Keleti Ujság, 1930. november (13. évfolyam, 243-267. szám)
1930-11-12 / 251. szám
2 Till. BYT'm. BEAM. F hanást intézett a tartományi igazgatóságok ellen, amelyek — mondotta Inculetz — valóság gal harcot folytatnak a minisztériumok ellen. Itt nyilvánvalóan Bocu Severre célzott, aki a népjóléti miniszter kiküldöttjét karhatalommal akadályozta meg a temesvári kórház átvételé ben. Bratiann Vintila beszél, de nem hallja senki... Bratiann Vintila ment ezután a szónoki emelvényre. A „séf“ megöregedett, nehézkesen, idegesen szedte elő a zsebeiből Írásos beszédét, amelyet szürkén, vontatottan adott elő. Alig lehetett beszédét hallani, de utóbb a liberálisok maguk állapították meg, hogy ebből semmi baj nem származhatott, mert az elnök beszéde amúgy sem mondott semmit. A román nép szenvedéseiről beszélt, amit a mai kormány sem szüntetett meg. A kisebbségekről csak egyetlen egy mondatban emlékezett meg. Szerinte Maniuéknak nem lett volna szabad tel* jesithetetlen ígéretekkel felcsigázni a kisebbségek várakozását. Az elnök szavai a részvétlenségbe fulltak, alig tapsolták meg még a saját párthívei is. Au- ghclescn, volt közoktatásügyi miniszter a beszüntetett iskolák fölött siránkozott. Tatarescu kitűnő szónoknak bizonyult. Heves szavakkal kritizálta a nemzeti parasztpártot. Többek között olyan kijelentéseket tett, hogy a nemzeti parasztpárti vezetők valósággal rávetették magukat az állami javakra és éjszakák alatt hatalmas vagyonokat szereztek. Kigunyolja azt a fényűzést, amit a nemzeti parasztpárt vezetői fejtenek ki. „Mit szólnának a régi becsületes erdélyi vezetőférfiak, ha látnák, hogy a maiak aranysujtásos inasok kíséretében grasszálnak a külföldön!“ Ezúttal sem feledkezett meg a kisebbségekről. Egy pár biztató ígéretet csillogtatott meg előttük, de mindjárt hozzátette, hogy a kisebbségek tiszteljék a román népet és a román államot. Ne forduljanak a Népszövetség felé, — mondotta — hanem apelláljanak a román nép lelkiismeretére. Taitarescu után Duca tartott jól felépített beszédet. Hosszú beszéd keretében fejtette ki, hogy meg kell teremteni a román népnek a lelki egységét és harmonikus együttmunkálkodását. Azután pedig kijelentette, hogy a kisebbségek jogait el kell ismerni s velük szemben igazságos és testvéri magatartást kell tanúsítani. Reméli, hogy a liberális pártnak a kisebbségek felé nyújtott kezét nem utasítják vissza, hanem azt tiszta lélekkel fogadják. Beszéde további során támadta a Creditul Agricol intézményét. Szerinte a belföldi bankoknak hosszúlejáratú kölcsönt kell nyújtani és ezáltal kell a földmivesosztályt a gazdasági katasztrófából kivezetni. A nagygyűlés után a Newyorkban liárom(Nagyvárad, november 10.) A biharmegyei tanács hétfői üésén Kövér Gusztáv magyarpárti megyei tanácstag interpellációjával kapcsolatban olyan kijelentések hangzottak el a megyei prefektus részéről, amelyek következményeképpen a tanács magyarpárti tagjai kivonultak a megyei tanács ülésterméből. Kövér Gusztáv interpellációja. Kövér Gusztáv interpellációja a következőképpen hangzott: — Vaa-e tudomása a megyei önkormányzati szervek elnökének arról, hogy a közigazgatás keretébe tartozó ügyek, mint például a községi tanácsválasztással kapcsolatos felebbezések, olyan hosszasan szünetelőben tartatnak, hogy ezzel nemcsak az önkormányzat csufol- tatik ki, de egyes községek adminisztrációja is olyan felelőtlen összevisszaságba került, ami semmiesetre sem lehet az állam érdeke. —- Amennyiben az elnök urnák tudomása van ezekről a dolgokról, mit szándékozik tenni az önkormányzati elv megcsúfolása és semmibevevésének leküzdésére? — Van-e tudomása az elnök urnák, hogy a közsé gek nyakára szabadított interimár bizottságok olyan mérvii elégedetlenséget szítnak a falvak lakói között, hogy a lakosság boisevizálódása naponként újabb táplálékot nyerve, az államra veszélyes méreteket kezd ölteni. Figyelembevéve a megyei prefektusnak az egyes száz terítékes bankett volt. Este