Keleti Ujság, 1930. június (13. évfolyam, 121-146. szám)

1930-06-07 / 126. szám

2

Egy májusban tartott járásbirósági tárgyaláson az alperes tanukra hivatkozik, a biróság a tanuk kihallgatását és a tárgyalás folytatását decemberre tűzi ki és ha ekkor a tanuk nem jelennek meg, a következő tárgyalás ismét csak félév múlva lesz. E bajok oka az, hogy a birói személyzet az éveken át fölgyülemlett hátralevő munkákkal nem képes megbirkózni. Éveken át

alig neveztek ki erdélyi bírót az ottani

birói állásokba, hanem csak regátiakat, akik nem ismerik az erdélyi jogöt és az ottani viszonyokat. Nagyon sok a • fiatal helyettes-biró, akiknek csak licencájuk van, még birói vizsgájuk sincs, annál kevésbé élettapasztalatuk és birói gyakorlatuk. A kezelő személyzet gyakorlatlan, sokban közülük nincs felelősségérzés és nincsenek kellő felügyelet alatt s igy hanyagságukkal gyakran kiszámíthatatlan késedelmet és kamat- veszteségeket okoznak a feleknek. Előrelátható, hogy a doktori diploma kötelezővé tétele, csak ideiglenesen fog gátat vetni az ügyvédek szaporodásának. Mégis örömmel üdvözöljük ezt az intézkedést, mert a léha és lelkiismeretlen elemeket el fogja riasztani az ügyvédi pályától. Az éveken át tartó komoly stúdiumon átment és igy erkölcsileg megerősödött fiatal ügyvédek csak az ügyvédi etikának megfelelő eszközökkel fognak küzdeni megélhetésükért.

A javaslat rendelkezése— Nem kívánok szives türelmükkel visszaélni, hogy a javaslat minden szakaszával külön foglalkozzam, azért annak csupán csak azokat a rendelkezéseit említem, amelyeket különösen kiemelendőknek, vagy módosítandóknak tartok. Ilyen az ügyvédek jogairól és kötelezettségéről szóló fejezet.

Az előbbi biztosítja a hivatásukban eljáró ügyvédeknek azt a tiszteletet, a netáni sértésekkel szemben ugyanazt a védelmet, amely a közhivatalnokoknak kijár és garanciákat ad arra, hogy az ügyvédi munka megérdemelt honoráriumát az illetők megkapják. A javaslat az ügyvédek elé szigorú etikai korlátokat állít, amennyiben megtiltja, hogy az ügyvédi méltóságot sértő módon keressék megélhetésüket. Egészen

a fogházbüntetés maximumáig terjedő pénz- büntetéssel sújtja

azt, aki anélkül, hogy ügyvéd lenne,,ügyvédi munkát végez, vagy ügyvédek részére dijazás fejében meghatalmazásokat közvotit. Egy évre felfüggeszti, vagy súlyos pénzbüntetéssel sújtja azt az ügyvédet, aki ilyen üzelmekben közreműködik, ügy vélem, hogy ezek a büntetések igen is súlyosak és ezért nem is fogják alkalmazni őket.

Az amyanyclv tilalma

— A javaslat 90. szakaszának második bekezdése eredetileg igy hangzott: Hasonlóképpen az ügyvéd

nem használhatja a perbeszédekben és az ügyvédi iratok megszerkesztésében, csupán a román nyelvet, s ugyanezen szakasz első bekezdése a tilalom megszegőit az ügyvédi karból'való kizárással bünteti. A bizottsági tárgyalás során sikerült ennek a jelenlegi szövegre való módosítását elérni, ami szerint csak

olyan okiratok szerkesztendők kötelezően román nyelven, amelyek a törvényszék elé kerülnek.

