Keleti Ujság, 1930. január (13. évfolyam, 1-23. szám)
1930-01-13 / 9. szám
XIII. ÉVF. •. 87AM Bi 13 Lebede román író Szabó Dezső? Beszélgetés az „Elsodor* falu“ írójával, aki elmondja, hsgy románul tiauil, Bukarestbe költözik és Gbeorg^e Mille néven politikai tanulmányokét és regényeket fog irat — Amit az újságíró elmond Szabó Dezsőnek és sitiit csak itt mond el: az ötvenéves férfi r,em cseréiket m'áói«hoinapra bazat és nemzetet (Budapest, január 11.) Egyidőben, egy budapesti és egy erdélyi lap karácsonyi számában jelent meg Szabó Dezsőnek, az Erdélyből elszármazott Írónak, az Elsodort falu szerzőjének az a nyilatkozata amely alkalmas volt arra, hogy minden homályossága mellett is alaposan felkavarja az erdélyi magyar közvélemény vizeit. Szabó Dezső, aki annakidején as „éhes gyomorral nem lehet a Himnuszt énekelni!“ bizonyos körükben jelszóvá lett kijelentéssel fordította maga felé a közfigyelmet, azóta is értett hozzá, hogy nyilatkozataival meghökkentse a gyanútlan olvasót. elsősorban pedig barátait és nem mindennapi tehetségének méltánylóit. Mostani nyilatkozata azonban még sem sorozható azok sorába, amelyek beszéltetnek ugyan magukról, de aztán hamar el is felejtődnek. Co- riolanusi lépésről beszólt az újságírónak, bizonyos családi legendáról, amely, mind mondotta egyszerre bizonyossággá vált benne, amely szerint „édesanyám vérében századokkal ezelőtt'egy frissebb, egészségesebb és erősebb szoliaaritásu, idegen faj vére volt s igy a tőle örökölt vér utján fogok uj hazához, uj testvérekhez, uj alkotásokhoz és egy most épülő kis nemzet hitéhez jutni.“ Szabó Dezső erdélyi, kolozsvári születésű, lünkén lel énül arra kellett gondolnia mindenkinek. hogy „a most épülő kis nemzet“ nem lehet más, mint a román," tekintettel arra is. hogy nem volt nehéz megállapítani az újságírónak: Szabó Dezső édesanyját Műiének hívták, ez a név pedig francia hangzása ellenére is meglehetősen otthonos a románok között, ha elferdített alakjában is. Ercßlyben, sőt a régi Romániában is gyakran találkozunk a Milea, sőt Miile nevekkel s az egyik legjelentékenyebb román publicistának, aki csalt nemrégen halt meg, Miile Constantin volt a neve. A kisebbségi sors hozza magával, hogy Erdélyben nem egyszer szembekerülünk renegátokkal. 2a [«dig mind a két részről. Látunk eseteket, amikor magyar névvel lelkes román hazafi, sőt magyarfaló lesz a konjunktúrát válogatás nélkül kihasználó individiumokhól, ilyen példára nem egyre hivatkozhatunk a régi Magyarország idejéből is. Ezek a renegátok azonban lehetőleg észrevétlenül szeretnek meglapuini, addig, amíg lehet az isme— Nem cáfolhatok, — mondja első feltett kérdésemre, — mert mindaz, amit kai á- csonyhor mondottam, szőr ól-szóra igaz. Itt hagyom Magyarországot, ezúttal azonban nem arról van szó. hogy egy magyar állampolgár külföldi útra indul, vagy más országba költözik, Nemcsak Magyarországról távozom, hanem végleg kilépek a magyar sors- közösségoől is. Nem pillanatnyi, ötletszerű gondolat végrehajtásáról van szó, hanem olyan dologról, amit bosszn évek óta forgatok az agyamban s amil józanul, higgadt megfontolással, végérvényesen elhatároztam. Romániába megyek. felveszem a román állampolgárságot, m ország fővárosába, Bukarestbe költözöm s minden erőmmel aeon leszek, hogy uj nemzetem hitében minden konzekvenciák levonásával beleilleszkedjem, kultúrájának hasznára váljak és életének szerves részévé legyek Már tanulok is românul . Ahogy Szabó Dezső indokolja elhatározáséi — Hogy mi érlelte meg bennem ezt az elhatározást? Tiz évig