Keleti Ujság, 1930. február (13. évfolyam, 24-47. szám)
1930-02-24 / 44. szám
16 Xm. ÉVF. 44. SZÁM. KEKjmWrsjfc UWE»' HBWBBMi SOLOVECKIJ SZIGET, ahol évszázadokon át orosz szerzetesek és zarándokok imája hangzott fel és most százszámra tengetik életüket a szerencsétlen magyar hadifoglyok Irta: Báthori Ferenc Mostanában többször olvashattunk nemcsak itt minálunk, hanem egyik-másik külföldi lapban is — habár hézagosán — azokról a szivettépő, nehéz küzdelmekről, amelyeket a háború után Oroszországban rekedt véreink Soiovcckij-nevü szigeten szenvednek. A zárt Fehér-tenger délnyugati részén — Kóla-félszigettől délre elterülve — fekszik ez a csaknem mindig ködbeburkolt sziget, melyen évszázadokon át csendes zárdájukban — míg a szovjet kormány ki nem űzte őket — szentéletü szerzetesek dicsérték az Istent. Évekkel ezelőtt — nem mint hadifogoly — hanem még a béke boldog éveiben, a tudomány iránt való szomjtól vezettetve, én is beutaztam ezt a vidékeket és igy talán nem lesz érdektelen dolog, hogyha azokról az elhagyott helyekről, amelyeken emberi lényt néha napokon át se talál az utas: egyet-mást elmondok ezen a helyen is. Szerzetes-matrózok A háború előtt, amig ki nem épült Szentpétervár és Alexandrovszk közt Oroszország legészakibb fö- vasutvonala — melynek hosszúsága majdnem 1230 kilométer — nehéz volt eljutni ezekre a vidékekre. Ezt az utat régen vagy a Vologda és Archangelszk közt járó vonalon tette meg sok bajjal az utas, vagy ha éppen nyáron akart Archangelszkbe jutni, — amikor a Dvina-folyó már nincsen befagyva — beszállt Vologdában az elég kényelmes, de lassú járatú orosz gőzhajóra s igy jutott el 4 nap alatt a Fehér-tengerhez. Archangelszkben aztán beült az Archangelszk és Soloveckij közt járó gőzhajóra, amelynek a legénysége csupa szerzetes volt és a csaknem mindig viharos tengeren elég könnyen eljuthatott Soloveckij-be is. Nyári hónapokban — főképpen a Dvinán — ezrenként keresték fel a zarándokok — még az ország legtávolabb eső részéből is — ezt a szép fekvésű, de rideg szigetet. A háború előtt, harmadik lappföldi utazásom közben, — Kóla-félszigeten lappokat keresve, — én északról jutottam el, fárasztó utakon, ezekre a nyáron is zord, rideg vidékekre, Vardőben Augusztus hó 2-án délben nehány napi tartózkodás után, búcsút mondva a Varanger-öböl délnyugati partján épült kis Vadső-nek, amely most két éve a Nobile-féle expedíciónak a föbázisa volt, Vardő felé vettem hajón az utamat. Augusztus hó 2-ikán este pillantottam meg a Jeges-tenger partján épült kis városkát, ahol mindjárt megérkezésemkor arról értesültem, hogy a Vardő és Archangelszk között közlekedő nagy orosz gőzhajó, melynek 3-ikán el kell indulnia Vardő kikötőből, csak holnap este érkezik Vardő városkába. Mivelhogy hasonló meglepetések már nem először értek északi utamon, _ könnyen beletörődtem ez újabb csalódásba. A fából épített kétezer lakosú norvég városkában, amely a Varangerfjord bejáratánál félköralakban nyúlik be a Jeges-tengerbe, sok bámulni valót nem talál az utas. A tengerpartokon nagy póznákra kötött hosszú madzagokon ezrenként csüng a szárított lazac és tőkehal, amelyeknek erős szaga — kiváltkép az idegenre — elviselhetetlen. Már a középkorban — kikötője miatt — sokszor háborgatták Vardőt az oroszok és egy körülbelül 16 méternyi magas fenyöpózna ma is hirdeti még Vardő főutcáján, hogy itt álott 400 évig Vardő első vára. A városon kívül, a tengerpart mellett épült újabb várat észre se venné tán soha az idegen, ha nem sétálna előtte fel s alá egy-két őr. Az „Imperator Nikoláj“ nevű orosz hajó, amely Vardő és Archangelszk között csak nyáron s hetenként egyszer szokott közlekedni, augusztus 4-ikén hagyta el Vardő kikötőjét. A szárított hallal teljesen megrakott hatalmas gőzhajón rajtam kívül mindössze csak 8 orosz utas volt, akik mindannyian Archangelszkbe mentek. 