— Bár kétségtelennek tartom, hogy ez a szöveg nem tiltja meg az ügyvédnek, hogy kisebbségi nyelven szerkesszen okiratokat és hogy a választott biróság előtt, .amelynek tagjai talán nem tudnak románul, ne beszélhessen kisebbségi nyelven, mégis a törvény esetleges jövőbeni más magyarázásáért kérem a jelen szakaszt törlését, annál is inkább, mivel

a nyelvhasználat rendezése nem tartozik ide,

hanem a polgári és büntető, peres eljárások és az okiratok hivatalos nyelvéről szóló törvény keretébe tartozik.

Elfogadja a javaslatot

Paretz képviselő ezután az ügyvédi kar szervezeteiről, a kamráról beszélt és kérte, hogy a kamara választmányi tagjainak számát hatról nyolcra emeljék föl. Továbbá, hogy a kamarák mellett vádhatóságokat

A szenátusban Madgearu törvényjavaslatot nyuj-1 tott be az egyenes adókról szóló törvény tizenegyedik ' szakaszának és a vámtarifa törvény 831-ik szakaszának módosításáról, Mihalaclie pedig beterjesztette a terméketlen földterületek feljavítására vonatkozó törvényjavaslatot.

Napirenden a nemzeti színházakról szóló törvény

szerepelt. Georoce<anu előadó kifejti a törvény szükségességének okait és cáfolja az ellene felhozott ellenvetéseket. Ismerteti a román színházak fejlődését s reflektálva Sándor József szenátor szerdai beszédére, megjegyzi, hogy a kisebbségi színházakról a javaslat nem beszél és igy azok segélyezését sem érinthette.

Ezután Mirto miniszter válaszolt Rádulescu- Motru beszédére és tréfásan mutatott rá, hogy a szónok mennyire nem jártas a színházat érdeklő kérdésekben. A nemzeti színházak idős színészei ügyének fontosságát a kormány átérzi s nyilvánvaló, hogy ezeket támogatni kell, de nem kreálhatnak számukra olyan jogok?.t, amelyekkel az állam más alkalmazottai nem rendelkeznek. Bizonyos elégtétellel hallotta Sándor József beszédének .azt a részét, hogy a liberális parlamentben elhangzott, a kisebbségi színházak segélyezése érdekében mondott beszéde alkalmával egy nemzeti parasztpárti szenátor volt az, aki támogatta a kérést. Ebből azt igyekezett bizonyítani, hogy a román nemzet mennyire türelmes és megbocsátó.

xiii. trr. 126. szám.

létesítsenek. Az ügyvédek nyugdíjpénztáráról szóló fejezetről beszélt ezután, amely egyrészt szép perspektívákat mutat, de másrészt uj terheket ró az ügyvédekre, a perbeszédek utáni bélyeg formájában. Bár már a többszörösen fölemelt pénzügyi bélyegek is nagy terheket jelentenek, mivel azokat az ügyvédeknek kell leelőlegezniök s csak évek múlva tudják behajtani őket, mégis magukra vállalják abban a gondolatban, hogy talán utódai élvezni fogják a nyugdijat.

— Reméljük, — fejezte be a beszédét a képviselő — hogy a törvény valóban emelni fogja az igazságszolgáltatás nivóját a elő fogja mozdítani a polgári jogok és közszfiibadságok védelmét. Ennek a reménységnek alapján a törvényjavaslatot elfogadom.

Obstmkció készül

Lothar Radaceanu kifogásolja, hogy ezzel a tör.

vénnyel jön a kormány, amikor inkább az igazságszolgáltatás átszervezéséről kellene gondoskodnia. A jogszolgáltatás szerinte jelenleg csak a gazdag emberek számára megközelíthető.

A javaslat tárgyalását az éjjeli ülésen fogják folytatni. Értesülésünk ezerint Lupuék és a szociálisták obstrukcióra készülnek 8 igy akarják rábimi a kormányt a javaslat visszavonására. Radoceanu beszéde is két óra hosszat tartott és nagyon sokan iratkoztak fel a javaslathoz való hozzászólásra.

Sándor József közbeszól: Mi nem kivánunk megbocsátást, mert nem vétkeztünk. Méltányosságot, igazságot éa törvényességet kivánunk.

