb szervi összefüggésben a páneurópai együttes, amelyet Briand lankadó elánnál, de férfias szivósággal védelmez ezen az uj konferencián is. Páneurópa megteremtésének szükségessége az 1930. év katasztrofális gazdasági bajai miatt fokozot- tab lendülettel lép előtérbe, de bármennyire is kell Európának ez a koncepció, mindaddig, amig a kardinális kérdések: kisebbségi probléma, leszerelés, a világháború igazságtalanságainak helyreállítása meg nem történik, csak egy külügyminiszteri illúzió marad. Ugylátszik, érzik ezt a Briand-terv hívei is, mert mig az első páneurópai konferenciát lelkes halelujázás fogadta, a másodikat a sajtókommentáraiknak lefokozott, szordinós hangszerelése kiséri csupán. (1.) Vargha Gyula írta: Cyallay Domokos Szerdán délután tartatta meg Gyallay Domokos, a kitűnő erdélyi Író a Kisfa- ■ ludy Társaságban Itt következő szék foglalóját, amelynek tárgya Vargha Gyula, az elhunyt költő emlékezete volt: Köszönet legyen az első szó amellyel az Önök testvéri közösségébe belépek. Köszönet a bátor kinyilatkoztatásért, amely a Kisfaludy-Társaság-elnöki székéből a magyar szellemi élet egységét, mint országhatárok korlátáin győzedelmeskedő szent jogot, hirdette meg. Köszönet mindazoknak, akik a lelki egység elvét cselekedettel kívánták szolgálni s en- genet — testvéri kezüket országhatáron át felém nyújtván — a magyar szellemi élet eme fényes magaslatára felemeltek. Fájdalom, az Erdélyben élő magyar írók egyik legőszintébb barátjának, Vargha Gyulá nek, nem mondhatom el koszon ebemet. Az ősz pátriárka halhatatlanságra költözött, mielőtt hálámmal szine előtt megjelenhettem volna s fejemet előtte áldásvételre meghajthattam volna. A veszteség fájdalmát növeli lelkemben az az aggodalom: vájjon képes leszek-e Vargha Gyula irodalmi munkásságát, nemes, tiszta művészetét ebben a díszes gyülekezetben méltóképpen megemlegetini? Erőimnek, készültségemnek mérlegelése arról győzött meg, hogy Vargha Gyula szellemi hagyatékának módszeres, esztétikai, vagy történeti szakszerűséggel felépített méltatására nem szabad vállalkoznom. Személyes, külső emlékeket sem idézhetek róla, hiszen én Vargha Gyula testi valóját sohasem láttam, földi hangját sohasem hallottam. Megkísérelem tehát: lelki kapcsolatok fonalán közeledni Vargha Gyula megdicsőült alakjához. De honnan ijnduljon el? Zsenge ifjúságomat emlitsem-e, mikor Vargha Gyula verseit az akkori diák-divat szerint versfüzérembe másolgattam, vagy amikor a Dunaparíon cimü versének szavalásával a pálmáért versenyeztem? Aranyködbe vesző ösvényei a messzi múltnak: Frisebb nyomdákba kell lépnem, elevenebb kötelékbe kell fogózjnom. Vargha Gyula „Élet vagy halál“cimü versciklusának dátumai gyuládnak föl előttem. Ebben az időben baráti kéz küldözgeti el hozzám az odahaza megjelent szép verseket. Egy napon, tizenhatnak őszelején Vargha Gyula Vörös ha jnal cimti versét hozza el a tábori posta. Ó, hogy megbesergünk és meglángolunk mi, székely katonák, amint összebújva olvassuk a strófáit: Vörös hajnal gyűl az éjben, Rémes hadzaj zug a szélben, Talpra népem, hősi népem! Székelyország nagy veszélyben, Talpra székely, rajta székely, Csak a régi vitézséggel! Mert, ha elvéssz ez a véghely, Magyarország vele vész el. Kinos hetek múltán uj verset hoz a tábori posta. S mi, megbusult szivek, lelkesedve olvassuk