Keleti Ujság, 1930. december (13. évfolyam, 268-291. szám)

1930-12-26 / 289. szám

IIS« KARÁCSONYI n A király kardja Irta: Gyallay Domokos Tizenhat decemberében óriási hó lepte be Galicia mezőit. A fronton megszűnt a harc, a jó Isten egy kis nyugvást engedett az ő meg- hajszolt gyermekeinek. A tisztek nagy részét a front mögé vezé­nyelték különféle tanfolyamokra. Mikolajow városkában is volt egy kiképző csoport. Ä menetszázadok részint a határon le­vő barakkokban, részint a szomszéd falvakban kvártélyoztak. Mi, egy tiszti tanfolyam résztvevői, a ba­rakkokban kaptunk szállást. Itt, az étkező hosz- szu asztalánál, ünnepeltük meg tizenhat kará­csonyának szent estéjét. Vacsora után elüldögéltünk a tábori gyer­tyák világánál. Elegyesen folyt a szó: volt ott német, magyar, román, cseh, lengyel, olasz, horvát. Vegyes társaság volt a mi hadtestünk, minden szerzetből volt benne, mint a Nőé bár­kájában. Egyszer, a beszélgetés javafolyásán, bejön a konyhából a magyar szakács cs azt súgja nekem, hogy fáradjak ki az udvarra: valami magyar katonák akarnak velem beszélni. Kilé­pek az ajtón s hát uramfia, mit látnak sze­meim? Egy betlehemes csapatot! Volt ott minden, ami betlehemes játéknál lenni szokott: király, huszár, angyal, juhász, csillagforgató, mindenik illő öltözetben. — Hát ti ki népei vagytok s mi jóban fá­radoztok? — kérdeztem tőlük keresztényi jó­akarattal. — Főhadnagy urnák Kese Boldizsár hu- szonnégyes honvéd, mostan pedig eme bethle- hemes népek királya, alázatosan jelentem: egy kis karácsonyi tisztességet tennénk a tiszturak előtt, ha befogadnának... — Hm, királyatyám, egy kis baj van! — vettem tréfás néven a Kese Boldizsár ajánlatát. — Sokféle nemzet van odabent, nem tudom, hogy Ínyükre esnék-e a ti becsületes fáradozá­sotok... — Főhadnagy urnák Kese Boldizsár, beth- lehemes király, alázatosan jelentem, éppen er- reraló nézt fárasztottuk ki, székely vérünket. Legyen szives, tudja meg, hogy bebátorkodha- tunk-e a kicsi Jézussal... — No, jól van, várjatok, szót teszek értetek! Először az őrnaggyal, egy horvátba oltott némettel beszéltem. Elmagyaráztam neki, hogy mi az a bethlehemes játék. — Sohasem láttam affélét! — csodálkozott az őrnagy. — Éppen ezért, ha megengedné... — Lássuk, hadd jöjjenek! Urak — kiáltotta németül a tiszteknek — valami érdekes nép­szokást fogunk látni, fogadjátok illő komoly­sággal. Intette nekem, hogy szabad a bejövetel, én pedig kisiettfem és elmondottam az örömhírt Krisztus urunk mundéros szolgáinak. Először — a többiektől különszakadva — Kese Boldizsár, a király lépett be. Korona volt a fején, abroncsokból készült, színes aranyko­rona. A nyakában hosszú aranylánc, de az is inkább szakadós, mint törékeny. A lánc végén csillagos érdemrend, nyilván a királyi méltóság egyik jelvénye. De a király szemmelláthatóan legbüszkébb volt kardjára. Vadonatúj tiszti- kard volt ez, ragyogó aranybojttal. Bizonyosan valamelyik újdonsült hadnagy adta kölcsön Kese Boldizsárnak. Büszke volt Kese Boldizsár á fényes kardra, hármas tisztelgést vágott ki vele az őrnagy előtt. Alkalmasint igy kívánta a reglama a bethlehemes király részéről. De a köszöntő is szép volt ám, amit a király a vendéglátó házigazdához és háziasszonyhoz intézett. Csupán két baj volt vele: egyik az, hogy hire-hamva sem volt háziasszonynak, a másik meg az, hogy a hallgatóság kilencven- százaléka egy kukkot sem értett belőle. Villant a királyi kard és a nép is bejött és elkezdődött Krisztus urunk születésének szinjá- téka. Meg kel! adni, hogy az idegen nemzetek is nagyon gyönyörködtek a játékban. Tetszet­tek nekik a szép karácsonyi énekek, meg a csil­lagforgató káprázatos