Keleti Ujság, 1930. december (13. évfolyam, 268-291. szám)
1930-12-26 / 289. szám
20 bírói ítélete ellenére sem hagyta abba az építést, sőt a városi renddel nyíltan szembeszállóit. A szász férfiak, kik ősi jusson gyakran állottak szemben a nemesi túlkapásokkal, a legnagyobb felháborodással fakadtak ki a hetyke Brassai uramnak a városi rend elleni magatartása miatt s az esküdteket szigorú törvényes eljárásra utasittoták. A bíró, ki ez évben német Filtbicb Lőrinc volt, törvényszék elé idéztette Brassai Jánost, aki azonban nem jelent meg, hanem azt üzente, hogy aa esküdtek egész társaságának, bírástól együtt, majd kitöri ő a nyakát, mert ez a társaság csalja a várost. Az egész polgárság elégtételt kívánt. A szász férfiak a legközelebbi ülésükön mindenben vállalták a szolidaritást az esküdt polgárokkal és további eljárásra biztatták azzal, bogy ha a város kiváltságos régi jogait ez ügyből kifolyólag védelmezni kell, a százas testület teljes egyhangú támogatására számíthatnak. Brassai János gúnyos mosolygással fogadta a városi tanácsok ellene hozott határozatainak híreit és fitymáló üzeneteket küldözött a bíróhoz. E magatartásához, amivel tragikus végzetébe rohant, onnan vette a bátorságot, hogy a király bizalmas nemesei kőié számíthatta magát, nehány évvel előbb az öreg Ferdinand császárnál követi küldetésben is járt, ahol békesség és házasság felől tapogatózott a király számára. Arra gondolt, hogy ha a királyi tanács elé kerül az ügye, nem történik komoly baja. A különben is feltűnő életmódú férfiú azonban beleesett a városi rendfentartás kalitkájába, ami a nagytemplom körüli bolti sorok között állott vasráesos ablaklyukával, ahova a rend ellen vétőket szokták bezárni. Súlyos bűnön kapták rajta, pásztorórán érték egy polgárasz- szonnyal. A hir szétfutott és a városi polgári lakosság felháborodása már lázadozott. Az esküdt polgárok törvénytevő testületé összeült, a polgárság véres megtorlást követelt s a paráznaság súlyos vádját emelték ellene, amire nyomban ki is mondták az Ítéletet: halál! Mire a felháborodás izgatottságának lázából felocsúdtak volna maguk az esküdtek is, már a faraó-hóhérok végrehajtották az ítéletet: a kalitkából kivitték a foglvul ejtett büszke nemest a főtérre és lefejezték. A jámbor életű ,szelíd lelkű király megborzadt hü nemes emberének és bizalmasának borzalmas halála hírén és nem gondolt bosz- szura, de törvényes eljárást indíttatott az egész városi esküdt-vezetőség ellen. A tábla meg is állapította, hogy a halálos Ítéletet szabálytalanul hozták, a paráznaság vádjának bizonyítása nem volt elégséges. A büntetés fegsulyosabbikát csak házasságtörés estén lehet kimondani, ez esetben azonban ama bizonyos polgárasszony nem volt férjes asz- szony. Az asszonyt megbotozták, nyakába szalmakoszorut akasztottak, a cigány fáraókkal végig kisértették megszégyenítésül az utcákon ,majd a középkapun kivezették a város falai közül, hova többé visszatérnie nem volt szabad. Ezt a büntetést kellett volna Brassai János királyi nemesre is alkalmazni. De mivel Brassai köztudomásúlag királyi szolgálatban állott, a királyt az Ítéletről, a végrehajtás előtt értesíteni kellett volna. A városi esküdtek iparos polgárai voltak Kolozsvárnak s nem eléggé jártasok a törvénykezésben, de ragaszkodtak a város ősi jogaihoz. A tábla súlyos Ítéletet mért az egész esküdti karnak az ítélethozatalban részt vett tagjaira: fej és jószágvesztést. Filtlich Lőrinc német főbíró, Nyíró Kálmán magyar királybíró s még két esküdt földönfutó bujdosókként menekültek a város falai közül. A polgárság nem tört pálcát felettük, hiszen Ja százas tanács már előre szolidaritást vállalt velük. Több mint egy évig rejtegették, nagy nyomorukban segélyezték őket, mig nagy utánjárás és sok engesztelés után a kegyelmet számukra kieszközölték. Kolozsvár városa fogadta vissza annak idején a gyermekkirályt az erdélyi trónra, a város hűséges támaszt és megnyugtató otthont nyújtott mindig a király számára, aki a városi jólétet szivén viselte, örült, hogy a békéltető tárgya' , • ' ' f 1830 KARÁCSONYI lások alapján, tanácsosai előterjesztésére a kegyelmet megadhatta. S ezzel a régi, feszé- lyezetlen békesség helyreállott. A büntetésnek az elszenvedésébe» egyaránt részesek voltak magyarok és német vezető polgárok, az egész ügyben teljesen azonos volt a magyar és német lakosság magatartása. Mint ahogyan Kolozsvár magyar és német lakossága összeolvadt a városi kö^ zösség nagy érdekeinek odaadó szolgálatán ban. Hogy János király maga is, mennyire nem viseltetett a városi polgári rendből valókkal szemben előítélettel, bizonyság erre az, hogy György nótáriust, ki szabómester vala, a céhnek egykor kiváló toliforgatója, a vá- rosnál kifejtett hosszas törvénytudó jegyzői munkássága után — aki a Brassai elleni halálos Ítélet hozatalában nem vett részt — királyi itélőmestérré tette. Közben Gáspár ur, az egykori plébános, az erdélyi szellemi élet régi korszakos irányítója, kissé megtörtén, de a polgárság szüntelen hívására, Mihály német pappal együtt, visszatért a németnyelvű prédikátori katedrára és irta ezután is a magyar könyveket lankadatlanul. Az ifjú királynak nem adott hosszú férfikort a sorsa, de még látta újból békés boldogulásban Kolozsvár népét. Ö hitte, hogy a felszabadított lelkiismeret is megteremtheti az együttlakóknak egyazon vallását. Ha azok, akik szabadon követhetik azt a bitet, amit magukénak vallanak, megegyeznek ugyanazokban , a hitelvekben. A látszat az volt előtte, hogy Kolozsváron is ez történt. A lelkek mélyén azonban sok helyütt a meg nem nyugvás lappangott és kívülről uj viharok leselkedtek arra az időre, mikor az ő életének kimúlásával, maradék nélkül kihal az) utolsó koronázott magyar nemzeti király. Ö volt az utolsó, de e városnak akkori múltja a tanuságtétel arról, hogy szabadságot és boldogulást hozott az ittlakşk számára. A történetíró az ő életébe kapcsolja be ezt a jelzőt: „kincses“ Kolozsvár.
