Keleti Ujság, 1930. november (13. évfolyam, 243-267. szám)
1930-11-08 / 248. szám
TAXA POŞTALA PLĂTITĂ IN NUMERAR No. 24256—927. Chi’-Kolozsvár. 1930 november S SzOlohăt .ELŐFIZETÉS BELFÖLDÖN: S im 1200 lej, félévre 600 lej, negyed évre 300 lej, egy hóra 100 lej. ORSZÁGOS MAGYARPÁRTI LAP Szerkesztőség és kiadóhivatal: Piaţa Unirii (Főtér) 4. Telefon: 5-08, 6 04. ELŐFIZETÉS MAGYARORSZÁGON: 1 évre 56 pengő, félévre 29 pengő, negyedórái 15 pengő. Egyes szám ára 20 fillér. A kormányt a lemondás gondolata foglalkoztatja a költségvetés nehézségei miatt ülihalache és Nladgearu a visszavonulás mellett vannak Az erdélyi nemzeti párt kolozsvári gyűlésének következményei A sajtóügyben Irta: dr. Hlnléder Fels Ákos A szatmári nagygyűlésen felolvasott előadói munkálatom lényege és alapgondolata az volt, hogy nemzeti létünket itt végpusztulás fenyegeti, amit csak erőteljes, követelő nemzeti politikával akadályozhatunk meg. Sorakoztatnunk kell tehát erőinket, mint a fellegvárba szorult harcosoknak s e sorban ott kell állania a fellelkesült, átszellemült, rajongó magyar nemzeti sajtónak is, amely nélkül ez a politika meg nem valósítható. Az a kérdés tehát: van-e fellelkesült, átszellemült, rajongó nemzeti sajtónk ? Nem nagy lelkes iilt- ség és neon a nemzetért való rajongás vezethette azt az újságírói tollat, amelyik egy durva történelmi valótlanság leírásával meg tudta sérteni Petőfi emlékét. A nemzeti érzésnek, a nemzeti büszkeségnek a rombolása éppen olyan rossz kisebbségi politika, mint a küzdelem élő harcosainak igazságtalan kisebbítése, aminek megtörténtére szintén hoztam fel példát. A 'közszellem rombolóinak minősítettem azokat a budapesti tudósításokat, amelyek erdélyi magyar újságban jelennek meg s amelyek a velünk kulturális közösségben, lelki együttérzésben élő és hasonlóan küzdő másik nemzetrész vezéreit érő rágalmakat, kisebbítéseket, sőt azon nemzetrész országa és fővárosa elleni szidalmakat, csüggesztö bírálatokat és tendenciózusan kiszínezett helyzetképeket adnak mindennapi olvasmányul a romániai magyar nép kezébe. És a kulturközösségben élő nemzetért való rajongásra vall-e az a legújabb újságcikk, amelyik a magyarországi magyar nemzet gazdasági erőfeszítését erdélyi lapban azzal gúnyolja ki, hogy a honi ipar érdekében rendezett „magyar-hét“ után a szemétről, az undokságokról ir és „szemét-hét“ rendezését javasolja? Épités-e ez, vagy rombolás? Aki figyelmesen olvas, láthatja, hogy ilyen fájdalmas rombolások nap-nap után történnek. Ne tessék tehát a feljajdulásra azt mondani, hogy összetévesztem a „pártot“ a „nemzettel“. Rosszul tudja Kacsó Sándor, hogy ezt a fogalmazást: „a kisebbségi politika és a magyar kisebbségi sajtó között nincs meg az a szervi kapcsolat...“ igy akarnék érteni: „a magyar kisebbségi sajtó nem ir mindig úgy, ahogyan a Magyar Pártnak kedvére volna“. Nem a párt kedvéről, hanem a nemzeti ügyről van szó, amely nem pártobiak és személyeknek érdekéből áll, hanem amelynek számtalan és végtelen kincseit a milliók lelkei hordozzák. Ezeket a lelkeket az átszellemült, fellelkesült, rajongó nemzeti sajtó sohasem sértheti meg. És meri-e állítani Kacsé Sándor, hogy az erdélyi sajtó sohasem sértette meg? Megengedem, és hozzáteszem: néha akaratlanul. Hogy milyen ffinom, milyen érzékeny ez a nemzeti lélek, azt