Egy többségi szenátor indulatosan kiált közbe: Ne emlegessék a múltat, ne zárkózzanak el tőlünk, ne kívánjanak több jogot, mind amennyi nekünk van és akkor minden meg van bocsátva.

Sándor József: Mondom, mi nem kérünk megbocsátást, csak az Istenitől.

Mirto miniszter: Meg vagyunk győződve, hogy a magyarok és a többi kisebbségek teljes állampolgári szeretettel támogatnak bennünket abban a munkában, amelyet az ország boldogulása és felvirágoztatása érdekében folytatunk és éppen ezért nem is teszünk különbségeket. Egyenlő elbánásban akarjuk részesíteni a kisebbségeket a többségi polgárokkal az élet minden trületén, úgy kulturális, mint gazdasági téren és ezért nem teszünk különbséget kisebbségi és román színházak közt az állami támogatás szempontjából sem. Amennyiben az anyagi viszonyok megengedik, a kormány nem fog elzárkózni a kisebbségi ezinbázak támogatása elől.

Hogy mennyit ér ai miniszter ez elméleti kijelentése. azt meg fogjuk tudni nemsokára. Azt azonban megállapíthatjuk, hogy a segély iránti igényünket elismerte.

Semmitmondó kijelentést tett Mirto a kisebbségi színházak segélyezéséről

Orká n a tengeren

Regény

írta: KERTÉSZ JuZSEF (26)

Fent a begyen, olyan magasan, hogy valami különös csillagnak látszott, két négyszögletes sárga fény hasadt bele a sötétbe, két kicsi, világitó szem a roppant éjszakában, mintha a végtelen sötét azon a világitó két szemen keresztül nézne bele a rohanó, pusztuló világba, nyugodtan, derűsen, simogatóan, mint anya szeme a liancurozó, vásott gyerekekre.

Mária nézte-nézte a kivilágított két ablakot a hegyen s érezte, hogy az a két szem megfogja, hivja, huzza, mint kigyulladt fény a vizek mélyén a világosság után sóvárgó halakat.

— Istenem! Még fent van... Szegény Mario... Szegény Mario.

— Milyen jó volt mindig hozzám! — rebegte magában. A két világitószem hívta:

— Gyere Mária, téged várunk. Miattad égünk. Téged keresünk az éjszakában.

— Nem, nem amegyek. így jobb, könnyebb búcsú nélkül.

— Csak bekopogsz rajtunk, csak bekiáltasz: Isten veled Mario! — beszéltek az égő szemek a leánynak.

— Nem, meg kell lenni, ma éjjel meg kell lenni... ő lebeszélne, visszatartana — dobogta Mária szive a fény szavára.

— Gyere! Hiszen te erős vagy, hiszen elhatároztad. Senki nem bírna eltéríteni a szándékodtól, de egyszer még látnod kell, utoljára — integettek a fondorlatos, okos szemek.

A leány megindult a két fényes szem felé. Oh, ő bizott magában. Erős, elhatározott volt. Meg fog halni ma, meg fog halni ma. Csak bekopog, csak elbúcsúzik tőle, csak mégegyszer látni akarja... aztán... aztán... hisz oly biztos az útja... Ma van az Utolsó napja.,, senki sem tántoríthatja el... Ment, ment felfelé a liegyen. A két világító ezen» mutatta az irányt, mint tévelygő

hajónak a világítótorony tüze. A szemberohanó szél meg-meglökte, a lóba meg-megcsuszott a sáros, sikos utón. Meg-megcsuszott a vak sötétben, de ment előre és a két pici négyszögletes szem egyre nagyobbra nőtt. A fény vörösre változott s nagy hasábalaku csóvában hullott reá az esőáztatta párás sötétre. Mária odatántorodott az ablakhoz és hekocogott rajta.

