Keleti Ujság, 1930. október (13. évfolyam, 216-242. szám)
1930-10-12 / 226. szám
r d. Till. ÉVF. 226. SZÁM. Őrültség! rohamában egy ontó elé leleffe magát egf fiatal munkás KéE aap éta nem evett a feleségével, de azért rajong az irodalomért és tollal szeretné felcserélni a munkásszerszámot (Kolozsvár, október 10.) Ma délelőtt 11 órakor a Wesselényi Miklós utcában nagy riadalomra futottak össze az emberek. Egy meglehetősen jólöltözött, zava- rostekintetü fiatalemberre lettek figyelmesek a járókelők. A különös ember patetikus hangon kiabált.: — Újjászületés, újjászületés! Ezután tépni kezdte a baját, majd szaggatni kezdte magán a ruhát. Elváltozott arccal, zihálva cs hörögve, valamivel csendesebben magyarázott aztán a körülálló embereknek: — Az egyéniség ... az egyéniség . . . Egy fiatal no rémült arccal csititaui igyekezett: — Károly, mit csinálsz? Az Istenért! A felindult férfi nem látott ós nem hallott. Újból ordítani kezdett. A tömeg egyre nőtt a különös viselkedésű férfi körül. — Megőrült — suttogták egymásnak az emberek. Egy rendőr furakodott át a kiváncsiakon, de a szerencsétlen ember áttörte magát a tömegen és futni kezdett a Mátyás király tér felé. Aztán anélkül, hogy valaki megakadályozhatta volna, egy automobil elé vatette magát. Valaki felkiáltott. Az emberek riadtan hátráltak: „öngyilkos!“ A softer azonban hirtelen megállította gépét. » Ezalatt bárom rendőr iş odaérkezett s a zavart férfit bevitték az első kerületi kapitányságra. Itt megállapították, hogy Varga Kátvly marosvásárhelyi, 27 éves, munkanélküli bőripari munkás. — Miért csinált botrányt? — kérdezte tőle He a rendőrkomiszár. — Már két napja •nem ettem — felelt Varga. — Egy pillanatra elvesztettem az eszemet . . . Ez alatt a fiatal nő is megérkezett. Kiderült, hogy Varga Károly felesége. Mintegy négy hónapja jöttek Marosvásái helyről Kolozsvárra, itt két hónapig állás nélkül tengődtek, azután a Renner-gyár- ban kapott férje állást, öt hét múlva azonban leépítették. Azóta csak tengődnek. — Egy héttel ezelőtt még volt 30 lejünk — mondta a sápadtarcu fiatalasszony — amig az tartott, legalább kenyérre telt. Két napja, azonban egy falatot sem ettünk. Az Iris-telepnél a 909-es ucca 20. szám alatt laktunk egy öregasszonynál, de a házbért sem tudjuk fizetni és most az a veszedelem fenyeget, hogy az uccára kei'iilünk. Ma elindultam férjemmel, hogy egy kézimunkát eladjak, egy urinő megígérte, hogy megveszi 30 lejért. Háromszor kerestük. Nem volt otthon. Mikor negyedszer indultunk el, akkor tört ki férjemen a roham. Érdekelt a sorsuk. Az Iris-telep rettenetes uj negyedében, a névtelen uccák sáros és rendezetlen sokaságában alig lehetett megtalálni a 909-es uccát. Alacsony, egyszobás házba jutunk be, ahol rettenetes zsúfoltságban bárom ágy körvonalait veszem ki a félhomályban. Varga Károly elém jön és udvariasan tessékel be a rosszlevegőjü szobába. Én szívesebben beszélgetek vele künn. Mikor elmondom, ki vagyok, öröm gyűl ki az arcára s a délelőtti botrányra halványan visszaemlékezve, megszólal: — Most boldogok vagyunk egy kicsit, mert a rendőrségen enni kaptunk. Tudakozódom a sorsa felől. Eleinte egészen józan ember benyomását kelti, igen udvarias, a szavait ineg(London, október 10.) Az R. 101 katasztrófája áldozatainak koporsóit átszállították a parlament Westminster csarnokába, ahol. biborkárpittal bevont emelvényen ravatalozták fel. A koporsók melletti állandó katonai őrséget egyik repülőezred egy-egy tisztje és hat-hat közlegénye látja el. A koporsókat elárasztották koszorúkkal és virágcsokrokkal. Az első, hatalmas fehér krizantémkoszorut egy magát megnevezni nem akaró