a kereskedelmi és iparkamara dísztermében a liberálisok voinic-szervezetét dolgozták ki és a vezetőséget választották meg. Az épület előcsarnokában ugyanakkor kínos botrány játszódott le. Kiderült, hogy a közeli falvakból beözönlött parasztoknak napidijat fizettek. A földmivelők azonban zúgolódtak, mert az ebédköltségeiket nem akarták kiutalni. Az elégedetlenkedő földmive- lőket alig lehetett lecsillapítani. Az esti 7 óráa vonattal a liberális vezérkar visszautazott Bukarestbe. f községi hatósági személyek tolvajlásaira vonatkozó és a megyei tanács plénuma előtt is megismételt kijelentését, a megyei tanácsnak legalább is Írásban kellene sikraszállani, hogy az amúgy is hiányos közigazgatási törvény tényleg végrehajtassák és elsősorban a megyei tanács elnökének kellene olyan szankciódat keresnie éa találnia, amely a lakosság megnyugtatása által a társadalmi rendet mind jobban fenyegető bolseyizmusnak útját tudná áliani. A magyar nyelven mondott interpelláció természetesen nagy feltűnést keltett. Boxin Tódor elnök izgatott hangulatban jelentette be, hogy az interpelláció szövegét Kovái' Gusztáv dr. elöirásszerüen beadta hozzá írásban, azonban magyar nyelven. Ezt a tényt az elnök iránti tiszteletlenségnek minősiti. mert — mondotta: — A magyar tanácstagoknak tudniok kell, hogy a magyar nyelvet csak megtűrjük ebben a teremben. „Boísevizál a Magyar Párt.” ' Ezután Popovici Péter megyei prefektus válaszolt az interpellációra. Válaszában a Magyar Párt biharmegyei tagozatát szenvedélyes hangon azzal vádolta meg, hogy a megyében boísevizál, mert a törvények be nem tartására izgatja a magyar lakosságot. A prefektus szavaira nagy izgalom támadt. Popovici, hogy valószínűleg a saját maga által sem nagyon hitt szavakat alátámassza, aktákat vett elő s ezekből A bihari prefektus a Msevizáláii ostoba vádját emelte a Hlagfyar Párt ellen sí mivel kijeién« lését nem vonta vissza, a magyar tagok kivonultak a megyei tanácsi üléséről CURT I. BRflUR: HDRRÁl VILÁGREKORD! (6.) — Sportregéng — Az asszony gyors pillantást vetett rá. — Ideálista. — Lehetséges. Sok hibám van. Az asszony gyorsan megrázta fejét. — Ne kacérkodjék a szerénységgel. Nem 4U jól magának. Nem — voltaképen bámulom magát. Maga olyannyira német. Olyan borzasztóan tudja, hogy mi akar lenni és hogy mi fog történni. Azt hiszem, egyáltalán nem ér rá arra, hogy meghúzódjon és kíváncsian várjon arra, hogy mi a szándéka az életnek magával! Tilden Hannes kemény szemmel kacagott. — Lehetetlen dolog-! Azt teszem, amit én akarok — és nem azt, amit a véletlen akar! — Irigyelni való — mondta a nö. Tilden ránézett és azt kérdezte tőle, ami már rég a szivén feküdt: — ön ugye, nem német? — Magyar vagyok, — válaszolta a nő kurtán. Azután teljes gázt adott és az utazás szembecsapó szele, mely ezen a szabad utón feléjük fütyült, széjjeltépte a beszélgetést. Mind a kettőjüknek az országúira kellett figyelni. Később, sokkal később, tűnt fel előttük Deauville. Széles, ápolt utón suhantak előre. Sok autó vágtatott erre. Az utolsó órák magányából, amelyet csak kis babavárosok Ó3 játékfalvacskák szaggattak meg, egyszerre a luxusfürdő légkörében találták magukat. Szélesen terpeszkedett odaát a tenger. Előttük: fehér villák, elegáns égnekrugaszkodó hotelek, ápolt sétányok. Balra és jobbra imitt-amott gyalogjárókat láttak, akik valami boldogító gondtalanság érzetében kóboroltak itten. Az egész levegő ezt hirdette nekik: itt senki se dolgozik. Itt emberek töltik az időt — pénzes emberek, — akik azért fizetnek, hogy néhány hétig kék eget, fehér strandot éa barátságosan előmelegített tengert bocsássanak rendelkezésükre. Es akik a rossz időjárást a vállalt szállítás hiányosságának vették volna, hogyha ezáltal a természet megszokott élvezésében lettek volna megakadályozva. Széles, fehér, napsütötte, gyönyörű Deauville! Az ut végső szakaszán csak keveset beszélgettek. Többnyire lényegtelen semmiségeket, a vidékről vagy távoli