Vargha Gyula örvendezését: „Erdély fölül már elvonult a vész!" Csalfa reménység, mely költőt és katonát egyformán megcsufolt! Immár „Bukás felé‘ rohant szekerünk, immár bele kellett zuhannunk a legfélelmesebb „Mélységbe“. A véghely, mégis elveszett! S mi, a véghely népe, epedve vártunk, lestük a híreket azoknak életéről, akiknek testvéri jobbjából kiszakított a fergeteg. — Mi kir odaát az irodalomban? — tudakoltuk azoktól, akiknek sikerült megjárpiok az utat uj határköveken és tilalomfákon át. Egyszer nagy hirt mondott el irodalmi postánk, öreg fa virult ki odaát bámulatos szépséggel és gazdagsággal: Vargha Gyula Ködben cimü uj verseskötetének dicséretét zengi az irodalmi közvélemény. A hir annál nagyobb örömet keltett körünkben, mert egyúttal azt is tudtunkra adta, hogy Vargha Gyula nagy szeretettel figyeli az erdélyi magyar szellemi élet megindulását. Egyik látogatójának elmondotta, hogy őt a legerősebb lelki szálak: javaéletének reményei, aggodalmai, tervei és csalódásai fűzik az erdélyi magyarság sorsához. Mint statisztikusnak sok gondot, fájdalmat okoztak Erdély néprajzi viszonyai, a magyarság felekezeti megoszlásai, társadalmi és gazdasági ellentétei. De nagy örömei is voltak az erdélyi magyarság sorsának figyeléseiben, örült a székelység nagyszerű szaporodásának, nagy reményeket fűzött azokhoz az eredményekhez, amelyeket városok, bájnyák, vállalatok a magyar szó és magyar érzés terjesztésében évről-évre felmutattak. őbenne — mondotta — a katasztrófa idején élő valóság gyanánt, szinte izénkét halt meg Erdély s fájdalmában úgy látta, hogy örökre meghalt. A megváltás örömét érezte tehát, mikor hírét vette, hogy Erdély magyar lelke, nem halt meg, hanem az elveszett anyagi hatalom helyett a szellem és erkölcs hatalmát szervezi uj élet kezdésére. Mint statisztikus, kétségbeesett, de mint költő, a lélek munkájának megindulásából uj reménységet merített az erdélyi magyarság jövője iránt. Ebben az időben történt, hogy levelet kaptam Vargha Gyulától. Ázsiai a kéréssel tisztelt meg, hogy küldjem el neki megjelent munkáimat s egyúttal Írjak valamit irói hitvallásomról, terveimről. Akkor már láttam az irányt, amely felé élet- utam halad s eszerint szólt válaszom: minden tervem, minden vágyam az, hogy szerény toliammal az erdélyi magyar falusi pép lelkiszükségeit szolgáljam a rászakadt árvaság gyászában. Levelem váratlan, nagy hatást tett Vargha Gyulára. Forróhangu és prófétai erejű szavakkal kért, hogy soha meg ne feledkezzem pro- grammomról: az elárvult erdélyi magyar falusi nép vigasztalásáról és bátorításáról. A Kisfaludy-Társaság tagjai előtt ismeretes, hogy Vargha Gyula milyen messzemenő következtetést vont le abból a lelki kapcsolatból, ami köztünk a levelezés utján szövődött. A' nemes hevületü, jó és igaz ember a Kisfaludy-Társaság tagságával kívánt megtisztelni s ebben a törekvésében szinte túlzott következetességet tanúsított. Most, hogy áldott emlékű, atyai jóakaróm költészetét és egyéb szellemi hagyatékát ennek a megemlékezésnek a nézőpontjából újra áttekintettem,— úgy érzem, — megtaláltam magyarázatát annak, hogy Vargha Gyula miért volt olyan állhatatos akarója irói munkásságom kitüntetésének. íme, a látásom szerint való magyarázat: Vargha Gyula költészetének középpontja: a fala világa, a falusi nép élete. A vezető szóla-
