Keleti Ujság, 1930. szeptember (13. évfolyam, 192-215. szám)
1930-09-15 / 203. szám
msmMJsm n XHI. aVF. 293. SZÁM. — 71 népművészet lelke Dóczyné Berde Árnál !£ müvészettörténelem egy pásztorfiuról emlékezik, aki az őt környező világot csodás éberséggel véste kőre, fára. Ebből a fiúból vált később Svájc hires modern festője, Segantini. A magyar művészettörténet legfényesebb lapján egy asztalosinas neve ragyog, aki a tulipános ládákat olyan ékesen pin- gálta, a Munkácsi Mihályé. Ezek a nagy nevek nem véletlenül jutnak eszembe most, midőn fel- teritve áll népünk művészete, hanem figyelmeztetésül, hogy e tényt ne tekintse senki csak asszonyi szorgalom eredményének, vagy unatkozó mesteremberek időtöltésének, hanem olyan megnyilatkozásnak, ami mögött sokszor zseniális erők mozognak. A magyar nép művészetéről vaskos köteteket írtak már össze, mégis nagy részük úgy van vele, mint a vasárnapi kiránduló a természettel. Kiszakadva a hétköznapok szürkeségéből, beleveti magát egy szép vidék élvezetébe, lehempergi füvét, leszakítja virágát és beleheli kék levegőjét, de ezenközben nem jut eszébe, hogy e gyönyörű kivirágzást vajúdó idők késziíették elé. Vájjon, mikor mi is elmerültünk itt egy-egy szép tárgy szemléletébe, gondoltunk-e arra, hogy a kéz, amely alkotta, verejtékezett, hogy az agy, ész, szív dolgoztak létrejöttén? Vájjon az itt nyert benyomások is nem kerülnek-e oda, ahova a szép napok emlékei _a feledésbe? Szeretnék, ha nem úgy lenne. Szeretnők, ha az az ismeretség, amit a nagyközönség itt köt a népművészettel, egy tai’tós barátsággá mélyülne, egy állandó szimpátiává fokozódnék, amely mind a. két félre nézve megtermékenyitőleg hatna. Ezt a célt azonban nem rábeszéléssel akarjuk elérni. Inkább fe! akarjuk hívni figyelmüket azokra az alkalmakra, amikor a népművészet maga kezd beszélni önmagáról, ráterelni azokra a pillanatokra, mikor szinte megszólal a benne lakózó lélek. A művészetre törekvés olyan régi, mint maga, az ember. Ezt bizonyítják a barlanglakok reánk maradott tárgyai. Ezt a vágyat a filozófusok sokféleképpen magyarázzák. Van, aki a nemi ösztönből vezeti le, más az utánzási vágyból, stb. Szerintem legjobban fedi a dolgot az a közszájon forgó kifejezés, hogy a művészt isteni hév hajtja az alkotásra. Ezáltal közelébe akar jutni a teremtőnek. Egy érzelem^ mely a hit forrása mellől fakad, ezért ad olyan kielégítő érzéseket és ezért vannak fanatikusai. E vágyat a szabadmüvész korlátok nélkül éli ki egy öles vásznon, vagy egy darab agyaggal. Ám az iparművész és igy a népművész elé is, mindjárt az alkotás első percében egy hatalmas törvény áll, mely a munkáját determinálja, a hasznossági elv. Hiszen annak a tárgynak elsősorban is célszerű használati darabnak kell lenni s a disz maga már csak ráadás. Emellett azonban még számtalan külső és belső hatóerők irányítják fejlődésében. Mindjárt az anyag. Ahányféle, annyinemü technikát követel. Más a fém, más az agyag, a vászon, a gyapjú, a selyem megmunkálása. Azután ott az egyén, a maga testi és lelki diszpozícióival, továbbá a talaj, az éghajlat, a gazdasági viszonyok és az ebből fakadó erkölcsi felfogás, idegen befolyás stb. úgy, hogy látva ezt a sok titkos együtthatót, igazán csodálkoznunk kell azon: hogyan is képes egy népművészet kifejezni egy nép karakterét! Spencer Herbert azt mondja, hogy csak azt ismerjük igazán, amiről tudjuk, hogyan keletkezett. Jöjjenek hát kérem velem, a népművészet fakadá- sának szövevényes mezejére. Saját tapasztalataim segítségével elvezetem önöket a kiindulási pontoktól odáig, ahol már egy-egy karakterizáló jegy kicsúcsosodik. Toppanjunk be mindjárt egy parasztszobába, ahol az asszonyok éppen azon tanácskoznak, milyen minta kerüljön a felvetett osztovátára. Van aki az aprólékost nem szereti. Nemcsak az egyéni Ízlése miatt, sokszor már a szeme berendezése diktál, például rövidlátó. Még határozottabban szólal meg az egyéniség a színek kiválasztásánál. Sok asszony nem