Keleti Ujság, 1930. december (13. évfolyam, 268-291. szám)

1930-12-26 / 289. szám

1880 KARÁCSONY

27

Mihail Eminescu:

ESTI CSILLAG

Fekete Tivadar fordítása

Volt egy siet: — er álom talán - Zsongják mondák és mesék, — Volt egyezer egy tündér! lány, Királyi vér, csodaszép.

Egyetlen gyermek volt e lány, Tiszta minden szűz között,

Szent Szűz a szentek oldalán, Hold a csüngök fölött.

Ha csúcsíves ablakára,

Az este sötété szállt,

Tünde Esticsillagára A leányka rátalált.

Bámulta, hogy röppen a fény Habzó tengeráron át,

S viszi, örvények vadvizén,

Hajók imbolygó raját.

Csak leste, éjszakák során Hogy hull a fény le rája,

S az Estcsillagnak a lány így lett titkos arája.

A kastélyablak boltivén Száll édes, lágy varázs,

S a csillagért a lány szivén A forró vágy: parázs.

Ahol az árnyas este száll,

S hol a lányka megjelent:

Az Estcsillag rátalál S fénye folyton ott kereng.

•

Amerre lép, követi őt,

Akár az álomjárót,

Hideg sugárn fénye szőtt Föléje esti hálót.

Már lesi a lepihenőt,

Már várja éjszakára,

Megcsillan hókeze előtt,

Rásüt a szempillára.

Tükörből fényét, reszketeg,

A lány testére önti,

S arcát, mely enyhén megremeg, Szűz szikrákkal köszönti.

Mosolygó ajkat lát a fény,

— ügy reszket a tükörbe, — Most surran álmok éjjelén,

S a szív mélyére tör be.

S álmában sóhajtoz a lány,

A sóhaj elszáll, messze: „Szerelmes szép csillag-arám, Hívlak'. Jöjj hát! Lejössz-e7"

„ó, szállj le, Csiilaghorcegem, Egyetlen szál sugáron,

Adj földön égi fényt nekem, Szeretlek, légy a párom!.,.

Remegve hallja fent a szót A csillag. És ragyogva Cikkázik tengerek fölé,

S beléhull a habokba.

S hol hullámokba hullt a fény, Habzó vizeknek fodrán, Kibukkan egy tündérlegény,

A tengeráram sodrán.

Átlendül a lány ablakán,

Lépte könnyű surranás,

Királyi pálcája fokán Leng a disz Is: csupa sás.

Királyfi! Szép levente ez! Aranyos fürtje omló,

S az égszínkék királyi mez Selyme csodásán bomló.

Arca átlátszó. Oly fakó. Vtaszfcbérben villan.

Egy szép halott. De a* való: Hogy szemelénye csillan.

„Mennyekből jöttem én- feléd, Szavad életrekeltett.

Felbök között nemzett az Ég,

S a tenger megteremtett!"

„Lakodban megkerestelek, Látod, hogy rád találtam! Felitták fényem tengerek,

8 a habból testté váltam!“

„Kövess hát engem, kedvesem, Csillag vagyok az égen.

A sóhajod is meglesem: ó, légj a feleségem!“

„KoraU-kastélyba viszlek én Az óceánok mélyén,

Amit kivánsz, röpíti fény Hozzád az éjek éjén!“

— Oly szép vagy, mint az angyalok Dalával zengő álom,

De utad bárhogyan ragyog,

Nem járom, nem vagy párom!

— Más köntösöd van, más szavad, Fényedben holt a lélek!

Tüzed, szavad fagyasztanak,

Halott vagy! De én étek!

*

Három nap három éjszaka,

Mult a földön idelent,

A lányka Estcsiilaga Az égen újra megjelent.

Mint lángsugáru égi jel,

Tüzelt a képe nemrég.

És most, hogy látja, ujrakel Szivében ez az emlék.

„ó szállj le, Csilldghercegem, Egyetlen szál sugáron,

Adj földön égi fényt nekem, Szeretlek, légy a párom!“

Kilobbant erre fent a fény,

A fájó sóhajt hallva,

Gyűrűk cikkáznak hült helyén,

Sötét eget kavarva.

