Keleti Ujság, 1930. március (13. évfolyam, 48-73. szám)
1930-03-17 / 62. szám
16 KÜKyWdl KíMjmmute XIII. ÉVF. 62. SZÁM. rrai«aiBmim TAPS Irta: Szabó Mária ■— Oh, ez a dicsőség nem tart sokáig... Szegény- leesett a trapézról... Soha többé nem bírta legyőzni a szédülést. — Hát akkor mit keres itt? — Azt magam sem nagyon tudom... Pár héttel ezelőtt bevetődött hozzám. Hirtelen azt hittem: segélyt akar kérni, mint a többi, levitézlett „szám". Szerencse, hogy meg nem sértettem valamiképpen, — de elegáns külseje idejekorán magamhoz térített. Hanem a kérése nagyon meglepett. Itt akart lenni minden előadáson... — Tiszteletjegyet kért? — Dehogy... Olyasmit mondott, hogy szeretne felügyelni a rendre... És ezt meg is teszi. Állandóan a színpadon tesz-vesz... Még kellékhordozónnk is felcsap... — Fizetést kap? — Nem fogad el semmit... Azt mondja, hogy még ö fizetne, ha kívánnám, mert olyan boldogság neki a régi levegő... Az igazat megvallva, nem igen értem. Jómódúnak látszik. Inkább talán honvágy ez a fél— benmaradt artistaélet után. Nem tudnám megmondani miért, de sokszor megsajnálom, mikor olyan készséggel rohan egy-egy szám után a színpadra... Különben sok hasznát veszem... Csalhatatlan ösztönnel ítéli meg az egyes attrakciókat. — Vájjon hol lakik? — Soha nem kérdeztem. Pontosan jön, pontosan megy és rendesen taxin jár... Nem is igen törődöm a magán életével... Más a dolgom. A beszélgetést fejezte be ezzel a mondattal. Ment uj vendégek elébe. Puha csókra rettent fel a kis Vera, de a szemét nem nyitotta fel. Álmosan motyogta: — Sokat tapsoltak, nagyapa? Simogatásra nyúló keze az öreg kiborotvált arca helyett könnyű selymet érintett. Ismerős illat friss hullámai hömpölyögtek feléje. Kijózanodó aggyal sikkantott örömében: — Anyukám! Drága kis anyukám!... Hát haza- iöttél?! — Nagyapa azt mondta, még hétszer kell lefeküdni, mig láthatlak! Belefészkelődött a meleg ölelésbe. Megbújt benne, mint egy fészkére talált madárka. Selymes ajka becézve futott át anyja drága arcán, karján, kezén és megpihent a tenyerében: — Hát én nem kapok puszit, kisasszony? Kacagva feszült ki anyja karjaiból és apja nyakába vetette magát. A komoly férfiarc ellágyulva simult az üde kis nyakra. Percekig csókolgatta a iicsi lányt. — Kivertük szegénykém szeméből az álmot... Bűntudatosan simogatta a szőke hajat az anya: — Nem bírtam megállni, hogy meg ne csókoljam... Hiszen négy hét óta vágyom erre a csókra... De most azután elaludni, egy-kettő! Hunyja be szépen a szemét, kis virágom! De Verát teljesen felébresztette a viszontlátás öröme. Kacagva kezdett bukfencezni az ágyban. — Nem alszom, nem alszom!... Úgy sem alszom el... Megvárom nagyapát! Csodálkozva néztek össze a szülők: — Nagyapát?... Hát nincs itthon nagyapa? A férfi bebukkant a másik szoba nyitott ajtaján. Érintetlenül várt az ágy. A félrehajtott paplan megmutatta a lepedő teljes gyüretlenségét. Az asszonyban szorongás ébredt. — Soha nem megy este sehova... Hiszen épen azért tettem ide, Vera mellé, mert így nyugodt voltam... — Hátha sétálni csalta ez a nagy meleg? — A gyermeket ok nélkül nem .hagyta volna egyedül... Sándor! Ijedten kapott az ura keze után: — Bizonyosan beteg szegény, Sándor... A gyermek halkan kuncogott. Beletemette arcát a párnájába. Az apa hirtelen megfordította. Kipirult arca