A festő, aki az asztalnál állott bent a szobában s a holnapi kirándulásra készülve ecseteket, vázlatkönyvet, tubusokat rakosgatott egy nyitott bőröndbe, összerezzent a kopagtatásra. Eszébe jutottak a fenyegető arcok a korcsmában s szivébe beledobbant a félelem, hátha eljöttek érte, hátha az a részeg matróz kocol, akit Pieró akadályozott csak meg abba, hogy neki ne rontson? Gyorsan az éjjeliszekfényhez szaladt s kivéve onnan a revolverét, a zsebébetette, majd óvatosan haladva az ajtóhoz, hirtelen felrántotta.

— Ki az? — kiáltotta ki, a zsebében tartott kezében lövésre készen szorongatva a revolvert.

Mária az ajtóhoz támolygott.

— Én.

A festő félelme elült a tétova, segítséget könyörgő szégyenlős hangra. A győztes férfi kaján, diadalmas mosolya húzódott, az arcára:

— Hát mégis eljött. Nem birt ellentállni. Itt van. Elhozta magát — kacagott fel benne a megsimogatott hiúsága.

— Te, te Mária? — kiáltotta haragosan, roppant csodálkozást színlelve. — Hogy kerülsz ide ilyen időben? Megfogta a némán álló leányt és behúzta az ajtón. — Gyere már be az Istenért, hisz csupa viz vagy. — Becsukta az ajtót és lebontotta a leányról a víztől csurgó esőköpenyeget. Mária mosolyogva állott és hagyta levenni magáról a kabátot.

— Eljöttem Mario — mondta azután remegő hangon.

— Drága, drága, tudtam, bőgj- el fogsz jonlii... Vártalak mindig — mondta, — Milyen hideg a kis kezed, szegénykém — folytatta, kezébe véve a leány kezét. Megdörzsölte néhányszor a két tenyerébe fogva s a lebeiletével melegítette, A leány rajongó, nedves szemekkel nézte és azt hitte, hogy megszakad a szive.

— Most felmelegitlck és nem engedlek el soha többet. Itt maradsz nálam, örökre — folytatta a festő, beleégetve a leány fülébe a forró szavakat. — Mindjárt csinálok neked egy jó. meleg teát.

— Neam, Mario. Én megyek. Egy pillanatra jöttem csak... Nem birtam úgy menni el, hogy ne lássalak... Búcsúzni jöttem.

— Búcsúzni?... Csak nem utazol el? — kérdezte a

festő őszinte csodálkozással.

Mária a festő hosszú, fekete haját simogatta és úgy nézett reá, mint egy anya.

— De igen, Mario, elutazom és nem látlak téged soha többé — mondta.

— Az lehetetlen, Mária. Az lehetetlen. Ilyent ne mondj! Én azt nem engedem... Hová utaznál ilyen hirtelen! Miért?... Hová? Sohasem szóltál róla eddig...

— Pedig már régen készültem, de nem akartam beszélni, de most megyek...

— De hát hova? — vágott a szavába a festő .

— Messze, Mario. És látni akartalak még egyszer, utoljára — válaszolt a leány s a szeme túl nézett az előtte álló férfin, mintha az utat keresné, amelyet meg kell tennie.

— De Mária, mit beszelsz? Hogyan beszélsz? Te nem vagy magadnál. Hiszen lehetetlen dolgokat mondasz — kiálottta a férfi anegriadtan, amint az elrévedt szemű leányt nézte. — Gyere, ülj le. Pihend ki magad! Nyugodj meg! Reszketsz. Átkarolta a leányt. — Ugy-e, nem mondtad komolyan, ugy-e, nem mész sehová? Itt maradsz nálam — kérdezte unszoló sürgetéssel s kezébe véve simogatta a leány kezét.

— De megyek, Mario! Nennern kell. Meggondoltam én jól. Oh, olyan régen készülök már. Nézd, Pieró miattam szenved! Keresi a bajt. A házunkból kiköltözött az öröm. Anyám, aki magához vett, felnevelt és jó volt hozzám, véresre sírja a szemét... Csak bajt, szenvedést hozok mindenkire, jikit szeretek.

— Nekem csak örömet, boldogságot hoztál Mária — vágott a szavába a festő, magához ölelve a leányt.