Keleti Ujság, 1930. február (13. évfolyam, 24-47. szám)
1930-02-17 / 38. szám
17 XIII. ÉVF. 38. SZÁM. aoammmmmmm Fekete Lajos: Versek lössamnfáifo Nyár Vassal és fohásszal FöUámadást bugyogtak előszökött nedve: a völgynek és a hegynek. Gátak roppanva énekeltek amint átnyargalt rajtuk győzelmes morajjal a tavaszi ár. — Fecske a fészkét tatarozta 6 bátor íveléssel a gólya hasogatta ujkék egét a messzi mezőknek. Kunyhók falait tervek feszegették s az ember, — az első napsugárban vassal és fohásszal köszöntötte a kipihent fekete földet. Inak feszültek, veríték csörgött a friss barázdán s kemény ajkakon nótába fütyörödött a remény. Ekék villogtak lángos vassal 6 szent tűz gyújtott fel embert s barmokat... ... Es az első este, — lomlián, elcsigázva, ahogy eregette haza a békés nyájakat fehér fénnyel millió csillag s a harmat esözött.., Sötét ritmusok útjelző Lőnél Az érák beteltek. Ilyen mohón nem habzsolt még életet az idő; ilyen kegyetlan, eszelős mosollyal nem néztünk egymás szemébe még. Még nem néztem ekkora siódülettel sötét szemedbe Szomorúság. — Mondhatnám: fáradt a gyermek, ölelj magadhoz jól. De mondom: leány halad a kert alatt, — megállj, — megcsókolom, mert elsznlad; még öklömben szikrát szorongat a férfi, még nehéz, nagy tervek dii'lesztik a mellem: mert vérre, könnyre, veritékra s nem Ígéretre megy ez a játék. Tudom: egyszerűbb a fáradt halásszal a megbékélt partok nyugodalmán ledőlni csendben; de aki életét pergő, cifra kockára tette, nem olyan könnyű a számadása sem az idővel, sem a szelekkel. Mert volt, hogy szórtam szüretutáni njhoros kedvvel életem piros éveit s most alig akad egypár esztendőm, mit a jógazda féltő örömmel ősz derekán a csűrbe terelhet. Vajh, hol Is keressem a megtávedt hangos gyereket a förgeteges, elsüllyedt messzi városon. Néha egy gyereket köitögetnck; aluszekony nagy, [boldog gyereket, aki pbraltan hányt oigánykereket a szilagynémeti papiak alatt. Ezt a gyereket költögetném; — ezt a gyereket hivom egyre, ha Isten ver, vagy rossz szemek vernek, de ez a gyerek, álmos, nagy gyerek minden időkig elaludt bennem. S most itt állok tétován egy íöldbesujkolt útjelző kőnél befeié-dallal az ajkaimon » egy erősebb Isten leteperhet.------Irta: br. Zeyk Adél. !A napokban a budapesti Szépművészeti Múzeumban jártam, csendes termeken át kép- től-képhez. Kevesen voltunk. A Pálfíy gyűjtemény egyik képén megakadt a szemem. Nem azért, mert művészileg oly tökéletes, — Bronzino nem érte el ezúttal azt a magaslatot, melyet az Uffizi-ben levő, a két Panciatichi portrait-vel elért és melyek a legelsők sorába emelték — de mert akit ábrázol, korának oly jellegzetes egyénisége volt. És amint elnéztem, kértem meséljen. Mondja el szerelme történetét. Tagadni látszott a kép, — komoly, elgondolkodó, mintha csak valami nagyasszony lenne, oly csendesnek látszik, oly tartózkodónak, Bianca Capello. Ilyen ő Firenzében is, az Ufíiziben, azon a képen, amit Allori festett róla. így akarja most is rászedni a világot? — Vallatni szeretnélek Bianca, mi rejtőzött sima magas homlokod alatt? Szabályos vonásaid, szépen ivélt szemöldököd, riadt tekinteted mit rejtenek? Beszéld el életedet — a velencei palotától, hogy szakadtad el és hogy vitt fel a sors a toskániai nagyhercegi trónra? S ahogy nézem, úgy rémlik, mintha már nem itt a Muzeum falai közt látnám. Úgy rémlik, mintha Velencében lennék a Cinquecento derekán... Velence 1563.... Haík csobogással mossa a tenger a paloták köveit. Csillagos az ég. A szél innen-on- nan dal-foszlányokat hoz és az éj, a szellő, a tenger, minden összeesküszik, hogy még má- moritóbb legyen ez az éjszaka. A Capello palota kiskapuja kinyílik. Ott áll a gondola. Vár. S amikor beszállt a kislány, már siklik is halkan, nesztelenül tovább. Viszi Bianca-t kedvese karjaiba, viszi Piero Bona- venturi-hoz, az ifjúhoz, aki szerelmesen várja. S másnap megint, s aztán megint eljön a gondolás. Szűnni nem akaró csókok, ölelések. Ha tudná Bartolomeo Capello, hogy hol jár a leánya? De a leány nem fél, hisz Piero bár csak bankhivátalnok, rokona a firenzei nagy bankárnak, Salviati-nak, rokona, sőt, kedvenc unokaöccse — hát persze, igy se lesz elég előkelő az apja szemében, hisz a Capcllok a Gri- mani-akkal és a Morosini-akkal vannak rokonságban, — de hát valahogy csak rábeszélik az öreg urat, hogy egyezzen bele a