A végtelen káoszon át Az Űrt vörösre tölti,

S ifjú, szép királyfiát,

A semmiből kikölti!

A koronája lángol és A. haja színe ében,

Zuhant napok ködében és Bolygott bolygók tüzSben!

Ruhája gyolcs, fekete gyász, Fedetlen karja márvány,

És homlokára gond clkkáz Bánatfelhőket árván.

Csak két szemében ég a mély, Titokzatos sötétség,

Felcsillan ott a szenvedély,

A bűn, a kéj, a kétség.

„Mennyekből szálltam én feléd,

I Szavad életrekeltett!

Apám a Nap, bölcsöm a zÉg,

S anyám, az Éj, teremtett!"

.Köves hát engem, kedvesem, Csillag vagyok az égen,

A sóhajod is meglesem, ó, légy a feleségem!"

„Díszítse szőke, szép fejed Csillagcsodák fonatja!

Köztük van a te helyed,

Fényük a fényed adja!"

_Oly szép vagy, mint a démonok

Dalával zengő álom,

De utad bárhogyan ragyog,

Nem járom, nem vagy párom!

— Szerelmed ördögi varázs.

Gyötrő gyönyör! Eléget!

Szemedből villan a parázs,

Én nem követlek téged!

„Szálljak le hozzád én talán, Halandó?!... Földi lélek?!...

Por vagy! Míg én: örök talány, Mert mindörökre élek'.“

— Hiába hinted szerteszét E furcsa szóbeszédet!

Szavad nem értem, bármi szép,

S szemed hiába éget!

— Legyek tiéd? S te légy enyém?... Szerelmemet kerested?...

Tiéd lesz, ha e földtekén Majd földi lesz a tested!

„S én, adjam oda csókodért Hallhatatlanságomat ?

Î Nos, hát: szeretlek. S lásd ezért Büszke csillagod mit ad...“!

Eloldom én a végtelen Ködéből hulló Enmagara Törvényem a törvénytelen S örvényem: a határtalan!...“

Ravasz legény volt Catalin,

Apród-fín a várba,

Asztalnál önt ő bort a szin- Ezüst ivókupákba.

Királyi hermelin-uszály Oly ringó, mint a hattyú,

Ha úrnője nyomába jár,

E furfangos kis fattyú.

Égett a vágya és a vér,

Arca friss rózsáin át,

S a lányszobába is betér,

Kilesni Catalinát.

Mily csodaszép ma ez a lány.

S a véred, fiú, lángol!

No rajta hát, legény! Talán Ma asszony lesz a lányból!

ütői is érte, mint a pinty,

És nyomban átölelte.

„Mit akarsz tőlem ,Catalin,

Engem kinek hiszel te?..,“

—, „Szeretném, ha nem szállna rád, Tovább e! gyötrő bánat:

S ha végre Hlenyujtanád Egyetlen csókra szádat!"

„Amit te kérsz: nem ismerem.

Fuss el, úgy sincs hatása!

Az Esticsillagé szivem Halálos lángolása".

—„Egy percre, míg a szád adod,

Kérlek, legyen türelmed,

Mert tőlem megtanulhatod Az igazi szerelmet!"

— „Mint erdei vadász, k> nyíl Húrján madárra céloz,

Két karom érted úgy kinyíl,

Simulva jutsz a célhoz!*“

— „Szemem, ha perzseli szemed,

E lángot add te vissza, ,

S amíg ölelkezem veled:

Csípőd karom beissza!“

— „Arcom, ha hozzád lágyan ér.

Add mellém arcod, édes,

Az életen át elkísér,

S a végtelen is véges!"

És hogy a szerelem tanát Tudd végre, szóról szóra:

Egy vlsszacsókolt csókon át.

Csupán egy perc az óra.

Csodálja már a lány, amit A fiu súg fülébe.

Szemérmes, s amíg az tanít,

Simul a szépek szépe,

És Így Szól: — „Rég figyellek én. Bevallom: tetszettél Is.

Egy ilyen helyre kis legény,

Bátor, ha nem beszél is“.

„De valahol csillag ragyog,

A végtelen ködében.

És tükre visszacsUlan ott,

A tengerek ölében“.