szereti a sárga szint. Ki is irtja, ruhatárából, virágoskertjéből stb. Sőt ilyen meghagyást is hallottam: Nekem még a síromra se ültessetek lilaszin virágot. Már most, ha egy ilyen kijelentést erős egyéniség tesz, akinek szava súllyal bir a faluban, azonnal követőkre talál. S ismerve a nép konzervatizmusát a szokásból lassan törvény lesz. így képes egy-egy személy, vagy mesterember Ízlése egész vidékeket uralni. Érdekesen nyilatkozik az egyéniség a nép saját maga költötte dalaiban. A széptermetü, széparcu, de csendes vérmérsékletű ózdi legény például igy énekli a szerelmét: „Ha én tiszta patak volnék, Galambom kertjébe folynék. Ha én szelíd szellő volnék Galambomra legyezgetnék.“ Ellenben a vérbő lapádi legény, a dragonyo- sok ivadéka, igy zengi el: „Olyan vagyok, mint a csillagos ég. Olyan vagyok, mint az égedelem, Olyan vagyok, mint a gerjedelem, Két orcámon kivirit a szerelem, a sötétben.“ Milyen más a különbség felfogásban és ritmusban egyaránt! Sokszor egy-egy bevett szokás, vagy forma változást szenved külső hatások alatt. Például Marosgombás faluban, ahol a legszebb tarka kendőket viselte a nép, ma többnyire csak fekete kerül elő a ládafiából. Mikor az oka felől kérdezősködtem, ezt a feleletet kaptam reá: „Háború óta nem talál már mihozzánk a piros szín. Még azok is feketét viselnek, akiknek nincsen halottjuk.“ így vált a fekete szin a nemzeti gyász jellegévé. Szimbólum a piros szin az Onnpoly völgyében, ahol a román nők piros katrincája a nemi beérettséget jelenti. Szimbólumok a lakodalmas szokások, annak az időnek emlékei, mikor a lány még adás-vevés tárgyát képezte; a násznagyok a csereüzlet lebonyolítói, a vőfélyek és nyoszolyalányok a fiatalság védő hadseregei stb. A Gyallai Domokos könyvéből tudtam meg, hogy a torockói régi házak piros ablakkeretei mire emlékeztetnek. A szabadságharcban meggyötört nép kisirt szemére. A szimbólumok jelentősége változik az erkölcsi felfogás szerint. Köztudomásúlag a menyasszonyi fátyol és koszorú az érintetlenséget jelképezi, de mit jelent ott, ahol a tizennégy éves leány nyoszolyáját kiteszik a pitvarba, jeléül annak, hogy joga van az éjjeli életre? Ezt a jogot azonban elveszti, ha férjhez megy, de visszakapja, ha özvegyen marad. Vagy az olyan székely faluban, ahol a nő addig viseli koszorúját, ünnepélyes alkalmakkor, mig az első gyermekét megkeresztelte? Mindenesetre ilyen helyeken a nőiességnek szimbóluma. A laikus ember előtt sem ismeretlenek a talajnak törvényei, parancsai az ember kezemunkájá- ban; teszem azt az építésnél. Mindenki tudja, miért rak magas zsupfedelct a hegyvidék lakója! Hogy a csapadékokat könnyen levezesse! Vagy miért épit lábas, vagy pincés házat a nedves talajon élő ember, stb. Van azonban a talajnak mélyebben rejlő hatása is. Szemléltetéséhez Alsófehér- megyéből veszem a példákat. Nemcsak, mert odavaló vagyok, hanem mert ez a vidék a legtipikusabb. Erdély. Közepén egy hatalmas viz, a Maros folyik, északi részében pedig Erdélynek legszebb tagozódott hegylánca, az Aranyosmelléki húzódik. Ennek kimagasló tagjai, a Csáklya, a Pilis, Tarkő stb., tiszta időben fél Erdélyen keresztül látszanak, mint valami lebontott nagy kék üvegharangok s ezt a motívumot hamarább fogta fantáziájába a nép, mint a modern piktura, mikor igy kezdi meséit: Egyszer volt, hol nem volt, túl az üveghegyeken. .. Ennek a hegyláncnak elzárt sziklás medencéi közt, él a torockói nép; amely a maga kollektiv ipari munkája közben, egy hiten, teljesen meg tudta őrizni ősi szokásait és viseletét, mig a Maros nyílt partjára telepitett hajdúság, leszerelve a vitézi életről teljesen, áthasonult az őt körülvevő faluk viseletéhez, szokásaihoz. Csak egy néhány múzeumi darab bizonyítja, hogy még az asszonyok is huszárosán zsinorozott mentékben járultak az Űrasztalához, ma azonban a viselet a maga egyszerű tagoltságában emlékeztet a környező agyaghegyek lekerekített sima vonalaira. Zalatna előtt, az Érchegységben áll a