házasságukba. A véletlen hozta ezt az ismeretséget, a véletlen, mely úgy akarta, hogy a Salviati bankháza éppen szemben legyen a Capello palotával és hogy a bank jóképű alkalmazottja ablakából át lehessen látni az alig 15 éves Bianca- hoz.... A gondolás nap-nap után eljön és viszi a leányt, mig egy napon a titok közt újabb titok nyilik: titok, melyet csókok közt halkan súg kedvesének a leány. Most majd beleegyezik a szigorú apa, — az anya rég halott és a mostoha — mit törődik vele? És tekintettel a „Lobogott az élet a langyos légben. Lobogott a nyár....." Carducci. Salviati nagybácsira. — Igen ám, de most már Piero kénytelen vallani: a Salviati bankjának alkalmazottja ugyan, de bizony a rokonságot csak úgy kitalálta. Mi tevők legyenek? Ily körülmények közt házasságra gondolni sem lehet. Piero-ra most már csak a börtön vár és Bianca-ra a zárda. A zárda? Borzalom Binca-nak csak gondolni is reá. Akkor inkább... inkább.. Megvan a megoldás. Bartolomeo páncélszekrényében felhalmozva áll rengeteg ékszer, arany-ezüst holmi Hogy, hogy nem, sikerül kinyitni és 20.000 arany értékű holmival elszökik a fiatal pár, szerelem szárnyain, át a köztársaság határán, át Toskánába. Ott aztán már papot is találnak, aki hajlandó frigyüket megáldani, éppen idejében, mert hamarosan megszületik a vándorok kis leánya, kit talán szökésük emlékére neveztek el Pcllegrina-nak. Piero szerény firenzei otthonában szűk kis kalitkába került az aranymadár. Hol van Velence mámoros éjszakáival, a Capello palota fényével, szerenádjaival és hűséges gondoliere- jéval? Az aranymadár hamarosan emelgeti szárnyát. Firenze vidám, nótás és boldog, csak ki kell nyitni a kalitka ablakát.... Hogy kezdődött Bianca? Igaz-e, hogy a keskeny utcára rózsát dobtál, aranymadár, éppen amikor a nagyherceg fia, Francesco arra lovagolt? Vagy kevésbbé poetikus volt ez az első találkozás? Akárhogy is történt, akár egy rózsaszál volt a közvetítő, akár valamelyik készséges udvaronc, annyi bizonyos, hogy Francesco már az első találkozás után rabja lett Bianca-nak. Rabja, ki kegyekkel, ajándékokkal elhalmozta és a nagy- hercegség várományosának minden kötelezettségét elfelejtette kedvese lábainál. Piero jó üzletembernek bizonyult; hamarosan rájött arra, hogy Bianca-val oly tőkét szerezett magának, melyet csak kamatoztatni kell és beletalálta magát szerepébe. Felesége utján az állások és kitüntetések özöne hull ölébe és akárhogy visszaél ezekkel, Francesco szó nélkül tűri. tűri a Bianca kedvéért. Egyszer azonban mégiscsak megpattan a túlfeszített húr. Piero beleszeret egy nemes firenzei asszonyba, akinek becsületét fivérei, a két Ricci, óva őrzi. Cassandra nem volt oly rátartós és már nem egyszer került sor a testvérek közbelépésére, akik azonban büszke nevükön nem engedtek csorbát ejteni. Most mikor Piero udvarlását megtudták, először a nagyherceghez fordultak. A nagyherceg meghallgatta őket, aztán szólt Bianca-nak. Bianca előhozta a dolgot férjének, de az gorombán visszautasította: „Hallgass, mert különben beléd döföm azt az arany-szarvat, amit homlokomra tűztél!" ordította felbőszülve. Francesco megfelelő rejtekhelyről kihallgatta a beszélgetést és ennek a válasznak hallatára szabadkezet engedett a Ricci-eknek: Piero-t most már ő is veszedelmesnek találta. A két testvér aztán gyorsan végzett is vele. 1 Másnap reggel a járókelők az egyik szűk firenzei sikátorban emberi holttestre akadtak, húsznál több tőrdöfést számoltak rajta. És ugyanazok a tőrdöfések, melyek Piero életével végeztek, ugyanazon az éjjelen a túlvilágra küldték Cassandra-t is. Francesco és Bianca közt azonban még ett áll a Francesco felesége, Maximilian császár nővére, a rideg, csúnya, szigorú ausztriai Johanna hercegnő. Cosimo hamar megházasitotta volt a fiát, mikor látta, hogy Bianca hálójába fonta. Remélte, hogy ezzel visszatartja, de mit tehetett szegény hercegnő. Velence tüneményesen szép, szenvedélyes gyermekével szemben? Gyönyörű szemeid vannak Bianca. Miért hajtod sötétkék pupilláid fölé nehéz szemhéj- jad védőfátyclát? Vájjon tekinteted épp oly ravasz lenne, mint a Lorenado doge öreg szemei, vagy a Trevisano doge megfontoltan számitó okos nézése, amint hatalmas képeikről felém tekintenek? Arcodnak szép oválja fölé domborodó magas homlokod épp úgy symbolizálja Velencét, mint ők. Benned a ravasz kőztársa-