tapasztalhattuk Kacsó Sándorral együtt, amikor egy, ez év első napján történt nyomdatechnikai elnézésre háborgó megrázkó- dással és tüntető körmenettel felelt! Azt tartom _ellentétben Kacsó Sándorral__hogy a nemzeti politikát éppen erre az érzékeny nemzeti lélekre kell alapítani. Ka’csó Sándor lekicsinyli a lelkesedést, amely pedig sohasem lehet „tartalmatlan“, _mert ez lényegével ellenkezik. A lelkesedésnek, a rajongásnak a hangoztatását tehát oktalanság „pántlikás legénykedésnek“ nevezni, mert a „kritikai szellemmel átitatott ‘ épitőprogram“ is összedül, ha alapját nşm a lelkesedés, a lelkesültség alkotja. Csak addig bizhatunk egy nemzeti küzdelem sikerében, amíg azt a lelkesedés, a rajongás ereje hajtja s ha a sajtó részese és kifejezője a nemzeti léleknek: úgy ő is fellelkesült, átszellemült, rajongó (Bukarest, november 6.) Amint ismeretes, az 1931. évi költségvetésben tekintettel az ország gazdasági helyzetére, nagy redukciókat kell a kormánynak végrehajtania és ez a költségvetés-csökkentés annyira komoly probléma, hogy a bukaresti lapok szerint a kormány vezető tagjai között fölmerült és mind erősebbé kezd válni az a hangulat, hogy a nemzeti pa rasztpárti kormánynak vissza kellene inkább vonulnia, mintsem vállalja a súlyos operációnak a végrehajtását. Az erdélyiek magatartása. Az Adeverul a kormány helyzetéről írva, megemlékezik a nemzeti parasztpárt erdélyi és bánsági szervezetének kolozsvári üléséről. Ezeu az ülésen a lap szerint igen éles támadások hangzottak el a jelenlegi kormány egyes tagjai ellen. Vlad Aurél eiwv:i támadta Iuniant és lunian jelenlegi miniszterségéből azt a következtetést vonta le, hogy Maniu tulajdonképpen a paraszipartias intrikáinak lett az áldozata. A nemzeti parasztpárt nagy többsége — mondotta állítólag Vlad — nem ért egyet a jelenlegi kormánnyal és annak programjával. Az Adeverul ugyanebben a cikkében arról ir, hogy a kormány egyébként is nehéz napok' nak néz elébe. Mindjárt a parlament megnyitása után, a költségvetési vita elején, éles támadásban lesz része, a párt néhány markáns politikusa részéről. Petrovici erős tiltakozásra készül a közoktatásügyi minisztérium költség- vetésének leszállítása ellen. Ezek azok a körülmények, amelyek miatt a kormány kebelében egyre jobban tért hódit a visszavonulás gondolata, annál is inkább, mivel azok a törvények, amelyekről jelenleg szó van, realizálásuk esetén erősen árthatnak a nemzeti parasztpárt népszerűségének. A liberálisok várják a lemondást. A Viitorul, a liberálisok lapja a szerdai minisztertanácsot és a kolozsvári nemzeti parasztpárti értekezletet kommentálva, azt Írja, hogy. a kormányban Madgearu és Mihalaehe irányításával indult meg a visszavonulási gondolat áramlata. Az a véleményük, hogy a mai súlyos helyzetben a nemzeti parasztpárt további hatalmon maradása a párt egységét veszélyeztet(Tudósitásunk folytatása a harmadik oldalon) kell, hogy legyen. S ha ezt kívánjuk a sajtótól, rá kell mutatnunk azokra a fájó példákra, amelyekkel a nemzeti sajtó nem azonosíthatja magát, de ame Ivek ellen neki is küzdenie kell. Miért kell tehát a vadhajtások elleni kritika miatt bántó kifakadásokkal zúdulni fel? Lám, a sajtó mindig a kritika jogát hangoztatja s él is azzal. És ha egyszer a közvélemény _vagy, hogy ne prejudikáljunk, mondjuk