felfújódott a visszafojtott kacagástól. — Hát te mit nevetsz? A kicsi hajladozott a felgyöngyöző nevetés erejétől, mint egy karcsú virág. — Hogy azt hiszitek... Nem beteg nagyapa... Soha nem volt ilyen egészséges: — Ki mondta, hogy annyira egészséges? — ö mondta tegnap, doktor bácsinak.... — Csak nem voltál beteg? Az anya aggodalma egyiktől a másikhoz tántorgott már. — Dehogy voltam... Séta közben találkoztunk yele... — Na látod kedves? Kimerített az ut s most mindenben rémeket látsz. — Dehát miért nincs itthon... És hogy hagyhatta magára a gyermeket? — Én minden este magamban maradok! Én egy cseppet sem félek! Az igazgató hangja is szigorúbbá vált: — Piát nagyapa minden este elmegy? Fontoskodó arccal magyarázta a kicsi: — Persze! Pontosan ott kell lennie az előadáson... — Micsoda előadáson?! A gyermek megrémült. Hányszor megfogadta, hogy senkinek el nem árulja nagyapát!... Kis szivében riadót vert a hűtlenség vádja. Fejét párnájába fúrta, mintha! ei akarna bújni a maga vétke elő). Sikoitva tört fel az asszonyból a gyanakvás; Rettenve kapott az ura keze után: — Sándor, csak nem lép fel valahol?! A szegény, MSdtÜÖ .f éjé vei; 2 Vera a párnájába harapott. Kis lába dacosan mozdult, mintha ei akarná rúgni ezt a rut gyanúsítást. Rajongása szakadt fel a kiáltásból; — Nagyapa soha meg nem szédül! Anyja megtántorodott. Nyugtatva simogatta kezét az ura: — Kedves... Nem szabad, kedves... Nem lesz baj... j Ledobott kalapját kereste az asszony. Minden ide- ! gében remegve sürgette az urát: — Gyere Sándor... Meg kell keresnünk!... Istenem, i csak addig ne érje valami baj! | Nagyon természetes, hogy azzal a közhellyel kezdem, amit már diákkorunkban -a. fejünkbe vertek: ne használjunk idegen szavakat, amikor nem okvetlenül szükséges, vagyis amikor a kifejezendő’ fogalomra van jó magyar szavunk. A valóság azonban az, hogy felnőtt korunkban ezt az aranyszabályt csak nagyon kevesen tartjuk be. és a közbeszédben csak úgy hemzseg a sok fölösleges idegen szó, amit kiküszöbölni egyelőre hiábavaló kísérletnek látszik. Ezért — kényszerű engedményképpen — a fenti szabályt megtoldanám azzal, hogy: ha azonban mégis használjuk őket, legalább arra vigyázzunk, hogy helyesen ejtsük ki, írjuk, vagy alkalmazzuk. A SE2LON Például kedvelt bútordarabunkat, a kerevetet általában mindenki sezlón-nak nevezi s teljesen hiú erőlködés volna a magyar elnevezést visz- szahonositani. De ha már annyira elegánsak akarunk lenni, s Trianonra fátyolt boritva, mohón habzsolni a francia kifejezéseket, akkor legalább vegyük át helyesen, a szót és ne átalljuk sezlong-ot mondani sezíon helyett. Ebben az esetben azt a „g” betűt ugyancsak ki kell mondanunk, mint ahogy a francia is kimondja, mert a szó származása: la chaise longue — a hosszú szék. A főnév nőnemű, tehát a melléknév is nőnemű alakjában áll itt s ez esetben kiejtése nem lón, hanem long. A BARONSSSZ ÉS A BELIKATESSZ Még iróinik is szívesen és gyakran nevezik a bárókisasszonyt baronessznek. A „baronessz” egy szörnyszülött, lehetetlen szó. A grófnőre igenis, lehet mondani: kontesz, matt a le eomte (a gróf) sző nőnemű alakja csakugyan „1® comtesse”. Éppen igy le prince (a herceg) nőnemben: „la princesse”. De a báró „le baron” íemininuma ,1a báróimé” nem pedig la baronesse. Ezt a szót csak franciául nem tudó, a nyelv