Keleti Ujság, 1930. augusztus (13. évfolyam, 166-191. szám)
1930-08-04 / 169. szám
XIII. BVF. IM. SZÂM. 17 Idill Szent Ilona szigetén Egykorú beszámoló a „rossztnodoru“ Napóleonról Régi levelesládából terült elő az a levél, amelyet a Times egyik legutóbbi száma közölt a Szent Ilona szigetére száműzött Napóleonnal való találkozás közvetlen hangú leírásával. A levélíró, Mrs. Welland, aki férjével együtt 1816 tavaszán tért vissza Indiából és hajó. juk váratlanul kikötött Szent Ilona szigetén. Welland a Keletindiai Társaság szolgálatában állott és felesége egy Indiában, a bengáli Patuában maradt barátnőjének Írja le utjának legnagyobb élményét, Napóleonnal, a Nagy Emberrel való személyes találkozás közvetlen benyomásait. Wellandék hajója 1816 május Sh-én kötött ki Szent Ilona szigetén. A partraszálláshoz, Napoleon jelenléte miatt, a sziget kormányzójától különleges engedélyre volt szükség, de még nehezebb volt a komor és kedvetlen császárral való találkozás lehetőségét ki. eszközölni. Wellandék szerencsések voltak. A szigeten való tartózkodásuk utolsó napján, május 15-én, Napoleon több hölgy és a szigeten levő angol tiszteik társaságában fogadta őket és Mrs. Welland maga is személyesen beszélt a császárral. A levél napló formájában Írja lé az eseményeket. A május 10-ről keltezett első részlet leírja a szigeten való kikötés nehézségeit, azután nyomban ® száműzött császárról ir, aki ekkor már a Long Wood nevű kormányzósági épületben lakott, egy előkelő angol tiszt, Sir G. Cockburn személyes felügyelete alatt. Mrs. Welland itt mindjárt megjegyzi, hogy az excsászár menynyire emberkerülő, még közvetlen környezetétől is távoltartja magát, az idegenéktől meg éppen irtózik. Epésen szokta mondani, hogy Cockburn neki börtön- őre és nem mutatványos embere. A levélnek a következő napról keltezett része már tele van érdekesnél (érdekesebb személyes benyomások leírásával. — Most tértem vissza szobámba — írja Mrs. Welland — az Bibédről, ahol Westropp kapitány mellett ültem, aki állandóan Bounaparte társaságában szokott lenni és sokszor beszélgetett vele. Ő is megerősíti azt a véleményt, hogy a császár durva modorú (brute in manners); annyira, hogy Madame Bertrand, mák (Bertrand a császárral együtt önkéntes száműzetésben levő francia tisztek közül volt az egyik) kérdéseire ritkán ad feleletet, vagy a felelet alig egyéb, mint rosszkedvű mormogás. Eleinte angolul csak nagyon keveset tudott beszélni, vagy legalább is magát megértetni. Most már sokkal jobban beszél, de a leg. ritkább esetben sikerül rábírni, hogy valakivel beszélgetésbe elegyedjék. Egyszer mégis beszélt moszkvai hadjáratáról és azt mondta, hogy neki is ott kellett volna vesznie, mert akkor a szerencsétlenségért tábornokait okolnák és ő megmenekült volna attól a szégyentől, amely igy őt sújtja a legnagyobb mértékben. — Emlékszel, hogy beszélgettünk arról, hogy a Nagy Emberben az életet még mindig a reménység tartja fenn. Itt mindenki meg van győződve -arról, hogy a császár nem gondol szökésre, hanem szenvedélyesen bízik abban, hogy a francia nemzet fogja visszahívni a trónra. „Majd meglátjuk nemsokára — szokta mon. dogatni —, hogy ki méltó arra, hogy uralkodjék népemen — de bizonyára mindenki inkább, mint egy Bourbon.” — Ma különben jártunk a „Northumberland” fedélzetén (ezen a hajón vitték Napóleont a szigetre) és ültem Napoleon nagy karosszékében. Rövid lábának kell lenni, mert a 'szék még nekem is túlságosan alacsony volt. Különben csak egyetlen szűk szobája volt a hajón, szemben a tengernagy szobájával, közbül középütt volt a közös nagy ebédlő, ahol az angol tisztek és Napoleon egész kiséretével együtt szokott ebédelni a bosszú utazás alatt. Az ut első napjain a császár, a-z ebédutáni feketét meg sem várva, elsőnek hagyta ott m asztalt. A tengernagy erre megkérdezte tőle, hogy ezt továbbra is igy kivánja-e? A császár igenlő feleletére a tengernagy kijelentette, hogy ő Bounaparte tábornokot