tartó rettenetes harcaim, meddő küzdelmeim, amelyek mind azt retienség homályába burkolóznak s csak akkor vallanak szint, amikor más választás nem akad számukra. Azzal azonban, amit Szabó Dezső készül elkövetni, amivel legalább is foglalkozik és azt nyíltan be is jelentette, még nem találkoztunk a kis magyar glóbuszon. Voltak labancaink, voltak muszkave- zetőink, mindezek azonban saját maguk előtt is igyekeztek igazolni tetteiket és azzal érveltek, hogy látszólagos nemzetánulásuk mögött hazafias indokok lappanganak. Ezzel szemben Szabó Dezső világosan megmondja, hogy nemcsak szakit azzal a néppel, amelyből kisarjadzott. amelynek keretén belül egy- időben a legtulzóbb fajvédelmi politikát folytatta, hanem egy „családi legenda“ meglehetősen sántító indokolásával épen annál a népnél kopogtat beboesáttatásért, amely ellen szintén nem fukarkodott a válogatás nélküli eszközök igénybevételével. Hogy őszinték legyünk, itt Erdélyben nem is tudtunk százszázalékosan hinni a Szabó Dezső kijelentéseinek komolyságában. Blöffnek gondoltuk haza és nemzetcsere bejelentését, viszont- már csak azért is meg akartunk győződni a tényleges helyzetről, mert a bukaresti sajtó már-is sietett ellenünk fordítni a nyilatkozatot és öblör szájjal hirdette, hogy „a legnagyobb miagyar író hátat fordít hazájának és nemzetének, hogy a fiatal román néphez csatlakozzék.“ A bukaresti lapok diadalittas kórusából tehát annyit már is megállapithatunk, hogy Szabó Dezső meggondolatlanul, a gyűlölet elvakültságával érveket szállítót,! Bukarestnek a magyarság ellen, amelynek egyik szülöttje ugyanazt a lekicsinylő gyűlölködő hangot használta a magyar faj ellen, mint amelyet csak a legelva- kuítabb ellenségeinktől szoktunk meg. Alapos indokaim voltak tehát arra, hogy Budapesten jártamban felkerestem Szabó Dezsőt és személyesen kérdezzem meg szándékairól és megerősítést, vagy — ezt reméltem — cáfolatot találjak a karácsonyi interviukban foglaltakra. Szabó Dezső látható örömmel fogad. Nem titkolja, hogy rendkívül lesújtotta az a körülmény is, hogy minapi nyilatkozatának csak a bukaresti és erdélyi sajtóban támadt némi visszhangja, Budapesten azonban figyelemre se méltatták. ' bizonyítják, hogy itt minden erőfeszítésem céltalan Csalódtam mindenkiben A történelmi osztályokban nem is bíztam, azonban hihetetlen közönyéről kellett meggyőződnöm annak az ifjúságnak is, amely még nemrégiben is csüngött rajtam. Az volt az eiképzeiésem, hogy Magyarország hivatott vezetőszerepre Kelet-Európa nagy kérdéseinek eldöntésénél. Ennek a gondolatnak voltam lelkes hordozója). Most, hogy a kudarcról visszavonhatatlanul meggyőződtem, a magam részére le kell vonnom a konzekvenciákat. Hogy a tiz éves harcban össze nem törtem, azt csak rendkívüli fizikumomnak köszönhetem. Itt már nincs számomra hely. Nincs kiadóm, nincs i lap, amelybe dolgozhatnék, olyan ellenséges atmoszféra vesz körül, amelyben ha el nem menekülök, bizonyára rövidesen elpusztulnék. Itt közbevetettem: — Hegy a magyar nép Önnel szemben hálátlan lett volna, azt nem tudom elfogadni. Hiszen könyvei sokezer példányban fogytak el és ha áll is az, hogy most nem kap kiadót, én garantálhatom, hogyha uj regényt ir és azt saját kiadásában adja ki, könyve olyan kelendő lesz, amiből jói megélhet, legalább is addig, amíg uj könyve megjelenik. — Én a kiadói munkához nem értek. Nekem a* irós r, felada/tcm, utn a kőcrrldodia. De ettől eltekintve is tue ixás nem olyan, mint a kő törés, amihez csak. fizikai arő szűkéé g&a. abban a hangulatban, amelybe belesodródtam