szellemét nem ismerő idegenek gyártották s a született francia hanyatt esnék rémületében, lia hallaná. A delikiatesz kereskedésbe szívesen megyünk be, ha van egy kis pénzünk. De ott legfennebb Ínyenc^ eégeket kaphatunk, nem pedig azt, amit az igazi francia ért „delieatesse” alatt. Ennek a szórnak a jelentése ugyanis — gyengédség, figyelmesség. Azt pedig nem igen szokás pénzért venni és eladni, legalább is — nem a kereskedésekben. Vigasztaljon bennünket az, hogy ezt az átvitt értelmű szót nem mi, magyarok kezdtük alkalmazni a csemegékre. Az 1873-iki bécsi kiállítást látogató franciák, látva ott a sok „Delicatessenhand!ung”-ot, már meg mosolyogták, hogy „â Vierme on vend les delicatesses” — „Becsben árusítják a gyengédségeket” MÉG NÉHÁNY FRANCIA SZÓ Aki szereti a finom konyhát, válogatott ételeket, rámondják, hogy „nagy gourmand”. Pedig talán eszeágában sincs, hogy nagyétü „sokat faló” legyen, amit ez a szó ráfog. Az igazi ínyenc neve a franciában: gourmet (gurmé) nem pedig gourmand. Nálunk ezt a két kifejezést felcserélik es összezavarják. Helytelen kimondás eredménye a már — sajnos •— ki nem irható „notesz” is. „Notes” a franciában jegyzeteket, feljegyzéseket jelent, ámde -az „es” többesragot sem itt, sem másutt ki nem mondják, vagyis a szó helyesen kimondva: „not” volna. (Éppenugy, mint dames is csak dám, és robes îs rob.) Ezen azonban már igazán nem segíthetünk, mert a zsebjegyzőkönyvnek nálunk nincs is más neve, az örökké csak notesz, marad. Az első forgalomba került gyártmányokon (még gyermekkoromból is emlékszem ilyenekre, csakugyan ott volt a francia felírás: „Notes” -— feljegyzések. E szó helytelen kimondása lévén került a ma elterjedt torzkifejezés, a „notesz” forgalomba. Ugyancsak bajosan, sikerű! már az olajos tengeri halacskáknak nálunk helytelenül ha«znált „szardínia” nevét szardinára helyrebillenteni. Szardínia tudvalévőén egy sziget, mig a halacskák neve, akármeiv nyelvből is akarjuk átvenni, helyesen csak szardina lehet, ott -a második „i” betű íelA férfi csak egy pillanatig gondolkozott. Azután ö is kalapja után nyúlt. — Csakugyan meg kell keresnünk... Csengetek aa autóért... Hiszen igy azt sem tudjuk, merre induljunk. Legalább tíz mulató van a városban. És azok a szörnyű cirkuszok!... Istenem, Istenem« A gyermek töprengve ült. Kínozta a megszegett titoktartás. De anyja kétségbeesése az aggódást ia felébresztette már benne. Vontatottan mondta; — Nagyapa... nem cirkuszba ment... — Hála Istennek! — Hát te tudod, hol van? Ez nagyszerű! — így névvel nem tudom... Olyan furcsa szó volt kiírva... Nagyapa nevette, mikor elolvastam és egészen másképen mondta. Azt is mondta, hogy én még nem tudhatok franciául. Most ráncolódott össze először a férfi homloka: jesen felesleges. Éppúgy, mint ahogy Argentína és nem Argentinja. Iiog.y a franciákkal végezzünk, még csak a ds- mion szót hozom fel, melyet sokan dcmizscu-nak ejtenek. Bortermő Erdélyben fölösleges magyaráznom, hogy a szó mit jelent. Ám, származásával sokáig magiam sem voltam tisztában. Hogy demi franciául annyi mint: fél, azt tudtam, de minek a fele? A szó végével, nem tudtam mit kezdeni. Hiába kerestem idegen szótárakban: ez a szó egyikben sincs meg. Kutatás közben rájöttem, hogy az oaa (néhol: oma) középkori bormérték, amelyet 1297 körül használtak