„Feléje hullám habja csap,

Viszi vándorvágy árja!

S könnyek között, szemem, á rab A fényét alig várja!"

„Sugara aztán rám talál S enyhül a bánat, végre...

De újra tép, feljebb, végre...

Csak egyre fel, a* égre!"

„Hideg füzével rám Tagyog,

Világok végét járva, örökre az övé vagyok,

Elérhetetlen, árva".

„Siváran futnak nappalok,

Az élet utján széjjel,

.Nem értem a varázslatot:

Oly gyönyörű az éjjel!"

— „Cgyan, gyerek vagy!.,. Most pedig; Szökjünk! Arkon-bokron át!

Aztán már bottá! üthetik,

Két szerelmes lábnyomát!“

— „Távol velem, boldog 'eszel Ha a várat elhagyod,

Szüleid ott felejted el,

S; ott az Estcsillagot!"

A csillag szállt. Repült. Rohant,

Két szárnya tűzben égett.

Száz pillanat volt itt alant Mig szállt száz századévet.

Felette cslllag-ezredek S cslilagcsodák mögötte.

Remek villám volt, mely remeg;

Cikkázó ég szülötte.

S hol a káosz örvénye hab,

Füst, pernye és tűz is fenn,

Látta, hogy vajúdott a Nap,

Midőn teremtett Isten.'

Lángtengeren visz át a* nt,

Repül, merre vágya fut.

Repül, zuhan, s már odajut,

Ahol minden kialudt.

»r

Megérkezett. Itt nincs: miből S nincs cél, mit szem keressen,

S nincs semmi, hogy a semmiből Az Idő megszülessen.

..... f .; V ' •

De itt, hol véget ér a vég,

Ä vágya Itt Is éget.

Felejthetetlen mélye még  tengernél is mélyebb.

„ö, vedd el, Üram-Istenem,

Bus Öröklétem súlyát,

Hadd zengjem, át egy életen,

A hála-halleluját“.

„Nekem csak embersorsot adj,

— Az évek bárhogy szállnak, —

KJ az étet,forrása vagy,

S forrása a halálnak'.“

.. j■' ' , • . . _ .... *n

„Hüljön ki szikraszén szemem S mit az öröklét ró rám,

Cseréld ki, érte hadd legyen ' Egy földi pásztorórám!“

„Köd méhe szült, köd méhe vár, ó add, hogy visszaessem,

Nemzett a csend, hol fény se jár, Î Engem a csend temessen!"

— Hjperion, az öserő Hózott világra téged!

S erre, csodát nem ismerő D rád hiába kéred!

— Halandó ember, földi lény Múló sprsát kívánod?,,.

Áz ember lesz, — se sártekén Van, volt és újra támad.

A célja légvár, délibáb,

Szél szórja össze-vlssza....

Múló . habok vizét odább

XJj áradat felissza.

A jő, mit végzetük lemér,

Csak párja lesz a rossznak,

Am köztünk: nincs Idő, se Tér,

Mig ők holtan nyugosznak.

Múltjukból támad a jelen,

Hullámra épült légvár,

S ha itt: nap hül ki, hirtelen, . Holnapra uj nap ég már.

De lent, a Földön, hullnak ők,

■, Az elmúlásért lettek,

Mert éltek a Halál előtt,

És újra megszülettek.

Am Te, Hyperion, örök Csodája vagy az Égnek, v ; Szültek forrongó ős-körök,

A Kezdettől a Végnek.

KI az, kiért meghalni kész E fénylő csillgasugár?...

Fordulj a Földnek! Odanézz! Láthatod, hogy rád mi vár!

Hyperion helyére ment,

És visszatért az égre,

És tett a régi, égi szent,

S tüzelt, hidegen égve.

Szállt, száz sötét árnyék-kobold Az éjszakába, ködbe,

S a tengerből kikelt a Hold Habokban megfürödve,

EztistvUágu fénye ad,

A ligetekre fátyolt,

S az egyik hársfalomb alatt , y

Szerelmes Ifjú pár volt.

„Engedd, hadd rejtsen kebled *1,

Fejem föléje hajtsam!

Rám két Izzó szemed -Simul a fényűit rjfcjtAint1* ..

1