16 órán át hasította hajónk roppant nagy ködben a Jeges-tenger vizét és a folyton hangzó hajókürtnek vésztjelzö bugását még rémesebbé tette a tengeri madarak éles silcongása. A hajószobákban, amerre csak megyek, halvány mécs pislog mindenütt egy-egy szentkép alatt. Vajda Guba—ná! értük el Kóla-félszigetnek Mur- man-nevü részét. A roppant zátonyos, veszélyes partoktól csak két kilométernyire állhat meg a hajó és onnan sajkán teszik meg az utat a partig. Másnap délben, anélkül, hogy egy házat is látnánk, ismét megállóit hajónk a viharos tengeren. Nemsokára megtudjuk hogy Pecsengában vagyunk. A kikötőtől még 4 kilométerre, a legelhagyatottabb, zordon hegyek között állott ekkor a világnak legészakibb zárdáia: Pecienga. A kólai-öbölben Augusztus hó 6-ikán reggel fordult be hajónk a kólai-öböJbe, amelynek jobb partján azonnal feltűnt előttünk Alexandrovszk város. A majdnem kétezer lakosú kis város modern kőhazai, amely várost eddig — talán taktikából — az orosz földrajzi könyvek sem említettek meg, roppant meglepik az utast itt a világ végén. Az alig 20 éves kis orosz városban, amelynek házai a hegy oldalára vagy egy-egy kiálló sziklára épültek, rendes utcákat még eddig nem tudtak építeni. Kikötője azonban már modernnek mondható; mert míg Kóla-félszigetnek többi partjaitól három - négy, sőt hat kilométerre állhat meg a hajó: addig Alexandrovszk kikötőjében már a hajóról egyenesen a partra szállhatunk. Alexandrovszk kikötője az egész éven át nem szokott befagyni és igy ennek a városnak nagy jövője lehet. Mellette Archangelszk nemcsak azért súlyod másodrendű kikötővárossá, mert a kikötőjét 9 hónapon keresztül jégkéreg borítja, hanem már azért is, mert Alexandrovszk közel van a norvég partokhoz s könnyen érintkezhetik a norvég városokkal. De Alexandrovszk ma legészakibb vasútállomása annak a hatalmas vasútvonalnak is, amelynek építésénél annyi ezer magyar, osztrák hadifogoly pusztult el a kiima s a nehéz munkától s amelyet, ha három vagy négy évvel a háború előtt már kiépítenek, talán nem kergetik a nagy és borzalmas világháborúba egész Európát. Alexandrovszktól délfelé, 5 mértföldre fekszik Kóla, orosz falu. Éjjel 1 órakor állott meg hajónk a zátonyos partoktól 2 kilométerre, ahonnan sajkán tettem meg az utat a partig. Bizony hálát adhat az utas Istennek, hogyha a szüntelen háborgó öbölből szerencsésen kijuthat a kis sajkán a partig. A fából épített 620 lakosú kis orosz faluban, amely a Kóla — és Tulom — folyók torkolatánál egy völgykatlanban fekszik, hiába keresne az utas vendéglőt. Mintegy két órán át jártam fel és alá a rideg faluban, anélkül, hogy egy embert is találhattam volna. Végre egy Lavoskln nevű orosz halász, aki anyanyelvén kívül más nyelven nem beszélt, látott szives vendégéül szerény faházában. A szokatlan helyzet és a fejem felett egy kis szentkép alatt pislogó mécs miatt az egész éjen át nem tudtam aludni. Éjjelről ugyan itt nyári hónapokban, nem lehet beszélnünk, mert Kóla-félsziget északi részein, ha csak nem borítja süni köd az eget, két hónapig folytonosan láthatjuk a Napot. Ezt a világ végén álló csendes falut, amelynek egyetlen nagyobb épülete az orosz stílusban épült, zöld kupolás, kéttornyú kőtemplom, a mult században, — a krimi-háborúban — kétizben bombázta az angol hajóhad. Még ezekben a nyomorult, jórészt gyeppel fedett csendes viskókban is, amelyeknek a tetején éhes juhok legelik le a sárguló füvet, titkos erődítményeket gyanított az angol; sőt, amint e cikkben később látni fogjuk, nem kímélte még a Fehértenger egyik kis szigetén épült Soloveckij orosz klas- trom falait sem és a szentéletü orosz szerzetesek fájó sziwel panaszolták régen az utasnak, milyen károkat szenvedtek az angol bombáktól. Az Imandra-tavon A Kólától mintegy 20 mértföldre eső Kandalaksza nevű kis orosz faluba csak roppant nagy nehézséggel juthat el az utas, mert a közbeeső Kitza, Pulozero, Akkala falvakban, amelyekben két vagy három halász-lapp éldegél, két-három földből és turfából készített lapp kunyhón kívül mást itt ugyan nem talál. Mikor pedig eléri a nagy Imandra-tavat, melynek hosszúsága 10—12 mértföld, csak ezen a tavon lehet tovább utaznia. Ha otthon találja a tó partján lakó valamelyik lappiét és felmutatja az Iszpravnyiktól kapott „nyilt igazolvány“-át, beül egy rozoga sajka közepébe