Németországban s valószínűleg másutt is. A demion tehát kétségkívül fél onát jelent 8 igy kiejtése nem lehet deroizson, mert a zs-t képviselő francia j-betü nem fordul elő benne. SRÉG Németül valamennyire illene tudnunk, nemcsak mert hat éven át tanultuk e nyelvet a középiskolában, de mert legalább egy idegen nyelv tudása igazán müveit embernél elengedhetetlen. Nem nagyon valószínű, hogy hat év alatt gimnáziumi német fordításainkban elő no fordult volna ez a szó: schräg, — ferde. És mégis tiz ember közül bét — ha nem nyolc, úgy ejti ki: sré, sréen szemközt. Hát kérem, a németben csak néma j,e” van, (die) de a szó végén néma mássalhangzó nincsen! Ha ki tudjuk mondani a notesz-ben a néma „es” végződést, ar.ol nem kell, akkor csak mondjuk ki bátran ott is, ahol szükséges és legyen srég, nem pedig sré. A KLASSZIKUSOK A factotum vagy totumfae kifejezés, amelyet egy szóval nemi is tudunk magyar kifejezéssel pótolni (körülbelül annyit jelent, mint mindent elintéző, teljhatalmú helyettes, valakinek — átvitt értelemben — a „jobbkez::”) a hozzá nem értők szájában lassanként „totumfactum ” lett s ezt a torzalakot sokkal gyakrabban halljuk, mint a helyeset. A vigkedélyü, künnyüvérii, mindent megértő embereket „joviális” embereknek nevezzük. A szó Jupiter — Jovis római főisten nevéből származik, amely névnek csak alanvesete jupiter, inig a többi eseteit a jov-tőből képezi. A joviális szó első értelme valószínűleg az volt, hogy akit ezzel a jelzővel megtiszteltek, nagy életbölcseséggel, valóságos jupi- teri magaslatról szemléli a világot. A mai ember —- Szerencsére még a sajtó nem — „viális”-t faragott belőle, valószínűleg ugv okoskodván, hogy a jó szó- tag magyar jelző, olyanféle „jó, viális”. A gondolat szerencsétlen, mert via utat jelent s ha az életrevalóságot akarta a szógyártó kifejezni, úgy a „vita” élet szóból kellett volna valami szót faragnia. Rossz érzés fog el, ha kirakatokban a „ckuexin” hirdetését látom. Ennek a szónak is csak a norni- nativusa eimex, de birtokosesete már cimieis s minden más esetét a cimic-tőből alkotja, igy ha (akár nem is latin szellemű) képzőt ragasztunk hozzá, azt csakis a cimic-tőhöz fűzhetjük. Némi latin nyelv- érzékkol, tehát a jeles szert „cimicin ”-nek kellett volna elnevezni. Végül az automobilt a francia ember mondhatja otomobilnnk, de nekünk nem szükségképpen kell ezt a kifejezést a franciától albérletbe vennünk, vehetjük eredetiben is a görögtől, első kézből. Akkor pedig bizony csak automobil az, nem pedig „oto”. Most* nem folytatom, legalább is addig, amíg egy újabb cikkre való lapsust össze nem gyűjtök. Azokat azonban, akik ezeket a helytelen kifejezéseket használják, arra kérem, ne akarjanak mindenáron előkelőknek látszani, mert úgyis elárulják, hogy az illető nyelvet nem értik. Mig ha a helyes magyar kifejezéssel élnek — ez a. fogyatékosságuk rejtve maiad. — Hiszen megmondta már a mult századvéginek valamelyik jeles magyar politikusa, hogy: „aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul.” Mauks Ernő dr. Éltai! S JÉii liif-li pp késmiives, müköszörüs, orvosi műszerész és nikke- lező (izemét áthelyezte Sír. Regina Maria, v. Deák Ferenc ucca 31 szám alá. - Köszörülés, vil'kcle-és S0L1NGEN1 ACÉLÁRUK GYÁRI RÁKTÁRA. I t (Befejezése jövő vasárnap.) IDEGEN SZAVAK HELYTELEN HASZNÁLATA