senki sem tudna írni. Ezután rátér azok ek r. sfc lmekueb elsorolására. amelyek szerinte teljes magyarázatát adják lépésének. Elmondja kiadójával történt összeütközéseit, azt, hogy összes eddig megjelent könyveinek szerzői jogát kófezer pengőért adta el s amikor ezt a kényszerhelyzetében kötött szerződést a bíróság által meg akarta semmisíteni, pőrét huzták-baLasatot- ták. a bíró egyenesen ellenségesen kezelte, s mai napig nem tudott döntést kierőszakolni. Mosolyogva, de láthatólag mély elkeseredéssel mondja: — Tizenöt évig voltam ® tanári katedrán. Ezalatt az idő alatt pontosan fizettem nyug- dijilletményeimet s ez az összeg aranykoronában igen jelentős volt. A kommiin után bizalmasan megkérdezték tőlem, mit akarok. Akkori helyzetemben nem felelhettem mást: semmit. Jött aztán a nyomorúság korszaka. Könyveim bárhogyan fogytak is, hiába jelentek meg gyűjteményes kiadásban, egy fillér- nyi,irói honoráriumhoz sem jutottam a révükön. Kérvényt adtam be a kormányzóhoz, kértem az általam befizetett, mintegy tízezer pengőt kitevő összegnek a kiutalását. Kérvényem lekerült a kultuszminiszterhez, ahonnan azt a szűkszavú leiratot kaptam „hogyha kegydijat akar, nyújtson be szegénységi bizonyítványt.“ „A napi politika nem érdekel“ — Hagyjuk azonban mindezt. Beszéljünk inkább uj elhatározásomról. Mint mondottam, Bukarestben fogok lakni s ugyanazt a munkásságot fogom folytatni, amelyről tizenhét megjelent könyvem és körülbelül ugyanennyit kitevő többi cikkem és tanulmányom tanúskodik. Egyelőre magyarul fogok Írni. cikkeim azonban, amelyek a napi politikával egyáltalában nem foglalkoznak, csupán magasabb szempontokból tárgyalják az európai problémákat,''román lapokban fognak megjelenni. Egész sereg regény terve él bennem, amelyeket sorra életre hívok. Jó érzékem van a nyelvek iránt és azt remélem, hogy három év alatt tökéletesen elsajátítom a román nyelvet és már időközben is he tudok hatolni any- nvira a nyelv szollemébe, hogy ellenőrizhetem: a fordítások fedik-e mindenben elgondolásaimat. Ej nagy regényemmel már a román kultúrát fogom megajándékozni. Magyarul irom meg. de románul jelenik meg első kiadása, fsak, mint fordítás... Ismét közbeszólok: egy eredetileg magyarul irt könyvet még sem lehet fordításnak nevezni. Szabó Dezső legyint egyet a kezével: — Ez nem fontos! Fő az, hogy ezt már mint román ivó adón: ki. Gheorghe Miile. Ez lesz tudniillik az uj nevem. — Ön azt mondja, hogy érzelmeiben és exisztenciájában olyan megbántódások érték, amelyeket nem tud elviselni. De ön kitünően tud 'franciául, a kenyerét ezzel a nyelvvel is megkereshetné, anélkül, hogy nemzetet kellene változtatnia. ,,Áldozatot hozok!“ — ’Az én lépésem volta,képen áldozat. Tisztában vagyok lépésem horderejűvel és fel kell tennem, hogy az nemcsak Magyarországon, fog feltűnést kelteni. Feláldozom mar gam, hogy Magyarországon is rájöjjenek arra, egy népnek és országnak kötelességei vannak íróival szemben. Talán az én nemzet- árulásom másoknak lesz hasznára. — Ön a magyarországi állapotok, az itteni atmoszféra elbirhatattenságáról beszél és nem gondol arra, hogy az ország és a nép nem szenved kevesebbet mai helyzetében, mint az egyed. Magyarország vesztett háború után van, harmadára megkisebbítették, elvágták erőforrásait. Évek óta ki sem mozdult Budapestről, sőt ebből a budai kavéházból, ahol most beszélgetünk. Én ismerem a román közállapotokat. Mit gondol, jobbak azok, mint a magyarországiak? .Jobbak a politikusaink, jobb a közszelleme? „Már tanulok is románt’!, Bukarestbe körözöm“