művészete. De, természe­tesen, közérthetőségük révén a juhász kurjan- tásai s«m tévesztették el hatásukat. Tapsok és ,.eljen“-zések hangzottak el min­den oldalról a játék végén. Az öruagy megkért, begy kslaaao!j**n földijeimet a bsuvaknnk »gy másik’ lakosztályába ‘és adassak nekik mind­azon javakból, amiket vacsoránkból másnapra félretettünk. A parancsot hűségesen teljesítet­tem, Krisztus urunk művészeit étellel, itallal bőségesen elláttam. S mialatt ők az asztal ter­hén szorgalmasan könnyítettek, én az otthon­valók egészségéről is mindnyájukat illendően megkérdeztem. Buzgó szolgálataimért, a ven­dégség végén Kese Boldizsár részéről többszö­rös királyi köszönetét kaptam. Bizonyosan me­dáliát is adott volna, ha lett volna tarsolyában. Boldog felvirradást kívántunk egymásnak és ezeknek utána Bethlehem népei jeles, szó­szóló királyuk vezetése alatt a csillagok szik­rázó fényénél elkövetkeztek Mikolajow felé, ahol Isten karácsonyi kvártélyt rendelt szá­mukra az ezerki lencszáztizenhatodik eszten­dőre. Másnap délelőtt, úgymint karácsony első napján, sürgős dolgom akadt Mikolajowban, a csoportparancsnokság irodájában, ügy irányoz­tam utamat, hogy még a kihallgatások előtt beszélni tudjak az adjutánssal. Sietve mentem végig a főuecán. Hát amint elhaladtam amellett a ház mellett, amelyben az őrszoba volt, hallom, hogy valaki nagy fenn- szóval kiabál utánam. — Főhadnagy ur, főhadnagy ur... tessék megállni! Honnan jön a hang? Néztem jobbra, néz­tem balra, végre fölfedeztem, hogy az Őrszoba mellett levő helyiség kis ablakából egy kar in­teget felém. — Tessék idefáradni egy szóra! — hangzott felém a kis ablakból. Kedvetlenül fordultam vissza. A kisablakos helyiség ugyanis a helyőrség fogháza volt s már hiába: az ember nem szívesen tart közös­séget bűnös emberekkel. — Kicsoda maga? —- kérdeztem a házhoz közeledve. A kar behúzódott és egy szomorú arc jelent meg az ablakban. — Nem tetszik rámiemerni? Én vagyok Kese Boldizsár, a bethlehemesek királya. Az este találkoztunk... — Né, né. királyatyám! Miért zárták be? — Az idegen nemzet záratott be! — kesere­dett el a király arca. — Alezredes ur Leckes kísértetett be az őrséggel. — Miért? Hogy történt a vétség? — Biz az, kérem, szóról-szóra igy történt. Ma reggel a városban is bethlehemet jártunk a népemmel. Jószivve! láttak a civil kereszté­nyek, vígan róttuk uccahosszat a házakat. Hát, amint kilépek egymagámban az egyik ház ka­puján — mert az a rend, kérem, hogy néhány lépéssel a népem előtt kell járnom — csak elém toppan Leckes alezredes ur és szörnyen reám mereszti azt a zöld cseh szemét. — Mit csinálni maga? Kicsoda van maga ebben az öltözet? — Becsülettel megfeleltem neki: Alezredes urnák Kese Boldizsár huszonnégyes honvéd alázato­san jelentem: én a király vagyok! — Micsoda, maga király lenni? — fortyant fel a cseh. — Az vagyok, jelentem alássan. Királynak válasz­tott a bethlehemes nép,,. — Hát erre ménkű mó­don csattogni kezd a cseh: —- Maga van egy király? Maga van egy bolond! Hej, Wache... őrség... futólépés! Ez az ember megbolondulta magát, fogdába bezárni!... — No, hallott ilyent, főhadnagy ur! Azt gondolja a tudatlan cseh, hogy megbolondultam. — Ejnye, ejnye, Kese barátom, hát ez mégis nagy csúfság! Dutyiban tölteni karácsony ün­nepét!... — Ugy-e, kérem? Segitsen rajtam, drága fő­hadnagy ur. Tegyen szót értem... szabadítson ki! Eszembe jutott egy csomó történelmi példa önfeláldozó lovagokról, akik szivvel-lélekkel a fogoly király szabadulásán munkálkodtak. íme, számomra is eljött az alkalom! — No, várjon, megpróbálom! — intettem bíztatóan a kis ablak felé. A parancsnokságra siettem. A magam dol­gát