azt: a párt, a Magyar Párt _ kritizál, akkor már nem szent a kritika joga? Igaz, Kremier Miklós főként azt kifogásolja, hogy a sajtóügy a nagygyűlés, _tehát a nyilvánosság elé vitetett és ott tétetett bírálat tárgyává. Ez a uifogás éppen különösen hangzik Krenner Miklóstól. A sajtóügyről legelőször a központi intézőbizottság junius 22-iki ülésén esett szó. Az intézőbizottság ülései bizalmasak, a nyilvánosság számára zártak. A sajtóügy tehát bizalmas tárgyaláson került szóba. Krenner Miklós, bár tagja az intézőbizottságnak, azon az ülésen nem volt jelen. De harmadnap, az Ellenzék junius 25-iki számában már vezércikket irt „a sajtó ügyben“. Megírta, hogy „nagyarányú vita folyt nagy részletességgel és sajnos, kedvezőtlen megállapítással a kisebbségi sajtóra nézve“. És hozzátette: „A vita kétségtelenül jogos, időszerű és szükséges volt.“ De hozzátette azt is: „éppen ezért célszerű lett volna, hogyha teljesen a nagy nyilvánosság füle hallatára folyik le.“ Tehát Krenner maga követelte, hogy a nagyarányú vita, amelynek „kedvezőtlen megállapításairól“ tudott, a nagy nyilvánosság elé tartozzék, mint ahogy ő maga már a lehető legnagyobb nyilvánosság: a sajtónyilvánosság elé vitte azt, amely részben tehát ő maga a kezdeményező. Most hát azt kérdem: állott-e a pártnak rendelkezésére egyéb- féle „nagy nyilvánosság,“ mint a saját szervezetének legfelsőbb és legnyilvánosabb fóruma: a nagygyűlés? De alkalmat adott a pártvezetőség az előzetes, kisebb nyilvánosság előtt való megvitatásra is: a szakosztályban. S ha a sajtó első reprezentánsai, akik egyben a pártnak és szakosztályának is tagjai, nem ragadták meg az általuk is kivánt alkalmat, a gondolatok kicserélésére, az eszmék és tévedések tisztázására; ha nem értették meg a hivó szót: vádolhatják-e most a pártvezetőséget, amiért a nagy kérdés egyoldalú elmellőzésében való megnyugvás helyett egy erősebb szó, a „nemzeti zsinat“ szavának megnyilatkozására adta meg az alkalmat? És most egy kérdést intézek a támadó cikkek íróihoz: Ismerik-e előzetesen azt a dolgozatot, amelyet __ vagy amelyért engem megtámadt&k? Nem ismerték, mert se nem látták, se nem hallották azt. Kit érhet tehát a felületesség vádja? És, ha már felültek egy vészkiáltásnak s az ügy ismerete nélkül engem dilettánsnak, amatőrnek, sőt rosszhiszeműnek kiáltanak ki: nem tudtak-e megnyugodni egy más ember szakértelmében, jóhiszeműségében és jót akarásában, aki a szakosztályban elnökölt, aki tehát a kérdést és az előadói munkálatot ismerte s aki a hirlapirói testületben is a legdíszesebb helyet foglalja el? És nem tudtak-e bizni á magyar közönség szivében, a nagy közvéleményben, amely bizonyára mindnyájunknál melegebben öleli magához a nemzeti ügyet, amely egy rosszhiszemű és jogosulatlan bírálatot e nemzeti ügy védelmében, amely ügyhöz a sajtó is tartozik, bizonyára nem helyeslésben, hanem visszautasításban részesített volna. Megismétlem, amit felolvasásomban mondottam: „Igenis, legyen szuverén a magyar sajtó, de ez a szuverénitás olvadjon fel és vegyüljön el egészen a nemzeti ügy szolgálatában, mint az ezüst, amelyet a harangba öntenek azért, hogy annak csengőbb hangot adjon.“ így volt-e eddig, vagy így lesz-e ezután: arról egy mindnyájunk felett álló és nem korlátozható szuverén fog Ítélni, _a nemzeti közvélemény.