s igy teszi meg a tavon a 10 mértföldnyi utat. A folyton hullámzó tó veszélyeit csak megszokja lassanként a tavon az utas, de az ezerszámra támadó szúnyogok csípései ellen nem találhat se szárazon, se vizen védelmet. Hasztalanul köt az utas fátyoit az arcára hiába keni be a lappok módjára — a kezét és arcát terpentin olajjal, vajmi keveset használ a roppant szúnyog ellen. Nem egyszer megtörtént ezen az utamon is, hogy a két vagy három földdkunyhóból álló szegény lapp faluban, amelyet valamely tópartján találtam, egykét gyermeken kivül más senki se volt otthon; ilyenkor azután néha órákig is várakoznom kellett, mig előkerült valaki a túlsó oldalról, hallgatva azalatt a halálra ijedt gyermekek sirását és a kunyhók körül ide-oda futó kutyák ugatását. Mikor nagy nehezen eléri az utas a kis VVlrma-folyó és a Fehér-tenger mocsáros partjain épült Kandalakszá-t, amelynek lakói csaknem kizárólag halászatból élnek, száz meg száz bárka és csónak tűnik fel előtte... Az eddigieknél még jóval nehezebb és fárasztóbb utakon juthatunk el 4 nap alatt Kern orosz városba, amely útnak a leírása már jóval meghaladná cikkemnek keretét. Még ki sem pihented a zárt Fehér-tenger délnyugati partján épült kis városban a négy napig tartó ut fáradalmait, beülsz a Kém és Soloveckij közt járó gőzhajóra és a Kem-töl mintegy 62 versztnyire eső Solovecklj-t, feltéve, hogy se sürü köd, se pedig nagy vihar nincsen a tengeren, — könnyen elérheted három vagy négy óra alatt. Soloveckij, Ansersk és Muksalma apró kis szigetek, amelyek csak pár versztnyire feküaznek egymástól, a háború előtt ugyszólva egy kis államot alkottak egymással. Az egész országban búcsújáról hires Soloveckij-sziget — amely a három sziget közt legjelentékenyebb — roppant nagy zárdája és sok templomával már messziről feltűnik a hajón az utasoknak. Ahol magyar hadifoglyok élnek Még el sem érjük a nyír- és fenyőfákkal benőtt kis szigetet, amelyen a zárdát és a templomokat egy világitó- és több kis őrtoronnyal ellátott, hatalmas kőfalak övezik, már megüti fülünket a harangok zúgása. Ez a világ végén épült csendes zárda, amelynek alapját 1440 körül Savotti, egy szentéletü orosz vetette meg, a krimi háborúban, amint ezt cikkemben már felemlítettem, szintén ki volt téve a pusztításoknak. Mintegy 10 órán ostromolta akkor az angol hajóhad a zárda és a templomok erős kőfalait, anélkül, hogy a 32 főnyi zárdaőrség közül csak egyetlenegy szál ember is elesett volna. Pedig, amint mondták, a 10 órán át folytatott heves ostrom alatt, több mint 1200 bombát dobtak a falakra. És az ostrom után — összeszedve a bombák és gránátok szilánkját — a nagy zárda egyik fedett csarnokában egész kis piramist alkottak belőlük. És e csendes helyen, ahol évszázadokon át hangzott fel a szentéletü orosz szerzetesek és a zarándokok buzgó éneke és ájtatos imája: ma a Murman- vasut építésénél és az ólombányákban el nem pusztult magyar hadifoglyok keserves sóhaja és hangos zokogása hallatszik nem egyszer. A háború előtt, ha idevetödött néha egy-egy utas, napokig élvezhette itt a jólelkü szerzetesek vendégszeretetét. Ma, a midőn nemcsak a zárdákat, hanem a templomokat is szétrobbantja az egész országban a „civilizáció" és kiűzi a templomokból is az Isten szolgáit, keserves sorsa lehet az itt élő foglyoknak. És, ha nem lesz senki, aki minél előbb közbelépjen az orosz kormánynál szabadulásukért, egymásután pusztulnak el ezen a szigeten, anélkül, hogy hazájuk — vagy családjukat valaha meglátnák. Az 1930 március 3-tól 10-ig tartandó Nemzetközi Mlniavásározi feltalálhatja a technika, divat és művészet legu/abb produktumait. A mezőgazdasági gépek kiállítási hete 1930 március 11-től 10-ig. A kiállítási katalógus 700 oldalas és 12 francia frankba kerül. Gyors közlekedési lehetőségek, kényelmes lakások, a vásárterület könnyű megközelítése. Kérjen tanácsot a 16 nyelven megjelent „Guide de i’Acheteur“-tól, Foire de lyen (Lyoni MEn'avásir), Rue Ménestiier Lyon (Franciaország) Jo, ujfßMnm fumoM&ifé' doÂoxonÂJntjcă^k i8s j&d: rmndkinüií ÁopÁtítőr t /• ^MUfÁzzafl/l a kdaéda/idiú/uií
