Keleti Ujság, 1930. február (13. évfolyam, 24-47. szám)
1930-02-24 / 44. szám
Xm. ÉVF. 44. SZÁM. 13 A haldokló farsang Valamikor az oröra ée kedv, ifjúság és dal színes, habzó kelyhe volt. Versre állott az ember szive, ba csak rá gondolt, vagy kiejtette ezt a zengő szót: Farsang. A csillogó szemek, szerelmes gondolatok, finom álmok és boldogságvágy gyönyörű szimbóluma, karcsú, szép leány, aki minden férfi •főhöz közelhajlik, illat és muzsika, drága mámor, amiből mindenkinek jutott. Izgatottan vártuk, hogy magunkra ölthessük himes köntösét és beleéljük magunkat romantikájába. Az ajkakon és hegedűk száraz fájában a farsang forró dala zengett és túlcsordult szivünk ujjongásában a boldogság kék madarát láttuk benne. Jó volt feledni, jövőben hinni, bízni és örömünknek szárnyán tisztább régiókba repülni a bajok, nyomor, betegségek és koporsók fölé... így volt. Csak volt, mert a farsang haldoklik. Ez serm az már, ami volt. Megöregedett átértékelődött. Hófehér ruhájáról nem tudta lemosni a ráöntött embervért és — hiába — sírok felett nem lehet táncolni. Már pedig akárhova lépjünk e vén földön, emberi holttestek porában járunk. Erőltetni nem lehet kacagást és a kacagásunk is ijesztő, az Őrültek, vagy kétségbeesettek végzetes, fekete titka sikolt ki belőle, ha nagy ritkán le is válik szerencsétlen bennsőnk halálsápadt orcájáról. Már nem tudunk örülni Karnevál hercegnek. A súlyos problémákat nem birja finom kezével leemelni vállaink- ról. Az üres zsebek, gondok, napról-nupra elviselhetetlenebb életterhek, kimerült lelkű emberek nem ismerik a farsangot. Hideg tűzhelyek, üres asztalok, korgó gyomrai, munkanélküli szerencsétlenjei, mit kezdjenek vele? Bizony megjárta velünk a herceg. Ar.vákat kell vezetnie az utcán és akárhová teszi be a lábát tragédiákkal találkozik, — Akarva, nem akarva, meg kellett komolyodnia'. A selyem és csipke le foszlott róla és munka .ruhában kell görnyednie, hogy éhen ne. pusztuljon. Saját dalait is elfeledte és kifogyott a lábából a táncok ritmusa. Homlokát gondok felhőzik és saját sorsának bizonytalansága fölött kétségbe esik. Hiába, Karneval hercegnek is nehéz dolog kisebbségi sorsban élni. . Alaposan megbosszulta rajta is magát a nevének jelentése: „carne vale“, bus Isten veled! — A kényszerű böjt nem igen várta meg a ham- vazo szerdát. Az anyagi bajok, a folytonos gondok, jövőtlenség és kilátástalanság, a lelki depressziók mellett nehéz farsangolni, ami ismét jó öreg német szó: „faseln“ és mesélést, bobóskodást jelent —De kit fog a bolondság, amikor a bajunk hull el a gondoktól. Mesélni sokat tudnánk arról, ami az utolsó tíz éven belül történt velünk, de szomorú történet ez is, amitől végleg elmegy az ember szájaize. . Érdekes azonban legalább külsőleg visszatekinteni a farsang történetére. A régi római saturnáliáktól származtatják, ahol még orgiaszerü dőzsölésbe fulladt a túláradó jókedv. A kereszténység sem birt vele, kénytelen volt átfesteni és igy került az egyes országokba, ahol a népek temperamentumának és belső világának megfelelő kiélési formát kapott aszerint, hogy milyen jókedve van a népeknek ... Természetesen e népek jókedve is folyton változik és pld. nem kívánhatják tőlünk, árva magyaroktól, hogy ujjongó kiáltásokkal kisérjük Paris uccáin a boeuf gras-t, a kövér ökröt, vagy a