Zsidóhegy. Egy hatalmas tiara alakú hegy, amely úgy nyomja jellegét a népművészetre, hogy környezetében minden asszony őt utánozza hajviseletével, kendője felrakásával. Az erdélyi Hegyalját gazdaggá tették hires borai. És mégis azt mondják a gyulafehérvári textilkereskedők, hogy őket a Hegyaljától egy község élteti, Sárd. Hogy mi oka lehet énnek? Á magam kutatásai szerint nem egyéb, mint hogy a községek borai közül éppen a sárdinak van valami sajátságos felvidámitó hatása és ez a hatás a nép öltözködési kedvében nyilvánul meg. Általábon az a körülmény, hogy a magyar nép mindig gazdag vidékeken lakott, oda van irva művészete árculatára. Mint ahogy a föld bőven adta. neki gabonáját, aranyát, borát sóját stb., úgy ontja ő is kedvét díszítő művészetében. Gondoljunk csak a mezőkövesdi, sárközi, kalotaszegi, stb. varrásokra, sokszor szinte a jó Ízlés róvására agyonhintik díszítéssel az alapot. Ez azért is van, mert telik bőven a motívumokból. Csak be kell nyúlni az ősök kincses- ládájába érte! Hiszen a tiszamenti ásatások bizonyítják, hogy őseink és a velünk rokon népek művészete szoros kapcsolatban állott a magas kultúrát képviselő kínai és ázsiai művészetekkel és ha ez a hatás lelankadt évszázadok folytán, a török világgal való érintkezés nyomán ismét érte népünk művészetét egy termékenyítő keleti befolyás. A hajdani gazdagság nyomai látszanak a magyar viseletén is. Nem a díszruhára gondolva, hanem az egyszerű népi viseletre is. A testhezálló formák megkövetelték a jól fejlett embereket. Próbára tették a termetet, céljuk nem a formák elleplezése, hanem a kiemelése volt. Ezenközben még egy jellegzetes szokás alakult ki, az, hogy a magyar viselet legszebb, legértékesebb darabja, mindig a legnemesebb testrészre kerül, legyen az forgó, párta, vagy fejkötő. Nézzünk meg egy magyar menyecskét. Feszesen simul a fejkendője, szoros a mellény rajta, hogy majdnem bevág a derékba, hadd ugorjon ki a csipő mellőle, s ezen ring áz ezerráncu szoknyája. Hogy ez a könnyű hatás a csizmától el ne nehezedjék, olyan szűkét szabat belőle, hogy csak a lábujjhegyén tud járni és ez adja azt a sajátságos, madarakra, barázdabillegetőkre emlékeztető járást. Ezeket a mozdulatokat a feszesen tartott testtartással együtt nem is tudjuk másképpen kifejezni, mint: kackiás. A mozgó fürge ritmus élteti népünk zenéjét is. Ez az, amit az idegen azonnal felismer, sőt csak ezt kívánja tőlünk. A magyar bubánatot nem akarja akceptálni, mintha igazában ismerne minket. Mintha tudná, hogy a magyar temperamentum olyan, mint a pezsgő, pajkos, vidám s csak egy évezredes keserűség tartja lefojtva, de ha valahol résre talál, ott harsogva ömlik szét, úgy, hogy az egész világ figyelmét magára vonja. Mélyen tisztelt közönség! Pár napon belül alkalmunk volt nekünk is megérezni ezt. Fából, csipkéből, kőből felénk szállt az aromája s mi meg- ittasulva tőle, büszkén kiálthattunk fel: gazdagok vagyunk! Igen. Ez, a népművészet ez a mi gazdagságunk, erősségünk, reménységünk! Egy erős vár, amelyben nemzeti szellemünk elpusztithatatla- nul él! Uj küszöbön Az életharcnak új küszöbén — a nagy Ház előtt — megint megállók: számadásra, rövid pihenőre. A hátam megett. a hetyke múltban csaták viharja, éhség, kegyelem — előttem a diadal mélyhangú harangja. Tudom: a harc javát megharcoltam, a rémek dandárját learattam, kicsiny-magam immár a hajnal vöröslő fényén növöget — emberszivek takarnak, rejtegetnek. Néhány sugaras, tiszta fő felémhajolt, a szemembe nézett, mosolygón, ismerőn bólintgatott. Az új küszöbön még élnek, kísértenek a régi képek: a gond, a fájdalom még integet, — ám megkopottan, roskadtan, halódón —• tőlük már nem félek. Nem félek — az élet, a munka muzsikája szól, zeng. hívogat a Házban. Szótlanul, némán, mosolyogva belépek... Kibcdi Sándor. Vas- és rézbutorok, mosdók, sodronybetétek nagy választékban kaphatok. FLEISCHES Testvérek vas és rézbutorgyárában Arad Str. loán Russu Siranu No. 13. (Aulich Lajos ucca )