virágárusasszony küldötte. A beau- vaisi kórházban kiszet.vedett Church mérnök födi maradványait ma francia területen vonatra tették és kii— 1 önkocsiban a párizs-Iondoni luxusvonathoz kapcsolták válogatja, elmondja, hogy miért kerültek el Marosvásárhelyről s Kolozsváron mennyit fáradt, hogy végre rendes állást szerezzen magának, de hirtelen zavarossá válik a beszéde, kipirul és ideges hangon folytatja: — Én, kérem, iró akarok lenni. Mikor a Regátban jártam, akkor jött az a gondolatom, hogy mindazt, ami bennem érték, nem hagyom elveszni, átadom az emberiségnek. Ezideig mintegy 150 verset Írtam s a délelőtti rohamot is az okozta, hogy nem volt rendes lakásom s az anyagi gondok miatt nem tudtam nyugodtan dolgozni. Egy kis papirost vesz elő, melyre rendes, helyesirási hibáktól mentes Írással rótta fel ezt a strófát: Végtelen ut Nem szobában lett e vers mouirva, Hanem az őszi nap ege alatt. Ősi szokással indult útnak sírva, Mert a maiaktól még elmaradt . . , És így tovább. Bolyong, erőlködik, keresi a kifejezéseket, elhasznált hasonlatokat és rendetlen víziókkal kesereg a sorsa fölött, de itt-ott egy-egy érdemesebb sor is előbukkan. Érdeklődöm az olvasottsága felől. Keveset olvasott és felületesen. Különösen a Színházi Életet olvasgatja előszeretettel. Elmondja azt is, hogy a Tolnai Világtörténelem köteteit elejétől végig elolvasta. Mikor elkért versét 20 lejjel honorálom, megille- tődvc és büszkén néz szembe velem: — Mégis csak lesz belőlem valami!... K. J. és a koporsó este megérkezett Londonba. Az áldozat atyja és menyasszony, akik későn érkeztek a halálos ágyhoz, ugyanezen vonattal tértek vissza Angliába. Tegnap Cardingtonban a St. Mary temetőben húsz munkás hozzákezdett a 34 láb mélységűre tervezett közös sir megásásához. A munka két nap és két éjszakán át megszakítás nélkül tart és holnap reggelre befejezést nyer. Á bedfordi vasútállomástól Cardington- ba vezető útvonalon holnap mindennemű forgalmat be fognak szüntetni, hogy a temetési menet akadálytalanul elvonulhasson. i/VNA/WWWWWWWWWWWVWWVWVWWWVWWWNA^ fWWA^WVWWWW RevstaBon m R 101 katasztrófájának áldozatai Ma lesz a temetés — Húsz munkás ásta meg a harmincnégy láb mélységű közös sirt ÉVFORDULÓ Irta : Raggamkv András A napokban — miért? miért nem? — eszembe jutott különc öreg barátom, Hernády, akit már oly régen nem láttam. Elhatároztam, hogy felkeresem. Félóra múlva már be is csengettem a lakás ajtaján. Az öreg-Ferenc meglepett örvendezéssel fogadott: — Igen. Itthon van. Parancsoljon! — şa dolgozószoba ajtaja felé mutatott. Kopogtattam, beléptem. Egy öblös karosszék mélyéből felemelkedett öreg barátom és szívélyesen nyújtotta felém két kezét: — Hozott Isten! No, tőled akár meg is halhatna az ember! Elbebegtem néhány üres kifogást a sok munkáról, a nagy elfoglaltságról, miközben öreg barátom egy karosszékbe nyomott s cigarettával kínált. Körülnéztem a jól ismert fényűző teremben. Olyan különös vol a hangulat. Az erősen szürkülő, késő délutánon a nagy teremben csupán két falilám- pa égett s aranysárga íényklávéjük ragyogva világította meg a falon függő hatalmas portrét: egy viruló fiatal leány képmását. Néztem a képet, melyet jól ismertem (bár nem tudtam soha, hogy kit ábrázol) s úgy látszik értetlenül fordulhattam öreg barátom felé, mert a régi kedves melegséggel tekintetében a vádamra tette a kezét: — Látom, magyarázatot vársz. Évfordulót ülök. — A fiatal hölggyel kapcsolatban? — Igen. — Rokon? Öreg barátom megilletődött szeretettel hosszan a képre nézett, aztán reám: — Nem, — mondotta, miközben hangja boldog bensőáéggel zenélt — nem rokon. A zenyasszonyom.. Meglepetve