velencei karnevált asszisztáljuk végig. El kell ismerni, hogy nem volt utolsó mulatság a madridi, szevil- lai, vagy kadizi fényes álarcosok közé állami se, bár a diktatúra és annak bukása Irta? Myirí József ott is sok embernek elvette a kedvét. A németek már régen kijózanodtak eß vaskos humorral „nai’renfest“-nek, bolondok kedd- jének nevezték a modern szaturnáliákat. Olyan bolondok keddje van — maholnap, egy negyed század óta, — ezen a rücskös földön, hogy nem sok a kilátásunk a farsangolásra. A sokat hangoztatott modern fejlődés a farsangot is a maga képére ala kitotta. Egyszerű üzlet lett belőle, jól jövedelmező, hideg számítással előre beindított adásvétel, amelynél a kereskedői gondolkodás egyszerű és biztos volt: Jó pár hétig megbolondulnak az emberek. Tehát fizessék meg. Fizessék meg azt is, ha felöltöztetjük, azt is, ha levetkőztetjük. Már Shakespeare megmondta a maszkról, hogy „álarc álarcon“, de éneikül az emberiség nem tud élnv Kendőzni akarja magát mindenáron. Tehát kendőzik nemcsak testileg, lelkileg, hanem szellemileg és politikailag is. Tessék megpróbálni a Shakespeare mondását alkalmazni akár helyi, akár világpolitikai vonatkozásban és megdöbbenésükben fel fognak kiáltani: — Mennyi álarc az álarcokon! Az álarc-láz alól természetesen a kisebbségek sem szabadulhatnak és ez adja meg a mi farsangunk speciális karakterét. Kénytelenek vagyunk a jókedv lárváját akasztani arcunkra, hogy kétségbeesésünket elfödjük. Táncolunk és dalolunk, mámorba ringatjuk magunkat, sirva vigadunk, hogy könnyebben kiizzadjuk azt az anyagi födözetet, amire kulturális intézményeinknek, egy nép fennmaradása szempontjából ezer és ezer szükségletünk miatt szükség van. Kétségtelen, hogy a mi farsangi ruhánkkal friss sebeket takarunk el és az öntudatunkban kínosan ott ég az örök lámpa, amely nagy emberi és nemzeti jogok örök szentségeit őrzi és ez adja meg a mi farsangunknak természetfölötti szépségét és igazságát. Táncolok, hogy a magyar diák tanulni tudjon, dalolok, hogy árváink ében ne haljanak, frakkba öltözünk, hogy a rongyos milliók üres asztalára legalább morzsát juttathassunk ... Minden, de minden mögött ott áll valami magyart evő rém, amit legalább egy időre el akarunk ijeszteni fejünk fölül. Ez az igazi sirvavigadás. Gondolatnak gyönyörű, kissé romantikus, de máris annyira túlságos múltja van, hogy a magunk jövőjét kell félteni tőle. ...Hiszen volna egy másik, célravezetőbb módja is a gondolkodásnak, amely azt tartja, hogy ha mondjuk a szegény diákon segiteni akarok, miért kell nem az ő javukra mondjuk száz lej mellett kilencszázat elkölteni? Miért ne lehetne odaadni nekik mind az ezeret? ... Miért kell tüdőgyulladásig táncolni drága ruhában annak a szép magyar leánynak, aki valami jótékony óéira szive és esze indítását követve segítséget akar juttatni?... Jó volna ugyan, ha a régi magyar módszer szerint a bálon derék élettársat kaphatna, de viszont ezt .sem jazz- band mellett lehet elérni... Volna még néhány ilyen meggondolandó szempontom, d« félre velük, hiszen úgyis haldoklik a mi farsangunk és félős, hogy még azt a kevés jótéteményt is sárba viszi, amit ezzel a módszerrel juttatott árva népünknek... Maradjon csak herceg, nagy szüksé- l günk van önre lés nem rajtunk mulik. bogy j uj szerepében sokszor sirva kell