hamarosan elintéztem, aztán a Kese Boldi­zsár ügyét tettem szóvá az adjutáns előtt. — Tudsz-e róla, kérlek, hogy az alezredes ur ma reggel bezáratott egy honvédet? — kér­deztem a némettől. — Tudok. — Azt is tudod, hogy miért záratta be? — SPudpia. Az illet# megíavarpdott. Nagy. ! zási hóbortba esett, királynak képzeli magát. Papiros boronát tett a fejére, csillagot akasz­tott a nyakába, kardot kötött az oldalára. A* I alezredes ur maga csipette le a szerencsétlent.» Intézkedni fogunk a dolgában... — Mit akartok vele? — Elövezettetjük és megvizsgáltatjuk az eh meállapotát. Jó, hogy, szóvátetted, értesitenerü kell a doktort. — Barátom, ne értesitsdt — mondtam a né­metnek. — Itt egy nagy félreértés történt, amit legjobb lesz suba alatt elsimitani. Nálunk, ma­gyaroknál, szokásban van, hogy falusi embere­ink igy karácsonyban eljátsszák Jézus szüle­tésének történetét. A játékban sokféle szerep van: a bezárt honvéd a király szerepét játszta. Tehát szó sincs róla, hogy megbolondult volna... — Donnewetter... igazán igy áll a dolog? —- meresztett nagy szemet az adjutáns. — Bizony, igy áll! A szóbanforgó karácso­nyi játék nagyon komoly vallásos szertartás nálunk, ez a bezárás tehát a legsúlyosabb val­lási sérelem! — maszlagoltam a németet. — Hi­szen ha az eset belekerül a magyar újságokba... — Az újságokba? -— riadozott a német. — Bizony, az újságokba, ügy tudom, hogy az uj menetszázadokkal több újságíró jött ki, hiszen ha megszimatolja valamelyik. Sőt a par­lamentben is szóvátehetik... — Donnerwetter, Donnerwetter! Ez aztán ostoba eset! — hüledezett a német. — Most aztán mit csináljunk? , — Legjobb lesz, ha azonnal kibocsátjátok a honvédet a fogságból. Amig nem terjed nagy hire... Az adjutáns vakarta a tarkóját, térült-íor­dult az irodában. — Kérlek... kibocsátani... nzt sem lehet csál: úgy minden nélkül. Mégis... nem lehet azt be­vallani, hogy az alezredes ur akkora baklövést követett el. Valami büntetést mégis csak ki kell találnunk. — Ám lássátok! — mondottam hidegen — büntessétek meg azt az ártatlan vallásos em­bert. Én megtettem kötelességemet... Elbúcsúztam a tusakodó embertől. Gondol tam: éppen eléggé begyújtottam nekik, majd csak kisütnek valamit. Noshát ki is sütöttek. Hej, mert mégis hun cut nagy esze van az idegen nemzetnek! Az esti csoport-parancsban, a büntetések ro­vatában a következő pont állott: „Megtörtént az a felháborító eset, hogy le­génységi állományban levő ember tiszti kardot kötött fel és avval kószált az uceán. Hová fog sülyedni a fegyelem, ha a. közkatonák játékot űzhetnek a tiszti kardból? A csoport-parancs­nok harmincnapi szobafogsággal bünteti Nagy Andor huszonnégyes honvédhadnagyot, amiért kardját Kese Boldizsár honvédnak viselés cél­jából átengedte.“ — Á csukamájolaj mind'*» tulajdonságá­val rendelkezik ! — Ize olyan, mint a legfinomabb xere«i bor! elixir PflnenDuinE, legfinomabb tokhal májkivonatból készül és rendelkezik a csukamájolaj minden hatékony tulajdonságával, csak­hogy négyszer olyan erős. Ajándék: Elegendő, ha a Georges Verglas cég­nek, Bukarest, Str. Precupeţii Vechi No. 1 beküldi ezt a hirdetést a Keleti Üjság-bói, rendesen felül­bélyegzett borítékban és olvashatóan közli nevét és pontos címét, ha azt akarja, hogy díjtalanul egy prébaküldemény „Elixir Pangadume“-t kapjon. — HóziosszonpSiniti újévre. 1 Erdélyi szakácskönyv irta egy székely asszony, 1 Háztartási könyv 1931-re 60 drb. papírszalvéta, 8 mé­ter szekrénycsipke, 5 iv áilványpapiv 1 esomag fehér toaietpapir j 133-LEI Vidékre utánvéttel, vagy előre fizetve portómentesen Lepage Cluj-Kvár. nmTann?inmuuuwiíwiriAníliíim»ifiíi

Next

/
Thumbnails
Contents