vendégének tekinti és elvárja, hogy senki sem fogja megzavarni abban, hogy úgy tegyen, ahogy neki tetszik. " Wellandék a következő napon, május 12-én szálltak partra és a levélnek ez a része néhány érdekes Naipoleon-aaekdotát beszél el. — Tegnap reggel szálltunk partra és minden szükséges formalitásnak eleget tettünk, hogy láthassuk Bounapartet. De, amint halljuk, még mindig sok függ az ő szeszélyétől, hogy hajlandó lesz.e mutatni magát? Mr. Glover, a tengernagy titkára, egyik emberét elküldte, hogy biztosat tudjon és igy, ha a Nagy Embert jó hangulatban fogják találni, remélhetjük, hogy fogadni fog bennünket. — Beszélik róla, hogy amikor itt tartózkodásának első hónapjaiban Mr. Balcon® házában lakott ideiglenesen, kártyázni szokott Mr. Baleome két kis leányával (az egyik 13, a másik 15 éves volt) bonbonokba. Az egyik kisleány egyszer haragosan kiáltott rá a császárra: „Bony, nem játszom tovább veled, mert csalsz.” A császár jót nevetett a kis vádaskodón és mosolyogva jegyezte meg, hogy a vád nem is olyan alaptalan, mert whist közben ő bizony gyakran szokott csalni, Mr. Glover néhány Napoleon-aranyat nyert el tőle, mlég a „Northumberland” fedélzetén. Az egyik este Napoleon két Louis d’oT-t vett elő a zsebéből és az asztalra dobva nevetve mondta: „Önnek talán több szerencsét hoznak, én nem sok hasznukat láttam.” Mr. Glover most emlékképpen őrzi a két aranyat. — Sokat nem, talán a felét vagy a negyedét lehet elhinni annak, amit itt róla beszélnek, mert itt mindenki azt hiszi, hogy saját jelentőségét emeli az, ha valami különlegeset tud erről a nagy személyiségről, akit mindnyájan csodálnak, bár igyekeznek azt a látszatot kelteni, hogy semmibe sem veszik. Az a gentleman beszélte el különben nekem a legtöbb anekdotát, akinél itt a szigeten lakunk, Mr. Laneetown, a sziget kormánybiztosa. Egyik Napóleonra legrosszabb fényt vető történet az volt, hogy amikor az excsászár tábornokai sorsáról hallott, a dolog egyáltalán nem érintette éis egyszerűen kijelentette, hogy „Nem jó katona volt ugyan, de elhamarkodott, Murat pedig mindig ostoba volt.” A levél utolsó része, május 15.érői keltezve a Napóleonnal való személyes találkozásról szól: — Akár hiszed, akár nem, abban a szerencsében volt részem, hogy nemcsak láthattam a volt császárt, hanem be is mutattak neki és beszélgettem vele. Az egész mindössze egy negyedóráig tartott, de ez a rövid idő is elég volt arra, hogy meggyőződjem arról, hogy körülbelül mindaz a rossz és jó tulajdonság egyaránt megvan Bounaparte jellemében, amit tulajdonítani szoktak neki. Az arca sötét, az arckifejezése komor, ami még akkor sem derül fel, amikor mosolyog, amit pedig megtett, mialatt arra méltóztatott, hogy beszédbe elegyedjék velem. A szeme szürke, de minthogy fekete szempillái vannak, a valóságnál sötétebb- nek látszik, a homloka elörehajlik, az arcszine sápadt, úgy hogy igazán nehéz volna szép embernek mondani. A termete alacsony és minthogy erősen elhízott, ® lábai feltűnően rövidek. A vállai szélesek és sokkal magasabbak, minthogy megjelenésében meg lehetne látni azt a méltóságot, amit sokan szeretnek neki tulajdonítani. — Jókedve volt 'és igyekezett — amennyire azt angol társaságban meg tudta tenni — mindenkivel szemben nyájas lenni, úgyhogy a jelenlevők legnagyobb része azt hiszem, jó bonapartista lett. Hangsulyhordo- zása és beszédmodora minden, csak nem előkelő. „Ki ez?” vagy: „Ki az?“ — az ilyen kérdezési formák nem igen mutatják, hogy sok lenne a volt császárban az elegáns francia beszédmodorból. De a beszélgetés, amit folytatott, színvonalas volt, szellemes és mindig meglátszott, hogy őszintén érdekli, amiről beszélt. Ha van olyan részlet, ami most elkerülte volna figyelmemet, majd beszámolok arról is, később az ut folyamán. Üdvözletemet küldöm patuai közös barátainknak és Neked, hűséges barátnőd, Rachel Welland. EGÉSZSÉGES C VnAţMIffft &YÂSÎMÁMYT A”PÁ8lZ§LE3l8*rAlAWlWtr. WÄB EÉ5HI® nmuÉfi ■ HEBAX&