dolgokról. Es egy szót se többet arról, ami a leg- égőbben ülte meg a Tilden mellét: az asszonyról. A nö nem akart beszélni. A bensőjében egyedül akart maradni. És Tilden ott ült mellette, hűséges apród,ia. erős, szolgálatkész apród, akit egy barátságos mosoly megjutalmazhatott, de aki nyilt, barátságos szót nem kapott. A kocsi lassított. A sétatér bejáratánál megállották. Odaát szálloda szálló mellett sorakozott. Pillanatig szótlanul ültek egymás mellett. Azután az asszony feléje fordult: — Megérkeztünk. Tilden Hannes nem zárkózhatott el e tény elöl... Erősen figyelte, hogy nem hall-e ki az asszony hangjából sajnálkozást, de nem volt benne bizonyos. A nő már ki is szállt a kocsiból. * Aztán feléje nyújtotta a kezét, — kis mosoly, hálás pillantás —: — Köszönöm, Tilden ur! Nagyon kedves volt öntől! A férfi a kezében tartotta a kezét és fel se tudta fogni, hogy most már örökre elbúcsúzzanak egymástól — olyan hirtelen jött minden. Néhány kusza szót dadogott — valami kérdést, arról, hogy viszontláthatnák-e egymást... Az asszony a fejét rázta: — Nem hiszem. — Es ebben valóban volt már sajnálkozás. Azután hirtelen elfordult, a kézitáskájában kutatott és némi keresés után valami csekélységet, jelentéktelen dolgot halászott elő. A hütő fedelére támasztotta és töltőtollal néhány szót irt rá. Azután visszajött, tétova pillantással nyújtotta át a férfinak: — Kis emlék... nincs egyebem, de... Ön igazán sokat tett éi'tem, Tilden ur! A férfi a nö kezére pillantott. Kis medaillon-fénykép volt benne, amelynek a hátára ezt irta a nő: ,,Egy különös utas emlékére. B. Irén.“ Tilden Hannes fölpUlantott. Még valamit akart mondani — most még az utolsó percben, amelyet a sors juttat neki — valami egészen szivböljövőt, ami tulnöj- jön a rettenetes köznapi kereteken, de az agya egészen üressé yált. Nem lelt szavakat. Irén elhúzta a kezéből a kezét, még egyszer barátságosan bólintott és elment. Tilden Hannes ott állt az autója mellett és utána nézett, amíg a kis világos filigrán alak amott a számtalan ember között el nem tűnt- A szive egyre nehezebb lett------A nap már nem sütött többé. A tenger már nem volt csodálatos, hanem valami nagy, szürke folt vi?. Deauville nem volt többé fehér és gyönyörű, hanem a liíxusházak utálatosan pökhendi halmaza. És a? egész ut idáig nem volt többé elragadó késő nyári kirándulás, hanem valami esztelen rohanás a semmibe. 6. Tilden Hannes olyan hangulatban volt, hogy azonnal vissza szeretett volna utazni Parisba. Ez azonban nevetséges lett volna. Ennélfogva DeauviUe-ban maradt. A legelső szálloda elé hajtott, a kocsit a garázsba vitette, a szobájában az ágyra vetette magát és egy darabig lehunyt szemmel feküdt. Alomról szó se lehetett. A levegő zenével telt meg, amely mintha mindenünnen hullámzott volna, anélkül, hogy az egyes hangokat ki lehetett volna venni. Semmi egyéb nem volt* ami itt a levegőben remegett, mint a végtelen sok szálloda és kávéház tea-délutánjainak zenéje, ami a nyitott ablakon át áramlott be hozzá. Ez ismét talpraállította. A szálloda halijában nehány táviratot irt meg, amelyeket a portásnak küldött át továbbítás céljából: apjának táviratozott Berlinbe, hogy néhány napig a tengernél marad... noha jól tudta, hogy ez az apját édeskeveset érdekli... és Parisba táviratozott, hogy nemsokára visz- szajön és hogy ne aggódjanak az elmaradása miatt. Ezután átöltözött — hiszen egyetmást, minden eshetőségre számítva, magával hozott volt az autóbőröndben — és a sétatéren ténfergett, készen arra, hogy fejest ugorjon bármilyen szórakozásba, amelyet a kósza szél az útjába hoz— ás mindig valami pici, bizonytalan reménységgel a szivében, hogy valahol Irénre — Irénre! — bukkan. De ebben a reménykedésben már a félelem is benne volt, hogy vájjon kivel fogná találni. A félelem, a kíváncsiság, a féltékenység — valami sokformáju, kavargó gomoly, amely annál lehetetlenebbnek tűnt föl előtte, minél többet gondolt rá. (Folytatjuk.)