fakadnia... A magyar tulipános láda és a világbéke... Ezentúl nem politikusok, hanem ősbölcsek irányítják a világ sorsát Scfalagwortob szélviharában a „Lac Lémait,, magányos latin vitorlásával A népek szellemi egyiittmunkálkadásáért küzd Ganzague de Reynold, a grófi Irodalomtörténész, akinek nem sikerült latin egységbe foglalnia a svájci irodalmai — Milyennek látja az emberiség jövőjét a legnagyobb svájci francia irodalomtörténész ? — Ne haragudjon, hogy megvárakoztattam, — siet elibém a kitűnő professzor. . .'7 : Ha román és magyar tudósok találkoznak... Olyan friss az arca, annyira rugalmas, a lénye, hogy fehéren csillanó hajfürtjeit valahogy inkább csak a kacérkodó Idő előlegezett • ^üst- csókjának nézném, mint egy ötvenéves, meglett, ember hűséges dekorációjának. . t - . E pillanatban .tavaszi forrósággei hatóin hozzánk a napsugarak. Ganzague de Beymqid úgy tűnik föl előttem, erőtáragztó tekintetével, szürke ruhájában, amint Flaubert ys; Anatoh France csiszolt klasszicitásu nyelvén megszólal', mintha maga is napsugarat szeretne árasztani minden kérdésre. —- Keleten kezdem, — talán többet lelkendeznek, álmodoznak, beszélnek az emberek, mint amennyit olvasnak. Itt pedig az olvasmány; valósággal megszabja az emberi ólet jövendő’ menetét, meg a társadalmi erők alakulásának uj síkját.- Uj áramlatok hasítanak végig az irodalmon, meg a politikán. Mit várhatunk mi, a kor esüggeteg gyermekei, a kor domináló eszméitől ? A neves irodalom-professzor, aki különben Svájcot reprezentálja a Népszövetség Szellemi Együttműködésének Bizottságában, sietve válaszolt: . • . v, > — Tehát azt akarja tudni, felváltja-e a Nép- szövetség Szellemi Együttműködési Bizottságának cselekedeteiből kifolyólag a nacionalista rövidlátás és emberi gyiilölség mai sztüpid uralmát a szeretet áldásdus érája ? A szép ideált úgy viv(Bern, február 23. A Keleti Újság kiküldött munkatársától.). — Menjen csak jó bátran egész a Greyer- strasse végéig, — adja meg a felvilágosítást egy kis iskolásfiu. Itt valahogy a téli szezon a maga szűzi érintetlenségében pompázik. A Greyerstrasse legtávolabbi pontján rábukkanok a „marquis-iroda- loratörténész“ remeteszerü villájára. Téli álmát alussza a kert, néhány varjú szálldos a kopár ágak közelében, semmi sem árulja el, hogy benn a villában a korszak egyik legcsiszoltabb elméje tanakodik az irodalom és a politikum legégetőbb kérdései felöl. Betessékelnek a szalonba, Reynold profesz- szor lakásán annyi idegen fordul meg, hogy senkinek nem tűnik fel a látogatásom. Hisz valósággal tömegesen sereglenek Svájcból is, idegenből is az alkalmi tanítványok a francia irodalomtörténet fölkent apostolának hajlékába, ahhoz az emberhez, akinek C. F. Ramuz-val együtt legtöbbet köszönhet a svájci irodalom. Nem győzöm bámulni a fogadó-szalonban a francia nemzet történelmét illusztráló szebbnél szebb ereklyéket, aranymarkolatu kardokat, mosolygó nippeket, fényes üvegharang alatt őrzött csudálatos míivii ói'ákat és azokat a finom poli- turozásu bútorokat, amelyek a különös tónusu birodalom urának franciás Ízlését olyan, mélyen kicsillogtatják magukból. Ekkor jutott eszem lie: Reynold valóban gróf, aki egy eltűnt történelmi világ tradícióival szemben a szellem diadalát hirdeti. Ki gyermekét szereti, Hofer hintőporra!, krémmel ápolja