meredtem öreg barátom arcába. Neki, a különcnek, a megkövesedett agglegénynek, neki, aki mindenkor olyan közömbös volt a nőkkel szemben, neki menyasszonya van...?! — Menyasszonyod? Neked? Mióta? — kérdeztem szinte felkiáltva. Öreg barátom tekintetében valami nagyon távoli bánat felhlzött, amikor halkan válaszolt: — Harminckét esztendeje ... — Nem értem ...! Öreg barátom a képre nézett, a két szeme megfé- nyesedett: — És harminckét esztendeje annak is, hogy elvesztettem ... Hogy csak neki, az ő emlékének élek... Hogy élő asszony a szivemben nem foglalta el, nem tudta elfoglalná az ő helyét... Kis csend ülte meg a dolgozószobát. Öreg barátom felém fordult, tekintetéből meleg fény áradt s megfogta a kezemet: — Jól esik emlékezni. Jól esik beszélni róla. Meghallgatod ? — Megtisztelsz vele, bátyám... * — Huszonnyolcéves voltam, amikor apám kívánságára járni kezdtem Európát. Párizs, London, Berlin... Aztán a Baltikum: Kurland, ahol fel kellett keresnem Aiehenow bárót, aki apámnak diplomata-kollégája volt valamikor a berlini kongresszus idején s aki akkor már visszavonult volt a közpályától az ősi rögre, az ősi kastélyba. — Egy balti báró! Tudod, mit jelent ez a fogalom? A legérdekesebb, legértékesebb, legcsodálatosabb embertípust. Katonát, gazdát, kulturembert, férfit, igazi férfit — egy személyben. Aki századokon, generációkon át túrta a barázdát és őrt állt, harcolt szakadatlan. Aichenow ilyen balti báró volt. S az én menyasszonyom az ő leánya. Dagmarnak hívták. Boldogult édesanyjáról, aki skandináv vérből származott. Ahogy a képen láthatod, ő is skandináv típus volt: szőke, fehérbőrű, almavirág-arcu, karcsú, magas. A lénye: friss, üde, vidám, mint a tavasz hajnali napsugár. A szeme kék, mint az eszéki tavak vize, — a tekintete tiszta és mélységes, hogy rajta keresztül egészen a leikéig le lehetett látni... Barátság, pajtásság virágzott ki köztünk, szerelem lett belőle. Neki is, nekem is: az első lem... aztán ezereMit részletezzem neked a halk, csendes, sugaras boldogságot, mely ebben a csodás őszutóban mindhármunkat : apát, lányát s engem beragyogott... A házasságunk befejezett dolog volt. Már csak arról volt szó, hogy hazautazzam, beszámoljak itthon a nagy lépésről s vigyem magammal a szüléimét az ünnepélyes eljegyzésre. Bejelentésem itthon nagy örömet okozott. És már készen állt a család a hosszú útra, mikor távirat érkezett, fekete gyász: Dagmarral... felbukott a ló... maga alá temette ... ( Eljegyzés helyett temetésre érkeztünk Már búcsút sem vehettem tőle, — előző este le kellett zárni a koporsófödelet... A szüleim néhány nap után hazajöttek, — én ott maradtam. Nem tudtam elhagyni a vén házat, a parkot, mely boldognak látott, a drága, öreg bárót, akit már akkor apámnak neveztem s aki busz évet vénült öt u.ap alatt, a kriptát, melybe a mi közös kincsünket temettük... A késő ősz minden virágát odahordtuk a kripta kapujához s minden időnket ott töltöttük Dagmar emlékének (élve, róla beszélgetve ... És egy napon, amikor már a tar gallyak felett fekete felhők úsztak és mint znost is, már 'kora délután orozva kúszott előre az alkonyat, egy ismeretlen ősz parasztember állott meg levett kalappal mellettünk: — Báró ur, ti ketten nagyon szerettétek a kisasz- iSzonykát... Néma válaszképpen csak a fejünkkel bólintottunk. — S te, fiatal ur, még csak el sem búcsúzhattál tőle ... — izztézte hozzám szavait. — Nem... — Szeretnéd-e vájjon mégegyszer látni őt....? A báró heves mozdulatot tett, mint aki cl akarja kergetni a tolakodót, — én azonban megragadtam a karját s valami ösztönszerü sejtelemtől megkapva,^ remegve fordultam a vén paraszt felé:
